Balogh Csaba nevét bizonyára sokan ismerik. A ma már nyugdíjas pedagógus vezeti a galántai Kodály Zoltán Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola gyermekkarát. Egykori diákjai szívesen visszajárnak hozzá. Munkásságát a város polgármesteri díjjal köszönte meg. 2004-ben a Katedra Társaság életműdíját is átvehette.
– A galántai gimnázium elvégzése után a pedagógiai intézetbe kerültem – kezdi Balogh Csaba. – Két év általános képzés után választhattunk szakot, és akkoriban mi voltunk az egyetlen évfolyam, amelyik hármat is felvehetett. Magyar–történelem–zene szakon végeztem ’63-ban. A főiskolán kezdtem el kórusénekléssel foglalkozni. Kórusvezetésből a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarában tanultam a legtöbbet, Vass Lajostól, Janda Ivántól és Ágh Tibortól. A zene szakosokat odaállították a kórus elé, és vezényelni kellett! 17 évig voltam a kórus tagja, ott ismertem meg a feleségemet is, aki óvónő.
– Kitől örökölte a zene szeretetét?
– Minden bizonnyal édesanyámtól, aki fiatal korában falusi népszínművekben játszott és énekelt. Édesapám szintén pedagógus volt, iskolaigazgató. Alsószeliből származom. Gyerekkoromban még a városban sem működött zeneiskola. Magam tanultam meg harmonikázni. A lányom is rajong a zenéért, jó zongorista. És ő is pedagógus lett, alsó tagozatos tanítónő. Magyarországon él a férjével és két unokámmal.
– Rögtön a főiskola elvégzése után került Galántára?
– Igen. A zenei nevelést én oktattam végig. Volt magyar- és történelemórám is, aztán később már csak a zenét vittem. A járási módszertani központ zenei részlegének vezetőjeként sok mintaórát szerveztem. Sajnos, ilyesmi már nincs, a szakos kollégák nem tudnak egymásról.
Stirber Lajos komáromi kollégámmal szerkesztettünk két módszertani segédkönyvet és két tankönyvet az ötödik és hatodik évfolyam számára. Hosszú ideig alkalmazásban voltak.
– ’65-ben alapította az iskola gyermekkórusát.
– Ma 43 tagunk van, de kezdetben volt 60 is! Első sikerünket ’69-ben, az I. Kodály Napokon arattuk. 11 alkalommal voltunk Újvárban, a Csengő Énekszó országos fesztiválon, és legtöbb esetben arany- és ezüstkoszorús minősítést értünk el. Tavaly is ez utóbbit kaptuk. Ebből az alkalomból jött létre első önálló CD-nk, amelyet a rádió készített. Ez a gyerekeknek is szép emlék. Repertoárunk a régi korok zenéjétől kezdve a 20. századi művekig terjed. A zömük Kodály-mű – a Kodály név kötelez! Általában háromszólamú műveket éneklünk. Manapság a kórus főleg lányokból áll. A fiúk sokkal hamarabb mutálnak, van, aki már hatodikosként, és akkor gyerekkórusban már nem szerepelhet. Régen sokkal könnyebb volt dolgozni. Délután csak a sportjátékok voltak, és az énekkar. Most rengeteg más van, ami a gyerekeket érdekli: számítástechnika, nyelvek… Ezeket a tárgyakat a szülők is többre becsülik. De azért ’65 óta énekelünk!
– Mivel lehet ma motiválni a gyerekeket?
– Ki kell tűzni a célt! A gyerek számára vonzó, hogy minden évben eljuthat valahová, megismer más helyeket. Ezek életre szóló élmények. Vannak tanítványok, akik lassan nagyszülők lesznek, és még mindig emlegetik, merre jártunk annak idején.’96-ban közreműködtünk a Ghymes Tűzugrás című lemezének a felvételén, felléptünk a bemutatón, és a tévében is szerepeltünk… Tavaly 3 tagú csapatunk nyerte meg a Katedra Társaság és a Csemadok területi választmánya Kodály-vetélkedőjét, a Kárpát-medencei Kodály-vetélkedőn pedig negyedikek lettünk – 106 magyarországi, dél- és felvidéki csapat közül. Nemcsak a kecskeméti döntő volt hatalmas élmény, hanem a középdöntő is, hisz Budapesten, Kodály lakásában került rá sor. Szerintem ez még a mai gyerekeket is érdekli.
– Végzős diákjai később is folytatják az éneklést?
– Sokan a gimnáziumban is énekeltek. Sajnos, most éppen nem működik az énekkar. Egykori tanítványom, Nagy Judit ígéretes operaénekes, komoly sikereket ért el nálunk és Ausztriában is. Csak egy fiatal pedagógus hiányzik, akinek átadhatnám a stafétabotot. Már hat éve nyugdíjas vagyok. Ameddig bírom, maradok. Főleg a kórus sorsát viselem a szívemen. Ha nem lenne a Kodály Zoltán Alapiskolának énekkara, akkor nem volna méltó e név viselésére.
