Azt mondják, minden embernek van legalább egy története. Viola Miklósnak (Komárom, 55) több is van, melyekből igazából könyvet is lehetne írni: egy történet a gyermekkoráról, egy a nagy felismerésről, hogy merre gurítsa élete fonalát, egy a helytállásról, mikor vezérlő csillaga édesapja iránymutatása volt – és van egy különleges története, amelyik az emberekről szól.
Dr. Viola Miklós sebész Gútán született, a komáromi magyar gimnáziumban érettségizett, majd a pozsonyi Comenius Egyetem Orvostudományi Karán szerzett diplomát. Pályáját a komáromi kórházban kezdte. A gútai MEDCHIR klinika társalapítója és vezetője, a minimálisan invazív laparoszkópiás technika egyik hazai meghonosítója. Szívügye a lakosság egészségügyi felvilágosítása, rendszeresen tart előadásokat. Közéleti szerepeket is vállalt, Nyitra megye egészségügyi szakpolitikusa. Első házasságából két gyermeke született, második feleségével, aki egészségügyi nővér, három gyermekük van.
Akit annyi ember vett körül, mint Viola Miklóst gyerekkorában, az általában a lelke mélyén szereti az embereket, szeret velük lenni, mint ő a nyugdíjasokkal. Van egy története a családi mesékről, melyeket továbbad a gyerekeinek – és van története a karácsonyról, melynek a varázsát a magasztossága adja. Ezt a mesét az idő nem temeti be, mint sokunknál, mert Miklós nem hagyja, hogy feloldódjon a nagy rohanásban és modernitásban.
– Már a közös gimnáziumi éveink alatt beszéltél arról, hogy biztosan másként íródik életed története, ha nem ismered meg a gútai tanyavilágot, nagyszüleid küzdelmeit. Mesélsz a gyermekkorodról?
– Most már Komáromban élek, de gyökereim Gútára vezetnek vissza. Apai nagyszüleim anyai nagyszüleimhez képest még jómódúnak számítottak, mert legalább volt saját otthonuk: a gyümölcsösökkel körülvett Kikelet-tanyán éltek. Nem vették észre, hogy szegények, mert körülöttük mindenki az volt. A házba nem volt bevezetve a villany, emlékszem még, hogy petróleumlámpával világítottak, aminek táncoló fénye hosszú árnyékokat vetett a falra. Nagypapám mesélte, hogy voltak idők, amikor nem jutott minden házba karácsonyfa, vacsorára pedig a Kis-Dunában fogtak halat. Ilyenkor a fagyöngyöt díszítették fel, annak szerény ágain csillogtak a kis papírdíszek. Mindig sokat jelentettek számomra szüleim és nagyszüleim visszaemlékezései a régebbi karácsonyokról, mert rávezettek, hogy a halvány gyertyafényben ugyanúgy megszülethet a csoda, mint a pompásan fénylő kastélyban. Nem csupán a külsőségek jelentik az ünnepet, az is fontos, hogy lélekben mit élünk meg. Szüleim és nagyszüleim egész életükhöz elképesztő emberi tartással viszonyultak. Nem panaszkodtak, tették a dolgukat, elfogadták, amit a sors rájuk mért. Nagyapámék négy kis helyiségben éltek, becsületben felneveltek kilenc gyereket – köztük az édesapámat –, és mindegyiküket kiiskoláztatták.
Mélyen megmaradt bennem Emma lányom születése. Pár nappal karácsony előtt hoztuk haza a kórházból, abban az évben nekünk a kis Emma volt az igazi ajándék. A nagyobbik fiam is átélte velünk ezt a karácsonyi mesét: akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egymás mellett állunk a műtőasztalnál. Miki is sebész, de a kis Emma is kacérkodik a gondolattal, hogy orvos legyen.
– Hogyan született meg az elhatározás, hogy az orvosi hivatást válaszd? Az elmondottak alapján hosszú lehetett az út.
– Apukám egyik testvére legendás idegorvos volt. Komáromban jártam gimnáziumba, és gyakran engem küldtek el hozzá a nagymama receptjéért. Míg ő bent a betegeket vizsgálta, ami sokszor elhúzódott, én kint várakoztam. S egyre inkább azt éreztem, hogy ez az a hivatás, amelynek én is szentelni szeretném az életemet. Azért is tetszett meg, mert az orvos segíteni tud az emberen, s a végeredmény látható. Igaz, engem inkább a sebészet vonzott, mert ott az ember azonnal látja a javulást, nem úgy, mint például az ideggyógyászatban, ahol hosszabb idő kell, mire a kezelés hatása megmutatkozik. Emberileg pedig édesapám volt rám hatással. Soha nem felejtem el, amikor készültem az orvosi felvételire, bejött a szobámba, és azt mondta: „Fiam, én nem vagyok kommunista, tudom, hogy ha belépnék a pártba, az pluszpontot jelentene neked a felvételin. De én nem fogom eladni a lelkemet. Neked kell bizonyítanod!” Végül másodszorra vettek fel: először nulladik évfolyamra kerültem, majd a következő évben lettem teljes jogú elsőéves.
– Az ember valahogy úgy van megalkotva, hogy szereti a mesét, mások történetében a csodálatosan súlyos titkokat. A te életedben volt ilyen?
– Hát, például az előbbi beszélgetés mélyen belém ivódott. Volt egy másik beszélgetésünk is édesapámmal, ami szintén megmaradt bennem. Apukám mezőgazdasági iskolát végzett, diszpécser volt a közlekedési vállalatnál, mellette éjt nappallá téve kertészkedett, hogy jussunk valamire. Akkoriban – gépek nélkül – sokkal-sokkal nehezebb munka volt a mezőgazdálkodás. Mikor látta, hogy többet biciklizek, mint tanulok, bejött a szobámba. Odatette elém a földes kezét, és azt mondta: „Nézd meg, milyen kérges a kezem! Azt akarom, hogy tanulj, hogy neked ne kelljen annyit robotolnod, mint nekem.” Ez a mondat mélyen belém égett, és azóta is bennem van: tanulni, dolgozni kell, ha az ember el akar jutni valahová. Apám gerincessége kapaszkodót adott, útmutatást, hogy az embernek az elveihez és a hitéhez mindig minden körülmény közt hűnek kell maradnia. Mi hárman vagyunk testvérek: a nagyobb öcsém hentes lett, a kisebb öcsém pedig idegsebész. Ma a Dr. Manninger Jenő Baleseti Központ főigazgatója, és nemrégiben ő hajtotta végre Magyarországon az első robotasszisztált gerincsebészeti beavatkozást.
– Hány orvos is van a családban összesen?
– A családunkban ezidáig öt orvos van, nagybátyánkkal indult a sor, de ma már az ő fia is orvos. Miklós, aki öt gyermekem közül a legidősebb, a pozsonyi Bory Kórházban helyezkedett el sebészként. Fantasztikus érzés volt, mikor először álltunk egymás mellett a műtőasztalnál.
– A fiadban nem fordult meg a gondolat, hogy külföldön próbáljon szerencsét, ahogy sok fiatal orvos?
– Igazság szerint én is gondoltam ilyesmire, mikor sok kollégám átment Ausztriába. Egy napon azonban, amikor szülővárosomban, Gútán kiléptem az egészségközpont épületéből, ahol a gyermekgyógyászati gyakorlatomat végeztem, azt éreztem: Nekem itt van dolgom! Nekem itt kell tennem az emberekért! Azóta is ez a gondolat hajt előre, mert ragaszkodom a szülőföldemhez: s az ilyen döntések igenis tartást adnak az embernek. Miklósnak is fontosak a gyökerek, az, hogy itthon kamatoztassa a tudását. Pedig annak idején végzős medikusként megkeresték egy osztrák klinikáról. Örültem a döntésének, hogy nemet mondott. Kiment persze külföldre, miután megszerezte az orvosi diplomáját – egy texasi transzplantációs klinikára jelentkezett szakmai gyakorlatra. Amerikából hazatérve, az ottani tapasztalatokkal felvértezve aztán itthon vállalt állást. Remélem, egyszer átveszi tőlem itt a klinikán a stafétát.
– Ma egy magán egészségközpont vezetőjeként dolgozol Gútán, orvosként a laparoszkópiás technika, a kulcslyuksebészet egyik hazai meghonosítója vagy. Ünnepek idején az orvostól mindig azt kérdezi a laikus, hogyan telik a kórházban a karácsony...
– Más volt fiatal orvosként – és más most. Régebben az ünnepek sokszor ügyeletben találtak. Egyszer egy nehéz műtét után fáradtan leültem az osztály étkezőjében a sarokban álló, fényekkel díszített karácsonyfa mellé. Ez a pillanat is sorsdöntő volt az életemben. Hiányzott a család, az otthon melege, de a fenyőfa fénye reményt adott. Ez a fény az élet sötét pillanataiban is vezethet minket. Láttam a betegeket, akik ott álltak előtte hosszú percekig, mintha kapaszkodót keresnének. Ma a kórházakban felállított fák általában magányosan állnak a folyosók végében, mindenki a szobájában kapja az ételt; így elveszett a közös ünnep. A kórházi kápolnákba pedig éppen a legbetegebbek nem jutnak el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a reményre.
– Kerítsünk sort a családi karácsonyokról szóló történetedre is. Hogy hangzik ez a te olvasatodban?
– Én a karácsonyainkról leginkább az adventi vasárnapokon szoktam mesélni a gyerekeknek, amikor hazajövünk a miséről, és ebéd után meggyújtjuk az adventi koszorún a gyertyát. Nagyon szép karácsonyaim voltak, igazából semmi fontosban nem szenvedtünk hiányt. A nyolcvanas évek elejének karácsonyai persze egészen mások voltak, mint a maiak, lassabban peregtek a napok. Bennünk, gyerekekben ott volt az izgatott készülődés, attól kezdve, hogy apu meghozta a fenyőfát, és fáradhatatlanul igazgatta az állványban. A fa kissé féloldalasra sikeredett, néha hiányzott egy-egy ága, s pár nap alatt lehullottak a tűlevelek; nekünk mégis a legszebb volt, a gyanta friss illata betöltötte a lakást.
Közben anyu elővette a fémdobozokat a törékeny díszekkel, az angyalkák és a „cukorízű” szaloncukrok mellé felkerültek a fára a nagyapám viaszból öntött karácsonyi figurái. A fenyőfa, a méhecske, a betlehem az idők során ugyan megkoptak, mégis a mai napig ragaszkodunk hozzájuk. A viaszgyertyák kerültek fel utoljára: a mai fényfüzérek, bár sokkal-sokkal biztonságosabbak, nem tudják visszaadni azt a lágy hangulatot.
– Az ember valahol mélyen mindig a gyerekkori karácsonyok varázsát keresi. Szoktál mesélni a gyerekeidnek a gyermekkorodról?
– Családunkban fontos a régi történetek megőrzése. Minden év augusztusának utolsó hetében Viola-találkozót tartunk: megesett már, hogy hatvanöten jöttünk össze. Ilyenkor megkérjük az idősebb generációt, meséljenek az életükről; a sztorikat aztán feljátsszuk, hogy tovább tudjuk adni gyermekeinknek, hisz ezek a történetek adják a mi gyökereinket.
– Volt olyan karácsonyi történet, amelyik jobban megmaradt benned?
– Az első emlékeim között szerepel egy facsiga: apukám hároméves koromban karácsonyra készített nekünk egy búgócsigát. Fagurigából és fonalból állt, ugyanúgy pörgött, mint az igazi, csak hangot nem adott ki. Nálunk az ajándékok egyszerűek voltak: egy könyv, egy kisautó, egy meleg pulóver. Így van ez a gyerekeimmel is, rajzokkal, apró karácsonyi díszekkel ajándékoznak meg. Nem vásárolunk egymásnak drága ajándékokat. Általában társasjátékokat veszünk a kisebbeknek. Mindig sokat jelent nekem, amikor valaki időt és energiát áldoz arra, hogy saját maga által készített ajándékkal lepjen meg.
– Ma egyre nagyobb divat az ünnepek alatt elutazni valahová. Ti mindig otthon töltitek a karácsonyt?
– Igen. Gútán működtetünk egy nyugdíjasotthont: és én nagyon szeretem megajándékozni a lakóinkat. Az idősek nagy része karácsonyra is marad, így a mi feladatunk, hogy elhozzuk számukra az ünnepet. Mindenki kap valami hasznos ajándékot – zoknit, vitamint, teát –, mellé multivitaminos dzsúszt és mákos vagy diós bejglit. A bátyám személyében eljön hozzánk a Mikulás is. Én szeretek az emberekkel beszélgetni, talán mert gyermekkoromban sokan vettek körül. Minden héten egyszer „levizitelek” az otthonban, leülök a lakóinkkal beszélgetni. Fontos, hogy legyen időnk és türelmünk meghallgatni a másik embert. A betegnek is éreznie kell, hogy együttérzünk vele, és nem tárgyként kezeljük a vizsgálat során.
– A nagyfiad is orvos, meg tudjátok állni, hogy az ünnepi asztal mellett ne szakmázzatok?
– Szenteste napját szűk családi körben töltjük: a három kisebb gyerekem, a tizenegy éves Benedek, a kilencéves Barnabás és a hatéves Anna, a feleségem és az édesanyám, aki szintén velünk él. A böjtöt szigorúan betartjuk, mogyorót és diót pirítunk, a feleségem szüleinél, Bátorkeszin viszont ostyát esznek mézzel. Az én nézetem az, hogy fontosak a hagyományok. Benedek fiam például néptáncra jár, és nagy vágya, hogy részt vehessen majd a gútai sortáncjárásban. Szenteste mindig túrós tésztát és halat eszünk, majd éjféli misére megyünk.
Az első nap mindig a szűk családé, utána jönnek a testvérek és a rokonok, akik újabb színt adnak az ünnepnek. Újjáépített házunkban nagy nappalit alakítottunk ki, hogy mindenki elférjen, amikor összejön a család. Bár a gyerekeim két házasságból születtek, karácsony másnapján mind az öten együtt vannak. 26‑án pedig a testvéreim érkeznek a családjukkal, ilyenkor tizenöt ember üli körül az asztalt.
– Ha valaki harminc éve ilyen maximálisan próbál helytállni, nem fenyegeti a kiégés veszélye? Mi tud kikapcsolni?
– Engem a családom tölt fel. Azt hiszem, a hitem mellett a családom adja a legtöbb erőt. Persze néha az embernek szüksége van egyedüllétre is, amikor kiszellőztetheti a fejét. Ehhez idén ősszel kaptárakat állítottunk fel, mégpedig tizenkettőt, a házunktól tízpercnyire. A méhészet nyugalma gyerekkorom óta elkísér, a nagyapámnál láttam, milyen békét áraszt a méhes árnyéka. A méhek világa, ahol mindenki tudja a maga feladatát, és mégis közösen építik a kaptárt, kicsit hasonlít arra, ahogyan a mi családunk működik: mindenkinek megvan a maga feladata.
