Év elején faggatjuk a jósokat: mit tegyünk másként, hogy jobban éljünk? Az idei aktuális jelszó: Térjünk vissza a természethez!
A szakemberek azt mondják, az a baj, hogy az élet kellékeire terelődött a figyelem. Az élethez sok minden kell: étel, lakás, fűtés, kocsi, na de aztán még nagyobb kocsi, még nagyobb lakás, még drágább és márkásabb ruha. És lassan azt látjuk, hogy az ember az élet energiáit az élet kellékeinek megszerzésére fordítja! De hogy ezek a kellékek mihez segítik hozzá, azt már nem tudja. Az ember sok-sok kellék birtokában van, amelyekről azt hiszi, szükségesek ahhoz, hogy ő jól és boldogan éljen, holott nem. Nem kell ennyi kellék az élethez. Az élethez elsősorban melegség és szeretet kell. A fogyasztói társadalom az élet kellékeinek kultusza. Az élet kellékeinek kultusza, de nem az élet kultusza...
Éva és mi
Hasonlítsuk össze egy napunkat – a villamos gépeket is beleszámítva, amelyeket mindannyian megszoktunk – ősanyánk, a paradicsomi Éva egy napjával. A mi napunk általában a digitális ébresztőóra gombjának lenyomásával kezdődik. Kihúzzuk a mobil töltőzsinórját a konnektorból, gyorsforralón vizet melegítünk, a pirítóban kenyeret pirítunk. Elemet cserélünk az elektromos fogkefében, berakjuk a mosógépbe a szennyest, hajat szárítunk, blúzt vasalunk, elolvassuk a beérkezett SMS-eket, átfutjuk az e-maileket, megnézzük, milyen idő lesz, utána zenét hallgatunk.
Aztán elvisszük a gyereket iskolába, munkába menet dühöngünk a forgalmi dugón, kétségbeesetten parkolót keresünk. Közben szól a rádió, megtudjuk, kit öltek meg, lőttek le pár perce a földgolyó másik felén. Munkahelyünkön bekapcsoljuk a számítógépet, rávetjük magunkat a telefonra (mobilra és földi vonalra egyaránt), megjavítjuk a lerobbant fénymásolót, kicseréljük a patront a nyomtatóban... Miközben otthon várakoznak további segítőtársaink, hogy megkönnyítsék az életünket: ilyen a porcelán főzőlap, a tévé, a számítógép, az internet, a zenelejátszó, a fürdőszobában a kádmasszázs, a hideg-meleg vizes mosogató vagy a vízöblítéses vécé...
Ezzel szemben Éva anyánknak csak a két keze, gyors lába, hibátlan érzékszervei, jól működő ösztöne és megérzése álltak a rendelkezésére. A Tigris és az Eufrátesz között elterülő paradicsomban akkoriban kevés volt az ember – viszont végtelen a természet. Az élelem összegyűjtésére nem kellett sok idő. A természet megadott mindent, amire szükség volt. A paradicsomi fák roskadoztak a gyümölcsöktől, hiszen évente kétszer volt termés.
Éva csak pár napot szentelt a munkának – amikor a tüzet őrizte, vagy segített Ádámnak kunyhót építeni, amely megvédte őket a vadállatoktól és az időjárás szeszélyeitől. Az ősanya nyugodtan és vidáman dolgozott, mert senki sem kényszerítette.
Távozva a „paradicsom“-ból, a gyűjtögetőből és alkalmi vadászból először vándorló, majd letelepedett földműves vált, aki idejét a természeti ciklusok váltakozásához igazította. Akkoriban Éva hajnalban kelt, tüzet rakott, reggelit készített, amelyet a család közösen költött el. Azután mindenki ment a dolgára – a földekre, a műhelybe, a kultikus helyre vagy vadászni. A lányok az anyának, a fiúk az apának segítettek a munkában. Kétszer ettek napjában, reggel és este. Vacsora után a közösség tagjai beszélgettek, énekeltek, a párjukkal foglalkoztak, vagy a férfiak férfitársaságban, a nők a nőkkel közösen töltötték el az időt. Ilyenkor adta át tapasztalatait egyik nemzedék a másiknak.
Az emberek nem ismerték a stresszt, az idő szorítását, a feszültséget, hogy valamire már nem marad idejük. Az „aranykor“-hoz a történelem folyamán többször is próbáltunk visszatérni. Az utolsó sikertelen kísérletet a hippik, a „virág gyermekei“ tették a 60-as és a 70-es évek fordulóján. Jelszavuk, a „make love, not war“ sok embernek tetszett. De ez nem volt elég. A technokrata társadalom átgázolt rajtuk. A civilizáció nem enged ki minket a markából. Nem kerekedhetünk fel, nem mehetünk el a világ végére, ahol nyugalom van, ahol nem szorít az idő, s ahol senki sem követeli rajtunk az adót, nem kér illetéket azért, hogy a természeti forrásokból élünk. Felépítettünk egy rendszert, amelyből nem szabadulhatunk. A modern ember úgy igyekszik menekülni a zsákutcából, hogy visszatér a természethez, a spiritualitáshoz, keresi Istent, létezésének értelmét kutatja, vagy olyan tájakra utazik, ahol még érintetlen a természet...
A virtuális világ
Egy dél-afrikai vadászó-gyűjtögető törzset figyelve megállapították, hogy a közösség jól működik, noha a tagoknak mindössze 35%-a dolgozik, és naponta csupán 2,5 órát. Ha az asszonyok egy napon át szorgalmasan gyűjtögettek, akkor abból négy napon át jól megélt a család. Egyébként a főzés naponta csak 2 órát vett igénybe. A törzs tagjai kellemesen töltötték az időt – beszélgettek, díszeket készítettek, vagy meglátogatták távolabb lakó rokonaikat. Mi esténként a tábortűz lángjainak játéka helyett a villózó képernyőt bámuljuk, gyümölcsszedés helyett a raktáráruházakban vásárolunk, és a rokonlátogatást letudjuk egy telefonhívással vagy e-maillel... Őseink nyugalmas élete a letelepedéssel ért véget, amikor csak mezőgazdasággal kezdtek el foglalkozni. Mivel többet termeltek, mint amennyit fogyasztottak, lehetőség nyílt egy magasabb rendű társadalmi szervezet – az állam megalakulására, amelyben a dolgozók egész csoportokat: a közigazgatás és a szellemi vezetés szakembereit is eltartják.
Az ókori Róma ügyesen manipulálta a tömegek szabadidejét. Ennek fő eszköze a „kenyér“ és a „cirkusz“ volt. Ma a gladiátorok véres küzdelmei helyett a tévében vetített krimiket és sci-fi-ket nézzük. És magunk is gyilkolhatunk, amikor csak eszünkbe jut – a számítógépes játékok segítségével. A virtuális valóság pótolni igyekszik a nem létező emberi kapcsolatokat. Az interneten barátként chatelő emberek valószínűleg sohasem találkoznak. A web, az e-mail és az SMS-ek segítségével a megrögzött otthonülők is sok „barátra“ tehetnek szert.
Nincs rá szükségem, mégis akarom?
Az európai városokban a „vállalkozói mentalitás“ első jelei a 11-14. században jelentek meg, párhuzamosan a kereskedelem és az ipar fejlődésével. Ekkor már gazdálkodni kezdünk az idővel – egyre kevesebb a szabadidő, egyre több órát töltünk munkával. A barokk korban még az év 120 napja volt egyházi ünnep – tehát szabadnap. Ennek azonban az iparosodás korában véget vetettek. A tudomány és a technika fejlődésével javultak az életkörülmények – azonban bizonyos rétegek számára teljesen megszűnt a szabad idő.
A mai társadalom a vállalkozói elveken nyugszik. Fő célja a termelés, és a termékek nyereséges eladása. Mintát kínál arra, hogyan éljünk, hogyan töltsük el szabad időnket, mit birtokoljunk, milyen legyen a külső megjelenésünk, hogyan legyen berendezve a háztartásunk. A sokszínű kínálat állandó nyomást gyakorol ránk.
Ez a nyomás annyira erős, hogy manipulálni képes bennünket – anélkül, hogy észrevennénk. A többség a lehető legnagyobb jövedelmet szeretné, hogy minél többet költhessen. Rengeteget dolgozik, állandó feszültségben és stresszben él, csak hogy szert tehessen valamire, ami kellemesebbé teszi az életét (viszont alig van szabadideje, hogy ezt a kellemet élvezhesse)...
A reklám az értelemre és az érzelmekre is hat. Naponta azt szuggerálják belénk, hogy nem élhetünk bizonyos termékek nélkül. És az emberek többsége nem tud ellenállni a reklámoknak. Így hát órákat tölt a szupermarketekben, ahol kellemes zene szól, és ahol fáradhatatlanul rakja kosarába a legkülönfélébb árucikkeket... Mi, nők sem tudjuk elképzelni életünket a technika vívmányai nélkül. Holott évekkel ezelőtt ez még a férfiak felségterülete volt. Nagyanyáink még ma sem veszik kézbe a mobiltelefont, nem vezetnek autót. Mi már el sem tudjuk képzelni az életünket számítógép, mobil és autó nélkül. A fiatal dolgozó nők fogják magukat, és csak úgy, pihenésképpen kocsikáznak. Kihajtanak a város szélére, hogy távol a város zajától keressenek egy tisztást, leheveredjenek a fűbe, és pihenjenek.
Hát így vagyunk. Valamikor a természet lágy ölén éltünk, amelyet később elhagytunk, hogy élvezzük a technika áldásait. Ma pedig a technika segít abban, hogy visszataláljunk a természethez... Persze csak egy röpke félórára. Jól van ez így?
