Újra és újra a múltba kapaszkodunk. Ilyen helyzetekben mindig fel szoktam tenni a kérdést: „mi lesz ettől jobb? Ki fog ettől meggyógyulni?” Az a különös az emberi létben, hogy bár mi vagyunk a legkapcsolatorientáltabb élőlények a földön – vagyis azok, akik a legjobban vágyunk a szeretetre –, mégis a kapcsolatokban tudjuk a legfájdalmasabb sérüléseket elszenvedni. A kapcsolat jelenti az erőt, ugyanakkor ott rejlik benne a legnagyobb sérülés lehetősége is.
Apa elválik a gyereke anyjától és a gyerekétől is. Hogyan működhetnek együtt anyával a közös gyermek érdekében? Mit jelent majd később a mozaikcsaládban felnövő gyermek számára a család fogalma? Nincsenek ma ennél fontosabb kérdések, mikor párok ezrei válnak szét akár pár hónapnyi házasság után.
A mozaikcsalád egy olyan családtípus, ahol legalább az egyik felnőttnek van egy korábbi kapcsolatából származó gyermeke, akit az új párkapcsolatban együtt nevelnek. Ez a családforma gyakran válás, esetleg az egyik szülő halála után alakul ki, és a tagok sokféle összetételűek lehetnek. Mátyus Zoltán (Pozsonypüspöki) terapeutával a mozaikcsaládok és a szülő-gyermek kapcsolatok témáját jártuk körbe.
– A gyerek életéből eltűnik az apa, de megjelenik a színen egy másik felnőtt egy-két hétvégi vendéggyerekkel – s ez a felnőtt az ő apja székét foglalja el, ideiglenesen vagy akár tartósan. Mit jelent a család a mozaikcsaládban felnövő gyermek számára?
– Vagy semmit, vagy nagyon sokat. A gyerek számára a család a legbiztonságosabb, legstabilabb pont, az elvált szülők gyereke alatt viszont megremeg a föld. A gyerekben, akinek az édesanyja vagy édesapja többször is újraházasodik, ezért különböző családok részeként nő fel, gyakran kialakul egy védekező mechanizmus. Nem akar többé érzelmileg mélyen támaszkodni másokra, nehogy újra veszteség érje. Ez ahhoz hasonló, mint mikor valakit már többször rajtakapunk egy hazugságon – s egy idő után már akkor sem hiszünk neki, amikor igazat mond. Ám semmi vész, a gyerek képes lesz később egészséges kötődést kialakítani, csak a jövőbeli kapcsolataiban újra kell tanulnia az együttműködést, a bizalmat. Meg kell írnia magában az új mintát.
Mátyus Zoltán
– A veszteségen túl miben bízhatnak ezek a gyerekek?
– Egy mozaikcsalád számos előnyt is tartogathat, hiszen az elvált szülők gyerekei több családi modellt látnak, így sokféle mintából tanulhatnak. Nemcsak veszítenek tehát, hanem nyerhetnek is. Sosem azon kell rágódni, hogy mi történt, hanem azon, hogy mi történhet. Volt egy páciensem, aki újra és újra visszatért a múltbeli sérelmekhez, miközben arról beszélgettünk, hogy milyen lehetne az élete. Ilyenkor mindig visszatereltem őt a jelenbe: igen, tudjuk, hogy mi volt, de most az a fontos, hogy mi jót hozhatunk ki az új helyzetéből.
– A családból kieső személy általában az apa. Amikor az anya új párt talál, az édesapának mibe marad beleszólása? Mi a szerepe az új családban? Miképp lehet fenntartani az egyensúlyt?
– Nem biztos, hogy az „egyensúly” kifejezést kellene használni. Fontosabb a konszenzus* megtalálása. (*Konszenzus: Megegyezést jelent, olyan döntést, ahol mindenki véleményét figyelembe veszik.) Fontos, hogy a szülők képesek legyenek közös nevezőre jutni azokban a kérdésekben, amelyek a gyermek életét érintik. Ilyen lehet például a követelmények meghatározása, de akár az iskola, a különórák, a hobbik kérdése. Kívánatos, hogy a szülők tiszteletben tartsák egymás hatáskörét, vagyis mikor a gyermek az egyik szülőnél van, ő határozza meg a szabályokat, és a másik ne próbálja meg felülírni ezeket a döntéseket! A konszenzus része, hogy elfogadjuk: bizonyos témákban nincs teljes egyetértés. Meg kell fogalmaznunk, hogy miért érzünk frusztrációt, ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy van, ami már a másik szülő felelőssége, nem pedig a miénk. Sokszor éppen ezen a kölcsönös tiszteleten dolgozunk a szétesett családoknál: hogy a szülők, még ha párként már nem is képesek elviselni egymást, szülőként gyakorolják a kooperációt, a gyermek érdekének előtérbe helyezését.
Mi az a logoterápia? Viktor Frankl dolgozta ki a logoterápia elméletét, ahol az „értelem akarására” fókuszált. Azt mondta, hogy az embert nem csak az ösztöne hajtja: keresi élete értelmét is. (A logosz görögül értelmet jelent.) Mátyus Zoltán pozsonypüspöki magánrendelőjében a logoterápia módszerével dolgozik.
– Hogyan képes a családról levált fél továbbra is részese maradni a gyerek életének?
– Gyakran találkozom azzal a helyzettel, amikor az apák igazságtalannak érzik, hogy a gyermek idejének nagy részét az anyával tölti, miközben ők csak hétvégenként vagy minden második hétvégén találkozhatnak vele. Ilyenkor mindig azt mondom: ha egy apa csak rövid időt tud tölteni a gyermekével, akkor azt az időt teljes odafigyeléssel és értékes közös élményekkel töltse meg. A kapcsolat mélységét az együtt átélt élmények határozzák meg, nem a percek vagy az órák száma. Az élmények bárhonnan származhatnak: lehet az egy közös mozi, egy társasjáték az otthon falai között, esetleg közös „lustálkodás”, amikor nincs semmi kötelesség.
– Jól értjük tehát, hogy a gyerek az élményből építi a kapcsolatát?
– Így van. Nem az számít, hogy hányszor vagyunk jelen, hanem hogy érzelmi odafordulással legyünk ott. Igyekezzünk minden adódó alkalommal kapcsolatba lépni a gyermekünkkel – legyen az egy rövid telefonhívás, egy kedves üzenet vagy egy futó köszönés. A jelentéktelen pillanatok is mélyen be tudnak épülni a gyermek érzelmi világába. Van egy elvált házaspár két gyermekkel: az apa egy rendkívül elfoglalt, vezető beosztású férfi, akinek a napja percre pontosan be van osztva. Az egyik gyermek hosszú ideig rossz jegyeket hozott haza matematikából. Ekkor az apa meghozott egy fontos döntést: minden héten előbb jön haza a munkából, csak hogy együtt tanulhasson a fiával. A gyerek továbbra sem rajong a matematikáért, de most, hogy az apja többet van vele, s türelmes hozzá, „fürdik” az élményben, hogy kizárólag neki szenteli az ideje egy részét. Az a szeretet, amit ebből az együtt töltött időből megtapasztal, kibontott egy mély szülő-gyermek kapcsolatot.
– Miért olyan nehéz ez? Miért hagyja sok szülő, hogy az egója és a sértődöttsége győzedelmeskedjen?
– Ennek oka sokrétű, néha egészen mélyről fakad. Nem csupán a jelenről van szó, akaratlanul is felszakadnak bennünk régi sebek, korábbi csalódások és félelmek. Benne van ebben a túlzott féltés is – az, hogy mindenáron jót akarunk a gyermekünknek, s emiatt nem bízunk abban, hogy a másik szülő is képes helyesen, felelősen dönteni az érdekében. Gyakran ott lappang a háttérben a kimondatlan, mégis erőteljes érzés: „Haragszom rád, és ezért nem akarok veled együttműködni!” Ezt nyilván nem fogalmazzuk meg nyíltan, de belül tudjuk, hogy semmiben sem szeretnénk egyetérteni a másikkal, mert a sérülések belénk égtek. Ilyenkor teljesen szem elől tévesztjük a lényeget, hogy a gyerekről van szó, nem pedig kettőnk konfliktusáról. A harag elhomályosítja a tisztánlátást, és véget nem érő barikádharcba torkollik. Semmi mást nem teszünk ilyenkor, mint hogy újra és újra a múltba kapaszkodunk, abba a múltba, amelynek már nincs valódi megoldó ereje. Ilyenkor mindig fel szoktam tenni a kérdést: „Mi lesz ettől jobb? Ki fog ettől gyógyulni?”
– Ezek a sebek pedig kiterjedhetnek a gyermekre is, igaz?
– Igen. Vannak olyan klienseim, akik attól sérültek, hogy a szüleik nem váltak el. Mások pedig attól, hogy a szüleik elváltak. Nincs tehát egy univerzális jó tanács arra, hogy mi a helyes döntés. Nekünk kell megtaláltunk a jó választ arra a bizonyos helyzetre.
Előfordulhat, hogy a válás a legjobb döntés volt, a gyermek mégis sérül. Sok fiatal jár hozzám, és látom, hogy a szülők válása milyen hatással van az életükre – mit adott hozzá, mit vett el tőlük.
– Van helyzet, amelyre nincs megoldás?
– Ahol lelki vagy testi bántalmazás áll a háttérben, ott már nem beszélhetünk gyógyítható kapcsolatról. Egy példa: Van egy anyuka, akinek a kislánya pszichiátriai kezelésre szorul, mert az apja ittas állapotban fizikai erőszakot alkalmazott vele szemben, még fegyvert is rántott. Az apa azóta vezekel, mindent megtesz a lányért, egy kortyot sem ivott onnantól kezdve – ámde az ilyet nem lehet „meg nem történtté” tenni. A lány közben az anyját nyaggatja, hogy menjenek el családterápiára, mert valamit helyre kell hozni. Ámde hogyan lehetne fenntartani a család egységét, ha a gyermek biztonságérzete sérül? A lány nem tud együtt maradni az apjával, mert beindul az életösztöne, s egy mélységesen szomorú élményt él meg: Az, aki miatt veszélyben érzem magam, nem más, mint a saját apám. Az ilyesmi rendkívül mélyen bevési magát nemcsak az önértékelésbe, hanem az élettel való jó kapcsolatba is.
– Visszatérve a mozaikcsaládokhoz: melyek lehetnek eme családtípus pozitívumai?
– A mozaikcsaládok rendkívüli lehetőséget kínálnak arra, hogy valami újat hozzunk létre: új élményeket teremtsünk, új hagyományokat alakítsunk ki. Az, hogy mi lesz ez az „új dolog”, már rajtunk áll – lehet ez közös időtöltés, új játék, családi program, közös filmnézés, közös étkezések, bármi, ami a családtagok kapcsolódását erősíti. Nem szükséges, hogy az új kapcsolatok teljesen ki legyenek építve, mivel maguk az élmények segítik az elmélyítést. Fontos, hogy világosan kimondjuk: sajnáljuk és megértjük, hogy a gyermek dühös vagy szomorú. Türelmesnek kell lennünk, és meg kell mutatnunk, hogy a helyzetből kihozható valami jó is. Hogy a gyermek ezt belássa, ahhoz idő kell. Néha fél év, néha három vagy akár öt év is. Néha pedig felnőttként jön vissza a gyermek: „Sajnálom, hogy így reagáltam.” Nehéz a helyzet, ha nem egy, hanem több gyermekről van szó, mert a testvérek egymást is befolyásolhatják.
– Visszahúzhatják egymást az elfogadásban?
– Sokszor látok rá példát. Több gyermek esetében a csoportdinamika is közrejátszik – ha az egyik testvér ellenáll, az másokat is befolyásolhat. Van egy kliensem, aki másodszor ment férjhez, tehát a házasságban több gyermek is szerepelt, különböző előző kapcsolatokból. Az összes gyerek a maga módján próbálta „bojkottálni” a házasságot, tesztelgette az új apukát, hogy mennyire lehet rá számítani. A viselkedésük széles skálán mozgott: volt, aki visszaszólogatott, volt, aki csendesen ignorálta az új családtagot. Már az esküvőre sem akartak elmenni a gyerekek. Azóta eltelt hét év, a helyzet megváltozott, mára a gyerekek tisztelik az új apukát, a családi kapocs gyönyörűen kiforrt.
– Mi van olyankor, ha például az apuka többet foglalkozik az új feleség két kislányával, mint a saját fiával?
– Az apa vér szerinti fia így hiányt szenvedhet. Ez az érzés olyan űrt hagyhat a lelkében, amelyet csak az édesapja képes betölteni. Nagyszerű, ha az apa odaadóan gondoskodik a párja gyermekeiről, de ugyanezt a gondoskodást a saját gyermeke felé is ki kell terjesztenie. A fiúgyermek könnyen azt érezheti, hogy elvesztette a helyét apja szívében, „kitúrták” onnan. Ez különösen fájdalmas akkor, ha az apa egy rossz sémát ismétel. Például korábban az ő édesapja sem vett részt az életében, külföldön dolgozott, az édesanyja nevelte, így kialakult benne, hogy a gyerek életében az édesanyáé az első hely. Így aztán elengedi a saját gyermeke kezét. A gyermek érzése, hogy elvesztett valamit, amihez hozzászokott, különösen fájó. A jó hír az, hogy terápiával az ilyen sémák tudatosíthatók, átírhatók, és a szülő képes lesz nem a múlt mintái szerint cselekedni. Azt tanácsolnám hát ennek az apukának, hogy a saját gyermekét vonja be a közös tevékenységekbe. Nem kell mindig hosszú idő, elég fél óra, egy rövid kiruccanás vagy egy rövid séta, ahol a gyermek teljes figyelmet kap. A cél, hogy a gyerek érezze, apa szívének a közepében van. Ennél nincs fontosabb érzés egy gyermek számára: ez a biztonság alapja, amelyre az egész későbbi életében támaszkodhat.
