Ma az emberek hatalmas kerítéseket emelnek maguk köré, nehogy szólni kelljen egymáshoz, és nagy testű kutyákkal veszik magukat körül… Jobb a kutya, mint az ember?
Először Pesten vettem észre, hogy valami nem stimmel a kutyák körül. Mindenfelé gazdijaikra hasonlító ebek – ugrabugra tacskó; puccos, felöltöztetett szőrmókok; szájkosár nélküli, lógó nyálú négylábúak; hatalmas, nyomott fejű pitbull satöbbi, satöbbi – mind fajtiszta és agyonápolt. Eleinte viccesnek találtam, hogy bármerre járok, kutyába botlok. Egy idő után azonban bosszantott a dolog.
A járdákon lassan már lépni sem lehetett a kutyapiszoktól, sok parkban kénytelenek voltak kitenni az elgondolkodtató táblát: „Játszótér! Kutyákkal belépni tilos!” Itt találkoztam először ezzel a felirattal is: „Kutyakozmetika”. Jót derültem rajta. Elképzeltem a gazdikat, amint időpontot kérnek, hogy kutyuskájuk körme ápolt legyen, hogy ilyen-olyan alakúra formálják a farkát… De hóbortosak ezek a nagyvárosiak! – gondoltam magamban. Honnan is tudhattam volna, hogy tíz év múlva én is kutyafodrászhoz fogom majd cipelni a szüleim kutyáját! Ugyanis már nálunk is beindult a kutyaláz.
Bizony, bizony, a világ megváltozott. Gyerekkoromban ha valaki kozmetikushoz vitte volna a kutyáját, az egész falu rajta röhögött volna. „Kutyabogyónak” hírét sem hallottuk – ilyesmire nem tellett, kutyaebéd gyanánt az ételmaradék is megfelelt. Igaz, gyerekkorom négylábúi nem voltak igényesek.
Az apró „utcamixek” – foltos vagy bozontos, „zoknis” vagy „galléros” kutyusok – jól elvoltak a küszöb előtt egy darabka rongyon, és többnyire csak a nyári konyhába volt bejárásuk. Nem kényeztették agyon őket. Nagyapám például ekként „becézgette” Bohóc nevezetű kutyánkat (miközben a fejét vakargatta): „Te ronda dög, te…”
El kell árulnom, Bohóc ennek ellenére nem lett depressziós. Sőt, egyáltalán nem hallottam olyan kutyáról, amely lelki betegségben szenvedett volna. És olyan vérengző kutyákról sem hallottunk, amelyek széttépték volna a vendéget. Az élet egyszerűbb volt: a kutyákat nem kellett külön kiiskolázni, anélkül is tudták, mi a dolguk: nem taposták össze a virágágyást, őrizték a gyerekeket – és a portát. Gyerekkoromban sosem féltem vagy viszolyogtam kutyától – mind aranyos, pici, helyes volt. Az életemhez tartoztak, külön magyarázat nélkül.
Mára a családi házak udvaráról eltűntek az utcamixek (legfeljebb csak az idősek udvarán találkozhatunk velük). Helyüket elfoglalták a nagy testű, gyakran vérengző fajkutyák. A gyerekem fél tőlük, amin nem is csodálkozom, mert én sem tudok borzongás nélkül elmenni mellettük. (Pár napja nővérem kutyájának a pofáját szaggatta szét az egyik – a kerítésen dugta át a fejét! Mondani sem kell: a bősz gazdi a nővéremet „szúrta le”, mondván, minek engedte olyan közel a kerítéshez a kutyáját.)
Kinézek a panellakás ablakán: mindenfelé kutyákat sétáltató gazdik. Ugrabugra tacskó; puccos, felöltöztetett szőrmók; szájkosár nélküli, lógó nyálú négylábú; nyomott fejű pitbull satöbbi, satöbbi… Mind fajtiszta és agyonápolt. Ezek a kutyák már egy szobában élnek az emberrel. Naponta kétszer pórázon viszik őket a friss levegőre. Az ő feladatuk nem a ház őrzése. Az ő feladatuk, hogy társaság legyenek – a feleség, a férj, a gyerekek, az elmaradozó unokák helyett. A jól táplált, fényes szőrű kutyusok mellett egyre több elhanyagolt külsejű ember tűnik fel a lakótelep utcáin. Egy alkalommal egy óra alatt tizenegy guberálót számoltam meg!
Úgy látszik, nekik nincs olyan szerencséjük, mint a kutyáknak.
Néhány éve különös plakát jelent meg az egyik nagyváros utcáin. Egy jól láthatóan hajléktalan férfi négykézlábra ereszkedik. Alatta a felirat: „Ha kutya lennék, segítenél?”
