Türelmetlenül nézegettem az órát: bezzeg, amikor sok a munkám, akkor repül az idő – ezen a csütörtöki napon viszont csak vánszorgott. Sehogy sem akart négy óra lenni, hogy végre elindulhassunk megnézni a fényparkot a komáromi várban.
Ahogy megérkezünk a Lipót-kapuhoz, izgő-mozgó kutyusunk, Szitár máris lelkesen csóválja a farkát, magabiztosan indul előre, mintha ő lenne a hivatalos tárlatvezető. Elmosolyodom. Ezek szerint a tavalyi látogatás nyomot hagyott benne, és pontosan tudja, hogy itt megint csodák várnak ránk. A látogatóközpont kapujában két apró, pontfényekből kirajzolt vízicsikó fogad, a jegypénztárban pedig egy kedves pénztáros hölgy. (Fotó: Dömötör Ede)
Hajón a királyi korona
Hosszabb kerülővel az Újvár főtere felé vesszük az irányt, amelyet az „U” alakú kaszárnyaépület ölel körbe – ezt még I. Ferenc újíttatta fel abban a reményben, hogy a Dunánál sikerül feltartóztatni Napóleon seregeit. Ekkor vált Komárom ismét kulcsfontosságú hadászati ponttá, ekkor épült a ma is szemet gyönyörködtető parancsnoki épület. A sarkánál nagyon is mai jelenetnek vagyunk tanúi: egy óriási hattyú körül próbál egy család minden tagja beleférni a szelfibe... Mi a tollas fényjószágot későbbre hagyjuk, haladunk tovább négylábú törpördögünkkel, és inkább belevetjük magunkat a Verne Gyula regényei ihlette víz alatti világba. A csillagtalan égbolt alatt sötét van, így még erősebben ragyognak a tengeri lények, a hullámok fölött léghajó lebeg, a Dunán ringatóznak a vitorlások...
A fények nemcsak a látogatók arcát világítják meg, hanem a kaszárnya falait is, itt-ott állványok magasodnak előttük. (Három új terem nyílik majd, ahol retró számítógépeket és játékkonzolokat bemutató kiállítás kap helyet, de ide költözik ki a városi rendőrség is.) Mindenesetre Szitár boldogan szaglászik körbe, miközben a hűvös szellő a Duna illatát sodorja felénk: törpördögünk számára ez maga a fénnyel folyó Kánaán. Jut eszembe, a Dunán kötött ki az a hajó is, amelyen a magyar királyi koronát menekítették ide 1440-ben. Erzsébet királyné udvarhölgye, Kottanner Jánosné párnába rejtve csempészte ki a visegrádi várból, és a jeges folyón át hozta idáig, hogy a várandós Erzsébet kezére adja (mert ugye a főurak egy része nem a Habsburg-házi fiúcskát, hanem I. Ulászlót akarta királynak). V. László itt, Komáromban született meg Erzsébet királyné ideiglenes udvartartásában, aki a török elől bujdosott.
Amúgy a legenda szerint a vár alatt a Duna két partját összekötő katakomba húzódik – viszont ez nem igaz. Ha ugyanis igaz lenne, akkor a Habsburg-hívek nem a folyón át menekültek volna tovább életük kockáztatásával az újszülött trónörökössel...
A mendemonda viszont a mai napig makacsul tartja magát: a szakemberek szerint ez abból eredhet, hogy az Öregvár átépítésekor (az 1800-as évek első felében) kazamatákat és tüzérségi állásokat, valamint bonyolult csatornarendszert alakítottak ki a vár alatt.
Lakoma a sáncokon
Szitárral a „kiserdő” felé vesszük az irányt, az út két oldalán a fények úgy vezetnek minket az impozáns parancsnoki épülethez, mint a sarkcsillag az eltévedt vándort. Most nem szállnak tarka lepkék, nem zümmögnek méhek, mint nyáron, az esküvői fotózások idején. (Vajon az itt állomásozó tisztek feleségei, akik az Osztrák–Magyar Monarchia idején itt éltek, ugyanilyen boldog mosollyal sétafikáltak errefelé, mint manapság az ifjú házasok?)
A parancsnoki épületet – hiába hirdette a bástya tetején álló Kőszűz, hogy ezt a várat „sem csellel, sem erővel” nem lehet bevenni – a szovjet Vörös Hadsereg 1968-ban egyetlen puskalövés nélkül elfoglalta. A szovjet katonák a gyengéd forradalomig ki sem mozdultak innen, viszont távozásuk után hatalmas károkat hagytak maguk után. A fáradt olajat egyszerűen a földbe engedték, így távozásuk után egy több mint hárommillió eurós zöldprojekt keretében le kellett cserélni a felső földréteget, megtisztítani a talajvizeket (hogy látogatható legyen a tájék). Utánuk a csehszlovák katonaság valamelyest rendbe vágta a területet, de azóta jócskán kikezdte az idő vasfoga. Már jó órája sétálunk: ha az Öregvár is nyitva volna, bizony akár „napestig” is barangolhatnánk, hiszen az egész erődrendszer 13 hektáron terül el.
Mellesleg az Öregvár sok izgalmas programnak ad otthont: korhű hadibemutatóknak, mikor is hagyományőrző katonák, harcjárművek és repülőgépek idézik fel a II. világháború viharos pillanatait – de többször gyakorlatoztak itt terrorelhárító egységek, köztük Szlovákia Lynx elitkommandója, és lovas bemutatókat is tartanak, de a filmesek körében is népszerű a vár. Többek közt itt vették fel a Jeremy Irons főszereplésével készült Borgiák egyes jeleneteit, de az Azahriah-koncert is itt zajlott.
Persze írott művekben is gyakran szerepelt erődünk, például Jókai Mór elbeszéléseiben. Tudjuk, hogy a magyar szabadságharc idején Klapka György parancsnokolta a várat: ez volt a „bevehetetlen erőd”, amit a Habsburgok a világosi fegyverletétel után sem tudtak bevenni. Jókai egyik elbeszélésében leírja 1849 különös tavaszát, mikor is Guyon Richárd vezérőrnagy vette át a parancsnokságot.
A legenda szerint Guyon első dolga nem a fegyverek rendbetétele volt, hanem a lelkeké: meg akarta erősíteni a várvédők harci szellemét, amihez a legmerészebb eszközt választotta. Az Öregvár sáncain az ellenséges ágyúk dörgése közepette lakomát rendezett a komáromiaknak. Olyan lakomát, amelynek emléke ma is ott remeg a kövek között, ha az ember elég figyelmes, hogy meghallgassa a múltat...
Megjegyzés: erre a különleges eseményre emlékeztet a pár éve elindított Komáromi ostromlakoma nevű főzőverseny, mikor is a 19. századi szabadtűzi ételek ínycsiklandó illata lengi be az Öregvár tereit.
Hiány a fény mögött!
Tudnivaló, hogy a komáromiak rendületlenül bíznak abban, hogy az erőd egyszer megtalálja a funkcióját. Egy részéből lehetne gazdag vármúzeum, ahol végre méltó helyet kapnának a régészeti leletek, amelyek bemutatják a hely több mint hatszáz éves történetét: az építkezéseket, a csatákat, a természeti katasztrófákat, a mindennapok zaját, az ünnepek fényét. Többek között erről álmodott a város, mikor 2003-ban megvásárolta az erődrendszert. A nagy terv először az volt, hogy ideköltözik a Selye János Egyetem campusa, ám aztán jött a hidegzuhany – ahogy azt később Ozimy Andrej, az erőd igazgatója elárulta.
A teljes felújításra vonatkozó kalkuláció még elődje, Gráfel Lajos idejében készült (amúgy Gráfel úr közel negyven évet szentelt az életéből a vár megmentésére). Az akkori számvetés 1,5 milliárd koronára rúgott – viszont ma már több száz milliós nagyságrendű összegekről beszélhetünk. Mindenki tudja, hogy a szlovák állam számára a műemlékvédelem mostohagyerek, különösen, ha a Magyar Királyság egykori ékkövéről van szó. Néha-néha ugyan juttatnak egy kevés „alamizsnát”, de abból nagyot nyújtózkodni nem lehet. Ráadásul a szlovák műemlékvédelmi előírások sokkal szigorúbbak, mint például a magyarországiak. Nálunk még gerendát sem lehet kicserélni engedély nélkül, és az utolsó szögnek is korhűnek kell lennie...
Megint a szelfis hattyú
Mi mindenesetre már sétánk vége felé járunk, amikor ismét feltűnik előttünk a „tollas jószág”: bizony hattyúnk sem pompázhatna itt, ha az erőd nem nyer el egy Interreg-pályázatot (egymilliós volt a tétel), amelyből sikerült jegypénztárat és egy trafóállomást is kialakítani. Mind ez idáig ugyanis még az áramellátás is komoly gondot okozott a várban. Ez a fejlesztés egyelőre csak a szabadtéri rendezvények energiaigényét fedezi, a további kétszáz (összesen 400 föld feletti és 100 föld alatti) helyiség áramellátása még mindig megoldatlan.
Kifelé menet bevillan, hogy mindez most nem lenne itt, ha nem lett volna Gráfel Lajos, és nem lenne egy méltó utódja, akik elképzelhetetlen elhivatottsággal, szélmalomharcot vívva a minisztériumokkal próbálják megmenteni ezt a hatalmas erődöt az utókor számára. Velük együtt reménykedünk, hogy előbb vagy utóbb felkerül az UNESCO világörökségi listájára, és akkor már nemcsak a komáromiaknak lesz fontos, hanem mindenkinek.
Ahogy kilépünk a kapun, a hideg esti levegőben még egyszer visszanézünk, a vár ott áll, csendesen, méltósággal, mintha csak azt mondaná, hogy ő türelmesen várakozik és reménykedik. Ahogy mi is.
