A nők majdnem fele házasságon kívül él. A fiatal generációból sokan sosem voltak férjnél, a többieket pedig megcsalták, elhagyták, vagy (kisebb arányban) ők csalták meg és hagyták el a párjukat. Sokat olvasni arról, milyen törést okoz a válás egy család életében. A történteket nehéz feldolgozni, nehéz elmagyarázni a gyerekeknek, hogy eddig szerettük egymást, holnaptól meg nem szeretjük. A kérdésnek hatalmas irodalma van, sokan – nagyon helyesen – lélekgyógyászhoz fordulnak, hogy hamarabb kiheverjék a fájdalmat.
Egy dologról azonban soha nem esik szó: mégpedig, hogy az ember lánya nemcsak lélekből áll, hanem testből is… Egy normális, felnőtt nőnek pedig általában szüksége van a kiegyensúlyozott nemi életre.

Érdekes egyébként a mai kor hozzáállása a szexualitáshoz. Míg egyik oldalon túlmitizálja (a magazinok hasábjairól és a tv képernyőjéről csak úgy árad felénk, hogy nem is vagyunk nők, ha legalább egyszer nem lépünk félre, és ha nincs egy éjjel legalább nyolc orgazmusunk), a másik oldalon a mai közvélekedés még mindig különbséget tesz a női és a férfiszexualitás között (amit szabad a férfinak, azt nem szabad a nőnek). Nincsenek támpontok, nem tudjuk, mit is gondoljunk a témáról. Gyakran tapasztaljuk, hogy a magányos nő szexuális élete tabutéma – miközben persze mindenki gondol valamit… Ki ezt, ki azt.
Valószínűleg az idősebb generációnak nehezebb megértenie a levél íróját, de sok fiatal szintén elítéli őt. Szex „lelki” kapcsolat nélkül? És hol vannak az érzelmek? A szív hangjai? Persze, ha egy férfi tenné ugyanezt, teljesen normálisnak tartanák, sőt, amaz még kérkedhetne is a numeráival. (Mondván, a férfitest megköveteli a magáét.) Pedig nem minden férfinak van szüksége „arra” – és nem minden nő ártatlan liliomszál.
Részlet egy olvasói levélből:
„33 éves vagyok, két gyermek édesanyja, és a szüleim házában élek. A férjem két éve hagyott el egy másik nőért. Csakhogy én ebben a helyzetben nem úgy viselkedem, ahogy a falu szerint illenék, azaz nem hagytam el magam, nem siránkozom afölött, amin úgysem tudok változtatni. És legfőképpen nem gyűlöltem meg a férfiakat.
Szeretnék arról olvasni lapjukban, miért van az, hogy a nők szexuális életét másképp nézik az emberek, mint egy férfiét. Én normális, felnőtt nőnek érzem magam, aki évek hosszú során át rendszeres nemi életet élt – aztán hirtelen egyedül lett. Miért gondolják azt a körülöttem élők, hogy nekem nincs szükségem ölelésre?
A két év alatt természetesen találtam férfit magamnak. Nem akarok tőle semmit, nem akarok vele „járni”, összeköltözni – már csak a gyerekek miatt se, akiket nem akarok még jobban összezavarni. Még nem vagyok kész egy új, bensőséges kapcsolatra. A szexre azonban szükségem van. Egész egyszerűen van egy szeretőm. És nem hiszem, hogy ettől „rossz nő” vagyok, mint ahogy azt a faluban mondják. A párom évek óta ugyanaz. Megbeszéltük, és ez így mindkettőnknek megfelel. Nem rombolom szét senki házasságát, családi életét. Miért fáj ez másoknak?
A szüleim megértenek. Annál több bajom van a falu szájával. Gyakran hallom vissza, hogy olyan nő vagyok, akinek csak „az kell”, és hogy nem vagyok jobb egy k-nál. Én értetlenül állok az egész fölött: engem csaltak meg, engem hagytak el, a rossz mégis én vagyok. És csak azért, mert merem vállalni, hogy nem fából faragtak, hanem hús-vér asszony vagyok.”
A levél írójának szüksége van „szerelemre”, és ezt vállalja is, legalább saját maga előtt (arra már rájött, hogy jobb, ha ezt mások elől eltitkolja).
Más eset Kataliné, aki képtelen arra, amire a levél írója. Pedig tíz éve lassan, hogy elhagyta a férje. Katalin ötvenéves. – Hogy bírod? – kérdezem egy őszinte beszélgetés alkalmával. Katalin ugyanis, a vak is látja, szenvedélyes, rendkívül kreatív és intelligens nő.
– Már megszoktad?
– Megszokni?! – nevet rám. – Nem, drágám, ezt nem lehet megszokni. Az embernek igenis szüksége van arra, hogy szeressék, hogy megöleljék, simogassák.
– De hát olyan jól nézel ki, biztos vannak udvarlóid…
– Persze hogy vannak udvarlóim. Nem panaszkodom, vannak körülöttem a pasik. De, tudod, mindegyik „csak azt” akarja. Én erre képtelen vagyok. Nekem időre van szükségem, hogy eljussak velük „odáig”. És a mai pasik ezt az időt nem tudják, nem akarják kivárni. Azt hiszik, három nap vagy három hét múlva lefekszem velük. És ha nem így történik, megsértődnek. Én ettől undorodom – nem tehetek róla. Tehát megtanultam szublimálni. Vagyis az energiáimat és a figyelmemet „átirányítottam” más területekre, ahogy a híres lélekbúvár, Freud szerint a nagy alkotók teszik. Én persze nem vagyok nagy ember, én csupáncsak a hobbijaimban igyekszem magam kiélni. Nem állítom, hogy mindig sikerül, de azért próbálkozom.
Melyik megoldás a helyes? Kataliné? Valószínűleg mindkét attitűdnek van ellenző és támogató tábora. A levél írója és Katalin egyaránt helyesen cselekszenek: őszinték saját magukhoz, és saját, benső etikájuknak megfelelően döntenek. És a döntésükért vállalják is a felelősséget.
Zsanett egész más tészta. Huszonkilenc éves, és négy éve nem volt férfival. Kétségbeesetten próbál ismerkedni, de valahogy nem megy. Őt nem zsongják körül a férfiak, mint Katalint. Talán azért sem, mert az arcára már kiült a savanyúság. Zsanett tudja, mit kéne tennie: azt, amit Katalin tesz. Élveznie kellene az életet! Egyedül elmenni színházba, moziba, kerítenie kéne egy barátnőt, akivel szingliként utazgathat, és egy baráti társaságot, akikkel eljárhat táncolni… Lassan kezd rögeszméjévé válni, hogy neki semmi sem sikerül (bezzeg másoknak!), hogy ő szerencsétlen, elhagyatott senki… A dologhoz hozzátartozik, hogy Zsanett sosem élvezte igazán a szexet. Szeretné, kívánja, hiányzik neki, de retteg attól, hogy valakivel intim kapcsolatba kerüljön, és retteg attól, hogy a nagy pillanatban bevallja: neki igazán még sosem volt jó…
– Mikor férjem hat évvel ezelőtt elhagyott, sokáig gondolkodtam, mihez kezdjek magammal – meséli a 38 éves Erzsike. – Nem volt egyszerű, mivel hívő keresztény vagyok, és konzervatív nevelésben részesültem. Ez persze nem zárja ki azt, hogy szeretek szeretkezni. Egyre jobban hiányzott a férfi… Közben a két gyermekem kezdett kamaszodni. Hamarosan belső konfliktusba keveredtem: keresztény hitem tiltotta az „öncélú szexet”, ugyanakkor nem volt komoly kapcsolatom.
– Úgy egy évig bírtam, amikor egy szórakozóhelyen összeismerkedtem egy férfival, akivel még aznap éjjel lefeküdtem… Reggel alig bírtam tükörbe nézni: Úristen, mit tettem! A hitem, a gyerekeim… Egy dologra azonban ráébredtem: akármennyire szeretnék, nem tudok szex nélkül élni. Elkezdtem keresni a nagy őt, persze csak titokban. Elvégre mit mondhatnék két érzékeny tininek? Lázasan interneteztem a Randivonalon, chateltem. Nem volt szerencsém: vagy csupa balekkal, vagy csupa nős férfival hozott össze a sors. Végül megtaláltam a megoldást. A barátnőmmel évente kétszer elmegyek kirándulni Olaszországba: a szőke hajamra és a karcsú alakomra buknak az olasz pasik… A kalandok egy ideig feltöltenek, egy kis időre újra Nőnek érzem magam. Meggyőződésem, hogy Isten így is szeret engem. És reménykedem, hogy találok még egy rendes, hozzám illő férfit.

A legfontosabb, hogy az ember tisztában legyen önmagával. Ezt mondja dr. Hunčík Péter pszichiáter is.
– A társadalom több ezer éve másképp viszonyul a női és a férfiszexualitáshoz. Hogy ez mennyire igaz, kissé profán példával tudnánk szemléltetni, amelyet még az áldott emlékű dr. Veres Pál jegyzett le az egyik könyvében. Amikor megszületik a kisfiú, körbeállja a rokonság, és büszkén nézegetik: „Micsoda fütyi, ez mindenkit meg fog…” Azonban még soha nem láttunk olyan rokonságot, amely egy kislánynál mondta volna ugyanezt: „Nézd, de helyes puncija van, mindenki meg fogja őt…” Ez talán egy kicsit durván hangzik, de a „példamese” mindenki számára ismerős. Az évezredeken át berögződött attitűdön, hozzáálláson nehéz változtatni. Az utóbbi évtizedekben kezd egymáshoz közeledni a női és férfiszexualitás – forradalmi változásokra azonban ne számítsunk!
– Gyakran hallom például a következő mondatot: ez az „ilyen-olyan nő” elcsábította ezt a „szegény nős férfit”. Hogy ebben a dologban a férfi felelőssége valószínűleg ugyanakkora, arról szeretünk megfeledkezni. Vajon elérkezik-e az idő, mikor a két nem egyenrangúvá válik az ágyban is?
– Idő kérdése. Gondoljunk a szüfrazsettekre, akik száz éve vonultak ki az utcára választójogot követelni maguknak. Vagy jusson eszünkbe a híres táncosnő, Isadora Duncan, aki az 1900-as évek elején elsőként merte levetni a fűzőjét és a balettcipőjét, és mutatta meg a színpadon meztelen vállait és bokáját. Óriási botrányt kavart!
Ma már csak mosolygunk ezen – hol vagyunk ettől! Pedig csak száz év telt el! Manapság minden egyes ember, aki a saját életén belül megtesz egy őszinte, apró lépést előre, hozzásegít ahhoz, hogy eltűnjön a nemek közti szakadék.
– Mintha városon gyorsabban menne minden. A női szexus nyílt vállalását faluhelyen még mindig elítélik, lásd fenti levelünket.
– Hatalmas különbségek vannak a civilizáció nyugati és keleti térfele, azon belül a városi és a falusi réteg között. Érzésem szerint a levélbeli hölgy szeretne „se hús, se hal” állapotban leledzeni. Nem meri nyíltan vállalni a szeretőjét, akivel – hangsúlyozza – nem „összevissza” találkozgatnak. (Bár ahhoz is joga lenne, hogy valakivel „összevissza” találkozgasson, elvégre éppen párkereső stádiumában van.) Úgy tűnik, ezzel a férfival jól ki fog jönni. Lépnie kéne egy nagyot, és vállalnia a kapcsolatot.
– Sok hasonló esetben a férfi nős…
– Ne dugjuk homokba a fejünket: ez sem ritkaság. Lehet, hogy a férfinak éppen krízisben van a házassága. Lehet, hogy ez a kapcsolat majd átlendíti a holtponton, de az is lehet, hogy visszalendíti a feleségéhez. Ilyen esetben érthető a csöndes megállapodás, hogy amíg a férfi nem döntött, nem verik nagydobra a kapcsolatukat. És még valami: a pusztán csak szexuális együttlét is természetes lehet.

dr. Hunčík Péter
– Azt mondják, a nők érzelmi lények. Nem tudnak úgy szeretkezni, hogy kizárják az érzelmeiket – ellentétben a férfiakkal.
– Általánosságban véve ez igaz is. De csak általánosságban! Két példát mondanék, pró és kontra. Az egyik Marilyn Monroe, aki negyven évvel a halála után is szexszimbólum. Azt mondják, őrült szexgép volt: az ágyában rengeteg híres és kevésbé híres, befolyásos és nem befolyásos férfi megfordult. Egyszer a következőket olvastam róla: egy alkalommal Marylin a barátnőivel iddogált a lakásán, és szóba kerültek a férfiak. Marilyn állítólag valami ilyesmit mondott: „A fene vinné el ezeket a pasikat! Hogyan képesek érzelmek nélkül lefeküdni valakivel? Miért kell nekünk, nőknek mindig kicsit belehabarodni abba, akivel szerelmeskedünk?” Érdekes ilyesmit hallani egy olyan nő szájából, mint ő (állítólag még az akkor hetvenéves Einsteinnel is flörtbe keveredett, mert megérintette a zsenije). Úgy tetszik, ilyen a nő konstrukciója. Nem ritkák azonban a férfias beállítottságú nők sem, mint például Madonna. Néhány éve kimondottan szexpartit rendezett, amiről aztán nyíltan beszámolt: mikor, kivel, hányszor, milyen technikával... Egyszóval nem lehet átlagolni, mert ma már arra is van példa, hogy a nő nyíltan vállalja: ő csak „azt” akarja.
– A levélbeli hölgy képes volt átlépni a Rubicont, vagyis saját gátlásait, és fel merte vállalni saját szexualitását. A legtöbb nő számára azonban nem ilyen egyszerű. Nekik mit javasol?
– A válás majdnem olyan elvesztési folyamat, mint a haláleset, amelynek feldolgozását „gyászmunkának” nevezzük. A válás után fel kell dolgoznunk, hogy valakit, aki valaha fontos volt a számunkra, elveszítettünk, illetve, hogy valakinek nem kellettünk. Ehhez pedig időre, általában egy évre van szükségünk. (Természetesen az egy év nem szabály, kinek több, kinek kevesebb időre van szüksége.) Az elvált ember elsősorban kérdezze meg önmagától, hogy hol tart? Időre van még szüksége? Közben esetleg vannak szexuális vágyai? Ha így van, az is normális. Vagy már sikerült túltennie magát a nehezén, és olyan partnert keres, akivel megoszthatja az életét.
Akkor a következő kérdéseket kell feltennie magának: Megfelel nekem ez a férfi? Ő az, akivel folytatni akarom? Mert az, hogy valakivel jó a szexuális kapcsolatunk, nem jelenti még azt, hogy jó partnerünk is lesz majd a mindennapokban. Ha ezeket a dolgokat világosan meg tudja magának fogalmazni a nő: jó úton halad.
– Egy pszichológus azt mondaná: ez mind-mind a reális énképtől függ…
– Ez mindennek az alapja. Az embernek tisztában kell lennie az értékeivel. Továbbá világos elképzelésekkel kell rendelkeznie arról, mit szeretne elérni az életben. Ha mindez megvan, és az embernek a válást is sikerült feldolgoznia, akkor kell venni egy nagy levegőt, és azt kell mondani: lépek egy nagyot. Nehéz lesz – de meg lehet lépni. Sokkal nehezebb a dolga annak, aki nem tudja, kicsoda ő, és mennyit ér. Hogy fontos-e mások számára, vagy épp ellenkezőleg, visszataszítónak látják őt… Manapság gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: beveszünk egy pirulát, és elmúlik a problémánk. Az interneten levelet írunk egy tanácsadónak, elmegyünk jósnőhöz, pszichológushoz, bárkihez, aki majd megmondja, mit tegyünk. Sajnos, ilyen megoldás csak a mesében meg a filmekben létezik. A valóságban mindenkinek meg kell dolgoznia a saját életéért. Mindenki számára eljön egyszer a pillanat, amikor pár napra ki kell kapcsolni a telefont, bele kell nézni a tükörbe, és őszintén, lemeztelenítve meg kell vizsgálni – magunkat, az életünket Egy újabb kapcsolatba ugyanis csak gyógyultan érdemes belevágni.










