Sokan szeretik a gyűjtögetést, a régi tárgyakat szeretnék megőrizni, megmenteni az utókor számára, s ezzel jót cselekedni, csak nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá. Kis történetünk afféle használati utasítást ad a bizonytalankodóknak. A főszereplők: két lelkes perbetei tanárnő, Szabó Edit és Jakab Katalin. Ők azok, akik elhatározták, hogy amit lehet, azt megmentenek Perbete tárgyi világából a jövő nemzedéke számára. Nemsokára segítőtársuk is akadt Varga Tibor fotós személyében. Azóta mindhárman csak e nemes cél érdekében fáradoznak. Nem a honoráriumért, nem a dicsőségért. Pusztán belső indíttatásból, mert jót tenni így lehet.
A szobákat egy régi falusi ház alaprajzának megfelelően rendezték be. Sok mindent lomtalanításkor sikerült megmenteni, mint például a századfordulós konyhaberendezést és a tisztaszoba felvetett ágyait. Aki tehát hasonlóra vállalkozik, annak a gyűjtés során szemfülesnek kell lennie!
– Edit, honnan az ötlet, hogy falumúzeumot alapítotok? Ki volt az ötletgazda?
– Először csak egy kicsi, időszakos kiállítást szerettünk volna rendezni a kultúrházban. Felkértük kisdiákjainkat és a Napsugár néptáncegyüttes tagjait (az együttest mi vezetjük), hogy segítsenek a gyűjtésben. Megható volt látni, milyen lelkesedéssel kutakodtak a gyerekek a pincékben, padlásokon. Az ötödik osztályos történelem tananyagának részét képezi a családfakutatás, ezt is „kihasználtuk”, így sikerült hozzájutni a régi fényképekhez. A kiállítás után azonban a kiállított tárgyak még visszakerültek jogos tulajdonosukhoz. Addigra azonban már beleszerettünk a gyűjteménybe, s az örömünket szerettük volna „tartósan” másokkal is megosztani.
Szabó Edit, Jakab Katalin és Varga Tibor
– Hol talált otthonra a múzeum?
– A tökéletes „helyszín” egy régi parasztház lett volna, ilyen azonban nem volt. Sok kilincselés után végül a katolikus egyházi hivatal beengedett bennünket a régi iskolaépületbe. A beleegyezéssel a zsebünkben az önkormányzat támogatását is elnyertük: kaptunk pénzt a felújításra. Nem kis munka várt ránk, mert a több mint százéves épület már régóta üresen állt, az enyészetnek kitéve. (Sajnos, az ingatlan körüli jogviszonyok még mindig rendezetlenek.) Június 28-án, a falunap alkalmával nyitottunk.
A falubelieken kívül nagyon sokan eljöttek a magyarországi Szárazdról is, ahová a háború után 126 perbetei családot telepítettek át. A legkedvesebb emlékem az volt, mikor megjelent egy idős néni, és adományként magával hozott egy szép tálat és köcsögöt.
– A gyűjtés kezdetén ugyanis sokan elzárkóztak az adományozástól – veszi át a szót Kati. – Például azt mondták, hogy a falu korai elpolgárosodásának következtében (mely Újvár szomszédságának és a vasútvonal korai megjelenésének volt köszönhető) hamar háttérbe szorult nálunk a népviselet. Végül mégis csodaszép ruhákra bukkantunk, majd a régi fotók alapján sikerült rekonstruálni, hogy a régi öregek miképpen viselték az egyes darabokat.
– A legtöbb ruha sötét színű, illetve fekete.
– A legtöbb asszony az ünneplőjét, illetve a mennyasszonyi ruháját őrizte meg. Az pedig Perbetén, a hagyománynak megfelelően, egészen a világháború végéig fekete volt. Ehhez fehér kötényt és gyöngyös koszorút vettek fel a nagy napra. Mi itt három menyasszonyi ruhával is büszkélkedhetünk, ami nagy szó, hiszen helyi szokás szerint haláluk után ezeket berakták az asszonyok mellé a koporsóba, hogy magukkal vigyék az utolsó útjukra.
– A háromfiókos sublótot is sikerült teljesen megtölteni alsóneműkkel…
– Mivel nálunk a kendervásznakat az asszonyok szőtték, így a legtöbb alsóruházat is ebből készült. A mai kéznek kicsit durva tapintásúak, bár az ügyes kezű asszonyok csipkékkel, azsúrhímzéses szélcsíkokkal díszítették őket.
– Editke, melyik az a tárgy, amelyikre a legbüszkébbek vagytok?
– Számunkra mindegyik tárgy egyformán fontos, mind a szívünkhöz nőtt, de a legbüszkébbek talán arra a szobrocskára vagyunk, mely az 1850-es évekre van datálva, és a párja a pozsonyi Magyar Kultúra Múzeumában van kiállítva.
– A folyosón látható fotók döbbenetes erővel tárják fel a látogató előtt a falu múltját…
– Mivel a teljes fényképanyag kiállítása helyhiány miatt lehetetlen, így ezeket időről időre cseréljük – mondja Varga Tibor fotós. – A legrégebbi fénykép egy 1880-as évek elején készült ferrotípia. Ezeket a vásári gyorsfényképeket feketére lakkozott vaslemezre, negatív nélkül készítették.
– A kint látható fotók ilyen jó állapotban maradtak fenn?
– Nem – mosolyodik el. – Az általunk összegyűjtött papíralapú fotókat ugyanúgy megviselte az idő vasfoga, mint bármely más százéves képet. A kiállított képek már digitális eljárással retusálva, illetve átméretezve vannak. Az eredeti kép mindig visszakerül a tulajdonosához. A fényképek személyes emlékek, az emberek kötődnek hozzájuk.
– Melyik az Ön számára a legkedvesebb fotó?
– Kedvenc fotóm nincs, mindegyik valami miatt különleges. Van például egy kép a 30-as évekből: a falu apraja-nagyja szinte áhítattal csodálja rajta az első rádiót. Szinte társadalmi eseményszámba ment akkoriban a Kossuth rádiót hallgatni! A katonaképek közül azt az első világháborús képet emelném ki, melyen egy katonazenekar muzsikál a golyózáporban, a lövészárok mellett, miközben az arcokon ott tükröződik a halálfélelem.
– Milyenek a további tervek?
– Szeretnénk anyagi támogatást szerezni további termek felújítására – veszi fel a beszélgetés fonalát Edit. – Amennyiben ez sikerül, jövő júniusban megnyitjuk a következő nagy kiállítótermet, ahol a mára már eltűnőben lévő szakmák, valamint az aratás, a cséplés, a magtisztítás és a falusi jószágtartás munkaeszközeit szeretnénk a látogatók elé tárni. Feladatokból, tervekből van bőven. Optimisták vagyunk, hiszen pár évvel ezelőtt alig akadt ember, aki hitt abban, hogy itt, Perbetén is megvalósulhat a falumúzeum. És most vagyunk, itt vagyunk!
