Régi vagy új rendszer? Mi a véleménye egy mentőorvosnak, aki már több évtizede dolgozik a szakmában.
– A jelenlegi mentőhálózatot össze sem lehet hasonlítani a régivel – mondja. – A mostani minden szempontból jobb. Egyrészt időben ki tudunk szállni a helyszínre, másrészt pedig az új mentőautók kiválóan felszereltek. Nem túlzás azt állítani, hogy jobb munkakörülmények között dolgozunk, mint a kórházi kollégák. Ráadásul végre anyagi szempontból is megbecsülik a munkánkat – olyannyira, hogy egyre többen szeretnének mentőorvosok lenni.
– Jobb a mentőautók felszereltsége, mint az egyes kórházi osztályoké?
– Pontosan. Például az egyik osztályunkon van öt monitor. És egyik sem működik százszázalékosan… És sajnos, ez nem csak a mi kórházunkra jellemző. Hatalmas a pénztelenség az egészségügyben.
– Ezért hallani azokat az elégedetlenkedő hangokat, hogy nem érte meg átalakítani a mentőszolgálatot, mert az egészségügyre szánt csomagból ezáltal kevesebb pénz jut a kórházakra?
– Igen, sokan haragszanak az új rendszerre, de végre sikerült rendbe rakni valamit. Rettenetes körülmények között dolgoztunk. Például télen nem fűtötték a kocsikat. (Ma már speciális villanymelegítőkkel fűtik és temperálják a mentőautókat, hogy ne hűljenek ki. Ez nemcsak a személyzet komfortja miatt fontos, hanem a gyógyszerek, készülékek miatt is.) Azelőtt éjjel háromkor a mínusz tizenöt fokos hidegben ültünk be a mínusz tíz fokos autóba… Vékony, toldozott-foldozott ruhákban ücsörögtünk a hideg padon. Ha a beteg sokkos állapotban volt, a hidegtől még rosszabbul lett.
Nem volt gyógyszer, mert meg volt szabva, mennyi gyógyszert kaphatunk. Az már csak hab a tortán, hogy az orvostársadalom „kasztrendszerében” mi voltunk a legutolsók, a páriák.
– De miért?
– Az ambuláns orvos megteheti, hogy kivár, hogy „gondolkodik”, míg nem csurran-csöppen valami a zsebébe. (Persze, hivatalosan a hálapénz nem létezik, a valóságot azonban senkinek sem kell bemutatni.) Ott, ahol életet kell menteni, nincs olyan orvos, aki először a markát nyújtja. Mondjuk egy autóbalesetnél: a gyerek hátul sír, elöl a szülők véresen, belesülve az ülésbe… Ki tud ilyen helyzetben a pénzre gondolni? Képtelenség. De más szempontból is „csudabogaraknak” számítunk az orvosok között.
– Az állandó készenlét miatt?
– Egyrészt. Hiszen itt azonnal menni – és dönteni kell. A mi munkánk örökös csúcsra járatás. Itt nem lehet tétovázni, hiszen van, hogy másodperceken múlik az élet. Ha nem látjuk el szakszerűen a beteget, hiába visszük már be a kórházba. Ehhez a munkához tempó, szaktudás és lélek kell.
– Hogyan tudta magát rászoktatni, hogy vészhelyzetben gyorsan reagáljon?
– A sok-sok hosszúra nyúlt éjszaka után a szervezet átáll. Ma már nem tudok négy-öt óránál többet aludni. Nehéz kiszállni a körforgásból. A sürgősségi ellátásban az ember olyan lesz, mint a motor: hiába akar, már nem tud leállni. Mert itt csinálni kell: mindegy, hogy hány az óra, vagy milyenek a körülmények. Ráadásul lehetetlen felkészülni minden esetre és helyzetre, minden nap tartogat valami borzalmat, amire máshol nincs példa. Volt már olyan, hogy egy szalmakazalról lepottyant egy férfi – olyan szerencsétlenül, hogy az alfelébe fúródott egy hatméteres vasrúd. Máskor leszakadt egy kar, mert leszakította a keverőgép, megint máskor a cérnagyárban varrta oda valaki az ujját. Vagy a közúti balesetek… Sok borzalmat, vért látunk, szétpukkadt mellkast, kidőlt belső szerveket…
– Hogy lehet ezt megszokni?
– A kollégák emiatt is csodabogárnak tartanak minket. Meg lehet szokni. Igaz, időbe telik, de ha valaki napirenden vérközelben van, végül megszokja. Meg kell szokni a szagát – mint minden biológiai terméknek, a vérnek, a székletnek, a hányadéknak is megvan a maga szaga… Itt nem lehet finnyáskodni.
Például gyakran olyan agyvérzéshez hívnak ki bennünket, ahol a szervezet spontán kienged mindent... Egyrészt tehát ez a nehéz, másrészt a feszített tempó: sokan hamar kiégnek, és aztán jön a depresszió…
– Önnél nem jött?
– Nem, mert megpróbálok pozitívan hozzáállni a munkámhoz. És megmondom őszintén: személytelenül. Nem szabad átérezni a beteg fájdalmát. Iszonyatosan nehéz, de nem szabad belegondolni, hogy mi történik vele, mi lesz most a családjával… Mert akkor az orvos beleőrül, és nincs tovább – levetheti a fehér köpenyt. Elég annyi, hogy megremeg a keze, és már nem tudja rendesen beadni az injekciót. Egyetlen dolog van, amivel nem tudok mit kezdeni: a gyermekhalál. Az a legnagyobb rettenet.
– A gyilkosságokhoz is Önök szállnak ki. Ezt hogy lehet kezelni?
– Sok gyilkossági esetem volt, maffiagyilkosságok is. És ezek mind szörnyűek voltak. Nemcsak a látvány, a tudat is borzalmas, hogy erőszakosan oltottak ki egy emberéletet – és ott van a félelem is. Például az egyiknél a rendőrség 25-30 perccel utánunk szállt ki. Csak álldogáltunk ott, görccsel a gyomrunkban, és közben azon járt az eszünk: nem jön-e vissza valaki? Már vagy háromszor hívtam, mire végre megjelent a rendőrség. Igazság szerint nem veszélytelen a munkánk. Ugyanis az orvos és a nővér nem csupán életmentő, hanem tanú is. Nem elég, hogy ellátja a beteget, pontos jelentést is kell írnia: ki hol ült, milyen ruhában, milyen pózban…
– Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: miért csinálja?
– Mert megszerettem. Ez egy adrenalin-sport... Sosem tudom, milyen napom lesz, milyen lesz a következő eset. Gyorsan és pontosan kell dolgozni, legyen negyvenfokos hőség vagy jéghideg hófúvás, helyt kell állni. Ez szakmai és emberi szempontból is hatalmas kihívást jelent. Én mindig utánakérdezek, érdeklődöm, hogy mi lett a betegeim sorsa, és hatalmas erőt ad, hogy eddig minden döntésem helyesnek bizonyult. Ez nyújt nekem örömöt, ezért tudok pozitívan hozzáállni a munkámhoz.Teljes odaadással.
