Beköszöntött a kirándulások, a tengerparti üdülések, hegyi túrák ideje. Általában egész évben arra várunk, hogy végre nyár legyen, szabadságolni mehessünk. Amikor is naphosszat heverészünk a tengerpart forró homokos fövenyén, néha meg-megmártózunk a hűsítő tenger hullámaiban.
Vagy próbára téve magunkat, megmásszuk az ismeretlen hegyeket, hogy jó kondícióban térhessünk vissza a fárasztó hétköznapokba. Esetleg sorra felkeressük a nevezetességeket, megnézzük a történelmi látványosságokat. Amikor másként élhetünk, mint az év többi hónapjában, amikor többet megengedhetünk magunknak, mint egyébként. Kikapcsolódunk, lazítunk és szórakozunk.
Persze nem árt, ha az ember felkészülten megy a kirándulásra: odafigyel az utazási iroda feltételeire, és megköti a szükséges biztosításokat. Így szezon elején nem árt, ha figyelmesen informálódunk.
Nézzük meg most kicsit az érem másik oldalát: hogyan él egy idegenvezető?
Budai Attila (végzettsége szerint újságíró) felvidéki származású, ma Bécsben él. 2004 őszétől dolgozik telepített idegenvezetőként egy németországi utazási irodánál, amely kalandtúrákat és tanulmányi utakat szervez. Attila Ázsiára szakosodott, eddig járt már Délkelet-Ázsiában, Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában, Kambodzsában, Laoszban, utazott a transzszibériai vasúton… De dolgozott már például Dél-Afrikában is. Angolul és németül szinte anyanyelvi szinten beszél, de a spanyol és a francia sem okoz neki gondot. Latint is tanult, ami Európában jön jól az idegenvezetésnél.
– Általában három hónapot dolgozom egyhuzamban – mondja. – Utaink rendszerint háromhetesek, és olyan felépítésűek, hogy az adott régión belül minden szép és különleges helyre eljusson az utas. Van 3-4 napos gyalogtúra, és aktív sportra szintén lehetőség nyílik. Ezenkívül beiktatható individuális program. A tengerparti nyaralóhelyen dolgozó telepített idegenvezetőkkel ellentétben én az egész napot az utasokkal töltöm, a megérkezéstől a hazautazásig.
Ha kötelező – és majdnem mindenhol a világban az –, helyi idegenvezető is csatlakozik a csoporthoz. Akad (például Dél-Afrikában), hogy a buszsofőr egyben idegenvezetői státuszban is van. Én főleg Ázsiáról tudok rengeteget mesélni. Filozófiát is tanultam az egyetemen, így van áttekintésem a buddhizmusról, a rítusokról… Időközben a botanikai ismereteim is gyarapodtak.
– Milyen gyakran változik az úti célod?
– Van, hogy hosszabb ideig maradok egy országban, van, hogy csak egyetlen túrára megyek. Ez egyrészt a cégtől függ. Én Ázsiára szakosodtam ugyan, de bármikor előfordulhat kiesés, és a világ bármely pontjára kiküldhetnek. Olyan helyre nem nagyon szoktak, ahol még egyáltalán nem jártam. Bár ez is megoldható, ha kimegyek a csoport előtt egy hónappal, hogy megismerjem az országot. Egyébként is pár nappal az első csoport előtt érkezem. Akklimatizálódom, egyeztetem a programot a helyi ügynökséggel.
– Hogyan készülsz egy-egy útra?
– Útikönyveket olvasok. És van még egy segítségem. A nagynénimnek – aki szintén nagy utazó, és fejben utazó is – mindig megmondom, hová megyek, és ő is felkészül az adott országból. Aztán az út előtt elmegyek hozzá, és összevetjük, ki mit derített ki. Főleg történelemből jó felkészülni. Bár az utasokat igazából nem az adatok érdeklik, hanem a vicces dolgok, az apró rezdülések, a hétköznapi érdekességek. Például hogyan készítenek egy aranybuddhát, hogyan nő az ananász, vagy hogyan élnek a helyiek. Ezeket az információkat az ember helyben szedegeti fel.
– Sokak számára vonzó ez a munka.
– Rengeteg előnnyel jár – egész nap a szabadban mozgok, új dolgokat látok, és eldönthetem, mennyit vállalok –, de el is fárasztja az embert. Ez 24 órás készenlét, távol a családtól, a barátoktól. A másik: meg kell találni az emberekkel a közös hangot. Kiskorom óta a szüleim panziójában nevelkedtem, és ott sok mindent megtanultam. Pár szóból tudom, hová rakjam a vendéget. Gyorsan kiszűröm, ki az, aki problémás. Akad, aki akkor is panaszkodik, ha nincs semmi gond. Ezt is tudni kell kezelni.
– A munkáddal jár az utazás. Ezenkívül is utazol?
– Igen. Az utazás mindig is lételemem volt. Tizenévesen egész Nyugat-Európát bejártam stoppal.
Később jött Marokkó, aztán repülőjegyeket csereberéltem, így jutottam el először Ázsiába. Mindent elkövettem, csak hogy utazhassam.
– Idegenvezetőként mi volt az utolsó nagy kalandod?
– A szökőár idején épp Thaiföldön voltam, Bangkokban. Akkor ment haza az egyik csoportom, és jött a következő. Egyébként senki nem mondta le az utat. Érdekes volt, hogy a fővárosban, a hétmilliós Bangkokban nem nagyon lehetett érezni, hogy történt valami. Persze, az emberek felfigyeltek, segítettek. Én is mentem vért adni. Bár úgy érzem, a nemzetközi visszhang erősebb volt, mint az országon belüli.
