Márta kaján vigyorral az arcán helyezte vissza a fehér telefonkagylót. Hirtelen mozdulattal huppant bele a kényelmes bőrfotelbe, karcsú, formás lábait maga alá húzta, és összeszűkült szemekkel terelte gondolatait a közeljövőre vonatkozó tervei felé. Édes bizsergés kerítette hatalmába, mikor a végeredményre gondolt. Ábrándozása tengeréből ismerős zajok zökkentették ki és sodorták vissza a valóságos jelenbe. Megérkezett férje, dr. Várhegyi András. A metálszürke BMW-t szokásához híven beparkolta a garázsba, hiszen tudta, ma már nem lesz szüksége rá.
A fiatalasszony egykedvűen állt fel, s szőke fürtjeibe túrva nézett ki az ablakon. András jókedvűen intett feléje. Örült, hogy végre otthon lehet ez után a fárasztó, nehéz nap után.
– Gint tonikkal? – kérdezte Márta férjét, miközben kibújt férje öleléséből.
András kigombolta ingét, ledobta zakóját, és lecsatolta csuklójáról az óráját. Nagyot szusszantva nyúlt végig a kanapén. Szeretett otthon lenni. A fényűzően berendezett tágas lakás biztonságot, nyugalmat, meghittséget jelentett számára. Mindehhez párosult fiatal, vonzó feleségének jelenléte. András számára Márta volt a minden. Nagyon elégedetté tette a tudat, hogy ilyen nagyszerű nő mellett élhet. Kapcsolatukat zökkenőmentesnek, sőt kifogástalannak találta a nagy korkülönbség ellenére.
– Drágám, nem kevernél nekem inkább egy koktélt? Tudod, olyat, amilyent tegnap ittunk. Nagyon ízlett. De már elfelejtettem, hogy minek nevezted.
– Nyári zivatarnak – mondta egykedvűen Márta, s már sarkon is fordult, hogy elkészítse az italt a bárszekrénynél. Órájára pillantott, és villámgyorsan töltögette a sékerbe a finom kellékeket: vaníliafagyit, likőröket és pezsgőt.
– Te nem koccintasz velem? – nézett feleségére csalódott mosollyal a férfi, miután Márta csupán egy kelyhet helyezett a csillogó üvegasztalra.
– Kicsit kiszellőztetem a fejemet. Elmegyek kocsikázni – nyafogta a nő, s közben körkörös mozdulatokkal masszírozta halántékát, hogy nyomatékot adjon kínzó migrénjének, majd hozzátette: – Neked úgyis dolgod van még.
András mélyet sóhajtva vette tudomásul, hogy bizony ez igaz. Bőven hozott haza munkát, amivel holnap reggelre feltétlenül el kell készülnie. Kedvelte a munkáját, büszkeséggel töltötte el, hogy ő lehet a csillagászati központ vezetője.
Érdekes hivatás, csak időnként túlságosan kimerítő. S bármennyire is igyekszik jó kondícióban tartani magát, bizony az évek felette sem nyomtalanul múlnak el. Hiába, jócskán túl van már az ötvenen.
– Milyen szép vagy ma... – szólt lágyan az asszonynak, s egy pillanatra átvillant az agyán, hogy otthon marasztalja. Csak legalább egy órácskára. Addig pihenne az asszony mellett, s a feladatoknak csak azután látna hozzá. Mivel Márta a kedves szavakra csak elhúzta meggypirosra rúzsozott száját, a férfi inkább nem kérte a maradását. Csupán tudomásul vette, hogy párja egy jelentéktelen „sziamentem” kíséretében elviharzott a lakásból. Rutinos mozdulatokkal ült be a piros sportkocsiba, aztán egy gombnyomással lenyitotta a kabrió fedelét.
A luxusjárgány színei harmonizáltak csinos sofőrje öltözékével, az elegáns piros, testhez simuló ruhával, s a fekete magas sarkú körömcipővel, fekete hosszú selyemsállal. Beindította a motort, s kikanyarodva az árnyas villanegyedből, perceken belül az autópályán találta magát. Száznegyvennel robogott, élvezte a sebességet. Migrénje tovaszállt. A rádióban kedvenc zenéje lüktetett vad ritmusokban, selyemsálja vidáman úszott a friss szélben. Számtalanszor megtette már ezt az utat, mindannyiszor bolondos hévvel, csodát várva, valami különlegeset, nem pedig középszerű eseményt. De ez most mégis más volt. Kissé megemelkedett az adrenalinszintje, amikor megállt a motel parkolójában. Kissé fanyalogva vette tudomásul, hogy ő érkezett elsőnek. Körbetekintett újra, de a keresett ócska autót sehol sem látta.
A csúnya, lompos Vargáné újságpapírral legyezgette magát. Mártát megpillantva feltápászkodott, és lusta egyhangúsággal nyomta kezébe a nyolcas számú kulcsot. Már vagy fél éve járt ide Márta, s ragaszkodott a nyolcas szobához, mely a többi helyiséghez viszonyítva sokkal elviselhetőbb volt. Kibújt a cipőjéből, és lusta cica módjára hasalt végig a dupla ágyon. Lehunyta szép szemeit, s próbált nem türelmetlenkedni. Utálta a várakozást. Szerencsére rövid perceken belül megjött az, aki nélkül a nyolcas szoba mit sem ér.
– Bocs a késésért, Édes – karolta át szerelme derekát Laci. Majd mielőtt rázúdult volna a dorgálás árja, heves csókkal tapasztotta be a rázúdulni készülő indulatokat. A nő elolvadt a jóképű férfi karjaiban.
– Imádlak, te rossz fiú – simult hozzá Márta. Aztán hirtelen elkomolyodott, s ravaszdi zöld szemeit Lacira szegezte. – Valamit kitaláltam. Szeretném tudni, hogy mit szólsz hozzá.
– Na fene! És mit találtál ki? – kérdezte mosolyogva a fiú.
Márta felállt, s az asztalkán álló retiküljéből cigarettát halászott elő. Rágyújtott. Mélyen leszívta a kéklő füstöt, s hosszan fújta ki. Aztán ismét Laci szemébe nézett. Szeretett volna mielőbb túl lenni ezen.
– El kell tennünk Andrást láb alól – csapott a közepébe.
– Miii? – nem hitt a fülének Laci.
– Vegyszerboltban dolgozol, vagy nem?
– Mi van? – hüledezett.
– Nézd, egyetlenem. Én nagyon szeretlek téged – guggolt a férfi elé és fejét hátraszegve nézte a csodálatos kék szempárt, amely tele volt csodálkozással és naivitással. – Ugye kellek neked?
– Tudod jól. Persze hogy kellesz, de akkor is... – simított ki arcából egy barna tincset.
– Laci, figyelj! Mi ketten szuperül kijövünk egymással. Akár együtt is élhetnénk. Istenem, de szép is lenne... Erről már ezerszer beszéltünk. De neked egy fityinged sincsen. Végeredményben én is csóró vagyok, ha elválok a férjemtől, annak a béna házassági szerződésnek köszönhetően. Nyomorogni pedig végképp nincs kedvem. Érted?
Laci értetlenül nézett. Márta felállt, csípőre tett kézzel mászkált fel s alá, mint aki nem tűr ellenkezést. Laci pedig rémülten kuporgott az ágy szélén, mint aki szeretne kimaradni az egészből. De ismerte Mártát, s tudta, ha egyszer valamit a fejébe vesz, abból nem enged.
– Drágám, neked csak az lesz a dolgod, hogy...
Márta egy félóra alatt meggyőzte Lacit tervének fontosságáról és helyességéről. Végül az rábólintott. Végérvényesen beadta a derekát, s feladta az elveit a szeretett nő kedvéért egy klassz jövő érdekében, illetve reményében.
Dr. Várhegyi András elégedetten és megkönnyebbülten búcsúzott el svéd kollégájától. Sikeres tárgyalásuk további együttműködést és remélhetőleg gyümölcsöző kapcsolatot biztosít az intézményeiknek a jövőben is.
– Igazgató úr, a felesége keresi – jelezte a titkárnő.
– Andráskám, szeretnék beszélni veled – hangzott a vonal végén Márta csábító hangja.
– Hallgatlak, mondjad, kedves.
– Nem így. Négyszemközt.
– Most? – nézett az órájára a férfi. Mártának egyáltalán nem volt szokása, hogy a munkahelyére telefonáljon. Az pedig eddig sosem történt meg, hogy munkaidő alatt találkára hívta. – Nem érne rá estig? Hatkor otthon leszek.
– Nem! – jelentette ki Márta keményen. Utána újra selymesebb tónusra váltott. Nagyon fontos mondanivalóm van a számodra. És különben is... szeretnélek látni...
– Ó... – mosolygott András, és fény csillant a szemében – Hol vagy most?
– A Koronában várlak... siess!
Mindketten letették a telefont. András beszólt a titkárnőjének, aztán elindult a BMW-je felé. Maga is elcsodálkozott az érzésein, ugyanis izgatott volt egy picit, mint valamikor régen, amikor randira ment. Mostanában bizony kissé elidegenedtek egymástól az asszonnyal. – Többet kellene törődnöm vele, talán túlságosan sokat dolgoztam az utóbbi időben, de ezután másképp lesz. Ügyelek majd rá, hogy boldog legyen, mert megérdemli – döntötte el magában dr. Várhegyi.
Márta Laci kezét fogta, s erősen megszorította: – Aztán csak ügyesen, ahogy megbeszéltük.
– Oké – bólintott Laci, de azért látni lehetett rajta, hogy ideges. Felhajtotta a konyakját, majd matatni kezdett a zsebében, s reszkető kézzel húzott elő egy zacskót, óvatosan körbepillantva, hogy nem látja-e valaki, hogy mit művel. Márta biccentett, jelezve, hogy tegye meg a fiú azt, amire készül. Laci végül gyors mozdulattal az egyik kehelybe szórta a fehér port, az üres zacskót pedig visszacsúsztatta a zsebébe.
– Rendben. Ügyes vagy! – jegyezte meg kimérten Márta. – Remélem, azonnal végez vele!
– Akkor én megyek – hebegte Laci zavartan. – Nem akarom látni... Majd később találkozunk.
– Persze. Csak menj már! – sürgette Márta, mert megpillantotta a BMW-t. Kecses mozdulatokkal rágyújtott egy cigarettára, s közben belekortyolt a nyári zivatarba. Meglepően ízletes volt.
– Helló, drágám! – csókolta meg kezét András. Máris a rendelkezésedre állok, óhajod szerint.
– Szia, Édes! – emelte magasba poharát az asszony.
– Hogy te milyen kedves vagy... A nyári zivatar... Ez igazán remek – emelte fel az italt András is, és belekóstolt. – Csodálatos! Egyszerűen imádom ezt a koktélt! Úgy látszik, torkos lettem. – Aztán egy hajtásra kiitta a kehely tartalmát. Márta ennek nagyon örült.
– Szóval, mit szeretnél nekem mondani? – nézett felesége szemébe a férfi. Legnagyobb csalódására megszólalt a mobilja. Füléhez emelte, és sajnálattal vette tudomásul titkárnője szavait. Vége a még el sem kezdődött idillnek, szólítja a kötelesség.
– Kedvesem, borzasztóan sajnálom, de vissza kell mennem. Az ember alig húzza ki a lábát és...
– Menj csak – legyintett mesterkélten szomorúan Márta.
– Még egyszer... ne haragudj! Majd este otthon beszélgetünk, jó? – simogatta meg felesége kezét András, aztán elsietett.
Márta sziszegve nézett utána. Rendelt még egy italt, kiitta, s utána hazament. A lakásban túl nagy volt a csönd. Feltett egy cédét, de a zene is csak idegesítette. Szemét nem tudta levenni a telefonról. Végre megszólalt.
– Ne ijedjen meg, tisztelt asszonyom, a kedves férjét, az igazgató urat beszállította a mentő a kórházba, mert hirtelen rosszul lett. Istenem... Szegény igazgató úr! – jajveszékelt a titkárnő.
Márta egyenesen a kórházba hajtott. Legnagyobb döbbenetére férje nem halt meg. Egyszerűen kimosták a gyomrát, és megmentették az életét az orvosok.
Beült a kocsiba, és a mobiljáról felhívta Lacit.
– Te egy született balek vagy! – rikácsolt a telefonba. – Nem halt bele! Jóformán semmi baja.
– Az hogy lehet?
– Úgy, hogy túlélte. Rossz mérget használtál.
– Esküszöm neked, hogy a legerősebb rovarirtó szert szórtam az italába. Akár egy bivaly is elpusztult volna tőle.
– De ez már teljesen mindegy. Az a fontos, hogy az egész a kettőnk titka maradjon. Senki nem tudhat róla – sziszegte Márta. Csalódott és dühös volt egyszerre. Az egész világra haragudott.
– Bennem bízhatsz! – mondta Laci sajnálattal vegyes megkönnyebbüléssel.
Márta hümmögve kapcsolta ki a telefont.
Márta elegáns nadrágkosztümben jelent meg a rendőrségen, ahová beidézték. Legnagyobb meglepetésére Laci is jelen volt. A feljelentést az orvos tette, mert a gyomortartalomból egyértelműen megállapította a mérgezést. Ezt aztán a laboreredmények is alátámasztották. A kihallgatás alatt mindketten erősen tagadtak. Egy valamire azonban nem számítottak. A Korona tulajdonosa néhány nappal azelőtt kamerákat szereltetett fel, amelyek körbepásztázták a termet, rögzítve az eseményeket. Ugyanis tartott a betörőktől, akik az utóbbi időben már kétszer meglátogatták a presszóját. Így nyilvánvalóvá vált, hogy kik a tettesek.
Dr. Várhegyi András töltött magának egy konyakot. Beleszagolt a pohárba, aztán megkóstolta. Jó erős volt. Igazi férfiital. Utálta már a koktélokat, turmixokat.
Kint hatalmasat dörrent a sötét felhőkbe burkolózott ég, villámlott, majd zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nyári zivatar... – mormolta maga elé a férfi. Mártára és annak szeretőjére gondolt. Most mindketten börtönben ülnek. András egy keveset töltött még magának. A saját egészségére ivott. Hála istennek a gyomrának már semmi baja. Csak a lelkét mérgezték meg.
Takács Izabella
