A nők elférfiasodtak, az apának nincs tekintélye, a gyerekek boldogtalanok… A cseh pszichológussal, Jiřina Prekopovával készített interjú bejárta a sajtót. A cseh pszichológus többek között családterápiával, pontosabban a kapcsolati válsággal foglalkozott. Lássuk a legmarkánsabb gondolatait.

A néhány hónappal ezelőtt elhunyt neve gyakran felbukkan a csehországi sajtóban, de nemcsak ott. Előadásaival megfordult a világ számos országában, Jirina Prekop néven megjelent könyvei a népszerűségi listák élén állnak.

jirina-interju_kezdo.jpg

Az élete utolsó évtizedeit Németországban töltő pszichológust elsősorban az autizmus gyógyításával kapcsolatban emlegetik – az ölelésterápia, a sokat vitatott „szorosan tartás” elnevezésű alternatív gyógymód propagálása kötődik a nevéhez. Emellett családterápiával, az emberi kapcsolatok modern kori változásaival is foglalkozott, nemegyszer sarkalatos véleményt nyilvánítva. Összeállításunk cseh folyóiratokban megjelent interjúk alapján készült.

– Mindenfelől azt halljuk, hogy a nőknek ugyanolyan karriert kell befutniuk, mint a férfiaknak, hiszen képesek vagyunk mindarra, amire a férfiak. Egyenlőnek kell lennünk mindenben.   

– Minden kor más. A mai időket nem hasonlíthatjuk össze azzal a korral, amikor a nő a házi tűzhelyet őrizte. Nem térhetünk vissza oda, és az önmegvalósítás félredobása sem megoldás. A nőnek szüksége van az egyenjogúságra, ami a munkát és képességei kiteljesítését illeti. De ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolatában és otthon is tudós asszony, orvos vagy újságíró legyen.

– Legyen szófogadó nyuszkó?

– Nem. De nem volna szabad, hogy a munkája miatt elveszítse a nőiességét. Nagyon fontos, hogy otthon a nő legyen nő, a férfi legyen férfi. Mondjuk ki kerek perec: a nő hivatása, munkája ne nyomja rá a bélyegét arra, hogy miképpen viselkedik a férjével szemben. Nagyon sok nő van, aki magas pozíciót ért el, fontos beosztásban dolgozik. Az elárusítónők fodrásznők, tanítónők, hivatalnoknők és ápolónők is kulcsfontosságú munkát végeznek, és mindannyian úgy is viselkednek otthon.

Nagy baj, ha ezt éreztetik a férjükkel. A családban a nő tisztelje a férfit, s akkor a férje is tisztelni fogja benne a nőt.

– Nyilván ön is találkozott már azzal, hogy a tankönyvek olyan helyzeteket tárnak a gyerekek elé, amelyekben a nők alárendelt szerepet töltenek be (az anyuka vacsorát főz, az apuka pihen). 

– Erre csak azt tudom mondani, hogy ez ostobaság.

– Hol van az egyenjogúság határa?

– Hol van a határ? Hát a két nem, a férfi és a nő között. A férfi emberemlékezet óta erősebb. A férfitól azt várjuk, hogy ha ég a ház, akkor eloltsa a tüzet, ha gond van, megoldja a problémát. A férfi másképpen gondolkodik, mint a nő. Ez nem filozofálgatás, egyszerűen fiziológiai tény. A férfi agya másképpen jár. Nem véletlenül tartja a mondás, hogy a férfi állja a szavát. A férfi a szó, a nő a szótár. Ha a férfi közölni akar valamit, egyszerűen fogalmaz. A nő körülbeszéli a témát. A férfinak elég egy szó, a nőnek sok szó kell. A természet rendezte így – mind a kettő más, ugyanakkor ki is egészítik egymást.

– Akkor miért nem egészítik ki egymást a gyakorlatban is, miért válnak el? Miért élnek egyedül tovább?

– Mert nem elég okosak. A nagy egyenjogúskodásban az emberek elfelejtették, hogy a férfi és a nő különbözik egymástól. S hogy a közös életben sok akadályon és ellentmondáson kell átverekedniük magukat.

– A történelem folyamán még soha nem volt ilyen sok nő, aki nem akart gyereket. Miért?

– A nők ma a munkában teljesednek ki, szuverén személyként akarnak élni. Nem kívánnak csak nők, csak háziasszonyok lenni.

jirina-prekop-1.jpg
Jiřina Prekopova

– Ön pár éve már Németországban él. Németországban a mai fiatal felnőttek nemzedéke különbözik a hetvenes évek fiataljaitól?

– Alapvetően különbözik. Mára szülőkké váltak a hetvenes évekbeli gyerekek, a kis zsarnokok, akik annak idején azt csináltak, amit akartak, önzők és zabolátlanok voltak. Ma pedig szétesőben a házasságuk, gyerekeik többnyire egykék, és mivel a mai nagymamák már nem olyanok, mint a régi nagymamák (magukkal vannak elfoglalva, a saját életüket élik), a gyerekek ki vannak szolgáltatva a technikai vigasztalóknak. Ma már senki nem játszik társasjátékot, a gyerekek ülnek a számítógép előtt, és virtuális barátaikkal beszélgetnek.  

– A házasságok csődje a „nem nevelő nevelés” eredménye?

– Pontosan. A mai felnőttek, akik gyerekkorukban királyfiak és elkényeztetett királykisasszonyok voltak, nem tanulták meg, mit jelent a kitartás, az önfeláldozás. Mindent maguknak akarnak, azonnal és rögtön. Régen a gyerekek segítettek otthon a szüleiknek és a testvéreiknek, ma viszont már nem, mert a házimunkák nagy részét elvégzik a gépek, a maradékot pedig a szülők. A gyerekek hozzászoktak, hogy pénzért minden megvásárolható, pénzzel minden vágyukat teljesíteni tudják. Későn nősülnek, későn mennek férjhez, mert élvezni akarják az életet. Majd azután, valamikor, sor kerülhet a gyerekre. És ha ez nem sikerül természetes úton, ott van a mesterséges megtermékenyítés. Ma már a fájdalmas szülést is el lehet kerülni, hiszen megvehető a császármetszés. Egy kisbaba azonban gyakran sír, rugdos és kiabál, ettől a szülők egykettőre idegesek lesznek, gyorsan keresnek egy bölcsődét, rohannak az orvoshoz, hogy adjon a gyereknek nyugtatót…

– Soha ezelőtt nem gondoskodtak olyan aggályosan a gyerekekről, mint ma. A családban soha nem uralkodtak úgy a gyerekek, mint manapság.

– Hát éppen ez a baj! Ha régen magunk elé képzeltünk egy családot, azt láttuk, hogy az egy férfiból és egy nőből áll, és mellettük ott a gyerek. A mai család más: ott a férfi, ott a nő, és kettőjük között trónol a gyerek. Amikor a gyerek megszületik, a nő szemében ő lesz az első, nem a férfi. A férfi mellékvágányra kerül. Bárhogy igyekszik, semmi sem jó, semmi sem elég. A házasságban a férfinak a nőért, a nőnek a férfiért kellene élnie, és közösen kellene nevelniük a gyereket.

Nem pedig piedesztálra helyezni, és ugrálni körülötte, mint két rabszolga. Gondoljunk csak vissza: nem véletlenül alakult ki az a szokás, hogy amikor a család asztalhoz ült, először a férfi, a családfő szed az ételből.

– Milyen hatással van a gyerekekre az, ha bizonytalan kapcsolatban nőnek fel?

– A mai gyerekek az hiszik, az a normális, ha az emberek az első konfliktus, nézeteltérés után szétköltöznek és elválnak. Németországban már nagyon előrehaladott ez a szemlélet. Már a mai gyerekek szülei is ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyben a gyerek azt csinálhatott, amit akart, nem állt előtte példa, amelyet követhetett volna. Az önző emberek nemzedéke áll előttünk. És már ezeknek a szülőknek is vannak gyerekeik, és otthon szintén nem látnak pozitív példát. Ez már a második önző generáció.  

– Tanfolyamain gyakran említette, hogy mi, nők nem tudunk „anyukáskodni” a férfiakkal.  Meg tudná magyarázni, mit takar ez a szokatlan kifejezés?

– Talán inkább megmutatom. Lépjen közelebb hozzám, álljon ide mellém. Most maga felé fordulok, és kedvesen, gyengéden megsimogatom az arcát. Finoman megérintem. Most éppen anyukáskodtam magával. Ha a férfi makacskodik, és nem akarja teljesíteni, amit a nő kér tőle, akkor a nő simogassa meg. Meg fog lepődni a reakcióján.

– A nők azzal szoktak visszavágni, hogy „csak nem fogok hízelegni neki”!

– Ez gyakran előfordul. A nők úgy érzik, hogy ez hízelkedés, és megalázó. 

hirlevel_web_banner_1_93.jpg

– És nem az?

– Nem. A gyengéd simogatás a szeretet kifejezése. Nehéz ezt körülírni, inkább próbálja ki. Az utóbbi időben sokat töprengek Ferenc pápa egyik kijelentésén. Arról beszélt, hogy a férfi szilárd pont, a nő pedig, idézem, „olyan rejtélyes erő birtokában van, amellyel uralkodni tud a férfin”. Nagyon tetszik a „rejtélyes erő” kifejezés. Ferenc pápának ugyanis abszolút igaza van. Az „anyukáskodás” ez a rejtélyes erő. Sajnos, sok nő egyáltalán nem él a hatalmával.

– Ön szerint miért nem?

– A nők egyre nagyobb igényeket támasztanak a férfiakkal szemben. Nem képesek kompromisszumot kötni. Egyre több olyan esettel találkozom, amikor művelt, intelligens, jó érzésű emberek kapcsolata felbomlik. A mai emberek, sajnos, csak magukkal szemben megértők. Mindenki a maga igazát akarja érvényesíteni. A nők is – ahelyett hogy használnák a birtokukban levő rejtélyes erőt – okoskodnak, keménykednek, úgy viselkednek, mint a férfiak. Soha ezelőtt nem volt ennyi férfi módra viselkedő nő.

– Milyen példát kellene látnia a gyereknek a családban?

– Legfőképpen azt, hogy a szülők a vitás kérdésekben meg tudnak egyezni egymással. A gyerek előtt nem kell titkolni a konfliktusokat – láthatja és hallhatja a vélemények cseréjét, de azt is látnia kell, hogy a két fél békét köt egymással, és nem mennek haraggal ágyba. Hogy a szülők ki tudnak békülni, és a vita végén meg tudják ölelni egymást. A békekötésnek az ölelés a pecsétje, és ezt a gyereknek látnia kell.

– A ma felnövő nemzedék számára az lesz a normális, hogy a kapcsolat nem egy életre szól?

– Már a mai fiatal felnőttek is ezt gondolják. Vegyünk egy iskolai osztályt. A gyerekek háromnegyedének elváltak a szülei, és külön-külön gyakorolják a szülői felügyeletet. Már egész generációk nőttek fel úgy, hogy a konfliktusokat nem megoldják, hanem elmenekülnek előlük. A németországi nagyvárosokban, például Münchenben a lakosság nagyobb része egyedülálló. A különféle felmérések világosan mutatják, hogy nemzedékről nemzedékre csökken a házasságkötések száma.

Míg a mai hatvanasok 66 százaléka úgy véli, hogy fenn kell maradnia a házasságnak, a 30-40 évesek közül már csak 42 százalék tartja fontosnak a házasság fenntartását. Ugyanilyen százalékarány mutatkozott a gyermekvállalást illetően is.

– Mégpedig?

– A 16-44 éveseknek mindössze 19 százaléka szeretne többgyermekes családban élni. A krízis még jobban el fog mélyülni. Amikor Németországban éltem, azt tapasztaltam, hogy a török népesség száma növekszik, a németeké pedig csökken. Ma már világosan látható ez a tendencia. Főleg Németország északi részén vannak olyan iskolai osztályok, amelyekben nincs egyetlen német gyerek sem – csak török, vietnami és más nemzetiségű. Nálunk még nem ez a helyzet, de ilyen irányban haladunk mi is.

– Boldogabbak voltak az emberek, amikor nem váltak el, vagy boldogtalanabbak voltak, mint mi, akik radikális megoldásokat választunk? 

– Azt hiszem, hogy boldogabbak voltak. Biztonságosabb volt az életük. A mai emberek életéből hiányzik a biztonság. Semmi sem egyértelmű, semmi sem biztos. Ezeréves hagyománya volt annak, amikor a pár az oltár előtt kimondta, hogy halálukig együtt maradnak. Tiszteletben tartották az esküt. Egy felsőbbrendű törvény volt ez, és az emberek tudatában voltak annak, hogy valamiképpen meg kell egyezniük, minden körülmények között kompromisszumot kell kötniük, hogy betartsák a törvényt. Kitartottak, mert fontosnak tartották az állhatatosságot. Mindent elkövettek azért, hogy betartsák az ígéretüket.

– Lehet az élet értelme annyi, hogy megtartsunk egy régi szabályt? Nem boldogabbak az emberek a válás után?

– Nem boldogabbak, mert hiányzik a tanulság. Nem tudják, hogy az életben az a legfontosabb, hogy megoldjuk a problémáinkat, és megegyezzünk. És a gyerekeink sem tudják ezt, mert nem mutatunk példát nekik.

– Említette a közös gyermekfelügyeletet. Önnek mi a véleménye róla?

– Szörnyűnek találom. El tudja képzelni, milyen lehet az, ha egy gyereknek minden héten máshol kell laknia? Vagy pedig várni, hogy mikor jön érte az apa? Egyáltalán eljön-e? Ez teljesen megöli a gyerekben a biztonságérzetet, a szülőbe vetett bizalmat – azt a két dolgot, ami a legfontosabb a gyerek életében. Sajnálom azokat a gyerekeket, akiknek ez a sors jutott.

jirina-rozsaszin.jpg

– Tehát a szülőknek ki kellene tartaniuk, és meg kellene maradniuk a házasságban mindenáron, a gyerekek kedvéért? Azt mutatni, hogy szeretik egymást, akkor is, ha már nem szeretik?

– Én úgy gondolom, hogy ki kellene tartaniuk addig, amíg nem nőnek fel a gyerekek. Nem állítom azt, hogy együtt kell maradniuk kilencvenéves korukig, mert nem tudom, ki lehet-e bírni ezt. Talán igen, talán nem. De a gyerekekért meg kellene tenni. Legalább addig, míg felnőnek, és saját családot alapítanak.

– Nemrég annak a véleményének adott hangot, hogy a férfinem degenerálódik. Megállt ez a folyamat, vagy tovább folytatódik?

– Gyakran szóba kerül, hogy a mai gyerekek hiperaktívak. A szülők pedig orvostól orvosig cipelik őket, és az orvosok igyekeznek, hogy valamiféle idegrendszeri hibát találjanak bennük. Pedig ezek a gyerekek nem betegek, hanem a mai életstílus áldozatai. Nyolc hiperaktív fiúra egy hiperaktív lány esik. Általában olyan esetekről van szó, amikor a családban nincsen férfi, vagy ha van, nincs tekintélye. Hát nem degeneráltak azok a fiúgyerekek, akiket az anyjuk nevel, az apjukat nem is látják, esetleg hébe-hóba, és az anyjuktól folyton azt hallják, hogy az apjuk egy lehetetlen alak?

– Manapság a fiatal férfiak sokkal inkább törődnek a családjukkal, sokkal többet foglalkoznak a gyerekekkel, mint apáik nemzedéke…

– Igen, ez csodálatos és megindító. Sőt a férfi-női munkamegosztásból jobban kiveszik a részüket, mint a nők. Csakhogy a gyereknevelésben a nőkre sokkal több kötelesség hárul, gondoljunk csak a szoptatásra.

A férfiaknak segíteniük kell a nevelésben, figyelemmel kell kísérniük a gyerekek fejlődését, de emellett meg kell maradniuk családfőnek. Nem pedig haszontalan szolgának lenni, aki engedi, hogy a gyerek akarata irányítsa a családot. 

– Véleménye szerint az apa legyen jelen a szülésnél?

– Ott lehet, ha bírja idegekkel. A nőnek kell eldöntenie, hogy akarja-e, hogy mellette legyen, vagy nem akarja. Ez a lényeg. A férfi ne azért legyen ott, mert manapság ez a divat. Én úgy gondolom, hogy jó, ha ott van. Megtapasztalja, milyen az, világra hozni egy gyereket. A férfiak ezt csodaként fogják fel, és a legtöbb esetben teljesen odavannak tőle. A szüléstől növekszik szemükben a nő értéke, királynőnek látják. Ez így helyes. És már helyben is vagyunk. Legyen a nő királynő a férfi szemében, a férfi pedig legyen a nő számára családfő, akit ő rejtélyes erejével irányít.

– Merre tart a világ? Vár ránk valami jó is, vagy csak rosszra számíthatunk?

– Nálunk most éri el csúcspontját az, ami Németországban történt. Németországban egy rettenetes nemzedék nőtt fel, a pedagógusok halálosan belefáradtak az oktatásba. A német gyerekekhez képest a mi gyerekeink angyalok. Ezért én, amíg bírom erővel, erről fogok beszélni. Hogy hozzájáruljak ahhoz, hogy ez a helyzet ne következzen be nálunk is. Tenni kell azért, hogy a fiatalok szeme kinyíljon, és lássák, mi történik. Ezt követheti egy újjászületés. Legyünk optimisták.

K. Cséfalvay Eszter
Kapcsolódó írásunk