Valahol mindannyian a nosztalgia fogságában éljük az életünket. A régi szép időket emlegetjük, keserédes melankóliával gondolunk arra, ami elmúlt, s képtelenek vagyunk elszakadni attól, ami volt.
Talán ezért is írta le a 17. század végén egy svájci orvostanhallgató démoni eredetű idegrendszeri betegségkénta nosztalgiát. Johannes Hofer megfigyelte, hogy az otthonuktól távol élő emberek olyan nagy lelki terhet élnek át, hogy abba akár bele is halhatnak. A honvágyhoz hasonló tünetek legyengítették a külföldön tartózkodó katonákat és tengerészeket, sőt a nosztalgiát még 1941-ben is káros jelenségnek tartották, ami meggondolatlanságokra buzdíthatja az embert.
Aztán a 20. század második felében az emberek vágyni kezdtek arra, ami elmúlt, s a nosztalgia szép lassan egy marketingeszközzé vált. A szórakoztatóipartól kezdve a nagyvállalatokig mindenki előszeretettel épít rá. Az internet korában pedig teljesen más megvilágításba került: a ma embere ugyanis olyan eszközöket hozott létre, amelyek felszámolják az időt, s időtlenné tesznek mindent és mindenkit.
Grafton Tanner amerikai filozófus úgy véli, hogy a modern ember ezzel felszámolta a nosztalgiát, mert a múlt folytonossá, mindig elérhetővé vált (és állandóan jelen van az életünkben). Ezért a 21. század korszellemét foreverismnek, vagyis „örökkévalóságizmusnak” nevezi. Tanner szerint ez az állandó visszavágyás a múltba a jelen kiszámíthatatlansága elől nyújt menedéket.
Többek közt ezért hódít folyamatosan a retró, ezért forgatják újra a klasszikusokat, jelenítenek meg a filmekben digitálisan megfiatalított színészeket, s ezért hallhatjuk korunk slágereit a mesterséges intelligencia segítségével feltámasztott zenészektől. Hollywoodban előszeretettel nyúlnak hozzá régi történetekhez, hogy aztán módosítsanak rajtuk. Néhány éven belül a Harry Potter franchise-t is felélesztik, ezúttal sorozat formájában. A streaming platformokon szinte minden elérhető – vagyis egyszerre férünk hozzá a múlthoz és a jelenhez. Az online tér is egyfajta bástyája az örökkévalóságizmusnak, legyen szó akár régi ismerősök felbukkanásáról vagy bármikor elérhető emlékekről. Tanner szerint az egész egy jól átgondolt marketingstratégia, amely révén soha semmi sem ér véget.
A nosztalgia érzése mindig valaminek a hiányából fakad. A modern embernek a kiszámíthatóság és a biztonság hiányzik leginkább az életéből. Ezért menekül a folyamatos nosztalgiába. A Zara feltalálta a folyamatos divatot, amikor állandóan áramlanak az új és új ruhák az üzletekbe, a mesterséges intelligencia pedig feltalálta a folyamatos időt, mikor soha semmi nem ér véget...
Csak a szépre emlékezünk!
Ám marketingeszköz ide vagy oda, a nosztalgia végső soron még mindig egy emberi érzelem, vágyódás valami után, ami elmúlt. S mivel alapjáraton a már megélt élményekre és emlékekre épít, nem feltétlenül rossz dolog. Emlékeztethet bennünket arra, hogy valójában milyen gazdagok vagyunk, de akár motiválhat is, hogy jobbá tegyük a jelenünket. Ha viszont rossz lelkiállapotban és élethelyzetben ér, ki is szakíthat a jelenből. Mi ezzel a probléma?
Nos, miután az emberi memória szelektív, s jobbára csak a szép és jó dolgokra emlékezünk, így hamis illúziókba ringathatjuk magunkat. A múltat túlontúl szépnek, a jelent pedig még inkább borúsnak és kilátástalannak látjuk. Nekem például gyakran eszembe jut, hogy a diákéveim alatt azért jóval kevesebb teher volt a vállamon. Noha valójában akkortájt is megvoltak a magam mindennapos küzdelmei, ezért mikor elkap a múlt iránti sóvárgás, igyekszem magam emlékeztetni a nehézségekre – s arra, hogy honnan hová jutottam.
Egy másik nézet szerint az emberek zöme azért látja szebbnek a régi időket, mert akkor volt fiatal. S fiatalon talán kicsivel könnyebb az élet – legalábbis kevesebb betegség sújtja az embert, s jobbára még a szülők, nagyszülők is élnek. De mi van, ha nem csak emiatt gondolunk nosztalgiával a múltra? Ha az egyszerűbb lét után vágyakozunk? Amikor még együtt ült le a család a tévé elé, volt súlya a találkozásoknak, érdeklődtünk egymás iránt, s jobban odafigyeltünk a másikra.
Talán a technika forgataga sodort el bennünket egymástól, a puszta tény, hogy az ember lassan már mindent tud egyedül is csinálni. Talán a bőség zavara az, ami boldogtalanná tesz bennünket. Mert a modern ember végtelenül mohó, mégsem tudja csillapítani az éhségét. Noha mindenhez hozzáférünk, mégis úgy érezzük, hogy valójában semmink sincs.
Tény, hogy egyre jobban értéktelednek el a dolgaink. Minden és mindenki eldobható, lecserélhető. Ezért van akkora nosztalgiája a kétezres évek technológiájának. Ezért hódítanak újra a kihajtható „butatelefonok”, melyeknél külön kihangsúlyozzák a hiányosságokat, illetve hogy csak telefonálásra és üzenetküldésre alkalmasak. Ezért harsogják egyre többen az offline az új luxusjelszavát, s próbálnak meg lelassítani, kiszakadni abból az impulzusáradatból és tempóból, amit a világ diktál. (Még a divat is ezt szolgálja az old money stílus megújításával és reklámozásával. A régi jobb volt, előkelőbb volt, értékesebb volt.)
Boldogság, gyere haza!
Az emberiséget valahol mindig is az álmodozás vitte előre. Így sikerült megzabolázni a bolygót, legyőzni egy sor betegséget, illetve eljutni a világűrbe. Egyvalamit azonban mindmáig nem sikerült uralmunk alá hajtani: az időt. Egyesek elszántan küzdenek az öregedés ellen, míg mások minduntalan a múltba révednek, s keresik az elveszett boldogságot. Tényleg boldogabbak voltunk azelőtt?
Éveken át küzdöttem azzal a rossz szokásommal, hogy rekreálni akartam bizonyos pillanatokat. Nosztalgikusan próbáltam újraélni korábbi élményeket, ám szinte mindig csalódnom kellett. Csak később értettem meg, hogy ezek szülője a spontaneitás volt, amikor hagytam csak úgy maguktól megtörténni a dolgokat...
Gabriel García Márquez egy regényében az emlékezet viharainak nevezte az életet, ami egyszerre gyönyörű és félelmetes megfogalmazás. De valóban ennyi lenne az élet? Emlékeink határoznának meg bennünket? A kérdés inkább az, hogyan láthatnánk szebbnek a jelent. Mert addig rendben van, hogy éljünk a mának, és legyünk jelen a pillanatban. A nosztalgia fogságából azonban nem olyan könnyű kitörni. Ahhoz ugyanis nemcsak a múltat kell máshogy látni, hanem a jelent is.
Nemrég szembejött velem az interneten egy szöveg, mely szerint 20 év múlva bármit megadnánk majd azért, hogy pontosan ebben a korban, egészségügyi állapotban és pillanatban lehessünk, amelyben épp vagyunk. Hasonló tanulságokkal szolgál A. A. Milne Micimackója, aki egy alkalommal azt mondta Malackának, hogy ne nézzen hátra, mert nem arra mennek... Gyermeteg megfogalmazásnak tűnhet, de talán az efféle egyszerű mondatokban rejlik a válasz.
Számomra A hivatal című sorozat egyik jelenete volt mellbevágó, amelyben az egyik karakter úgy fogalmazott: bárcsak tudnánk, hogy épp a régi szép időket éljük. S azt hiszem, ezt a mozzanatot kell megragadnunk nap mint nap. Évek múltán a mostani időkre fogunk nosztalgiával visszagondolni; így bizonyos értelemben nemcsak a jelenünk, de a múltunk és a jövőnk is a mi kezünkben van. Törjünk hát ki a nosztalgia fogságából, s igyekezzünk megteremteni a saját boldogságunkat!
