Tóth Tibor legtehetségesebb színészeink egyike. Jelenleg a Komáromi Jókai Színház igazgatója, de emellett a színészetről sem mondott le.
Tóth Tibor eddig hatvannál több szerepet játszott el. Volt már Don Juan, Tartuffe, Barrabás, XIV. Pius, a Bánk bán Ottója, a Száll a kakukk a fészkére McMurphyje, a Kaméliás hölgy Gastonja, a Sirály Trigorinja. A Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján két alkalommal kapott színészi díjat, nemrég Komárom Város Polgármestere a Polgármester Díjával tüntette ki. Tagja volt a Kassai Thália Színház, a Komáromi Jókai Színház, valamint a soproni Petőfi Színház társulatának is. Családot még nem alapított, Holocsy Katalin színésznővel él együtt.
– Az ukrán–szlovák határon fekvő Nagyszelmencen nőttél fel. Milyen volt ott gyereknek lenni?
– Ha innen nézzük a szülőfalumat, akkor a világvégén van. Gyerekként viszont a világ közepe volt. Nagyon szerettem ott élni, és nem is vágyódtam el soha. Az ember gyerekként másképp él meg mindent. Például a kapcsolatait is – szorosabbak voltak, mint a maiak, és hiányoznak a mai napig. Ezeket már nem tudom újratermelni. Sokkal tartozom szülőfalumnak, hozzátartozóimnak, ezért is döntöttünk úgy 7 éve Jaro Vojtek barátommal, aki dokumentumfilm-rendező, hogy forgatunk egy filmet Szelmencről. A film a Határ címet kapta és őszre talán elkészül. Azt vizsgáltuk meg, hogyan hatott az emberekre, hogy Szelmencen ’45-ben meghúzták az orosz–szlovák határt – és se ki, se be. Testvérek nem találkozhattak évekig, mert kettévágták az utcát, s az ő házuk az orosz oldalra került. Én már abba születtem bele, hogy a sorompónál meg kell állni: ez volt a „természetes”. Csak később jöttek a miértek.
– Milyen útravalót kaptál a szüleidtől?
– Harmonikus, rendezett családban nőttem fel, két testvérem van. Sok szeretetet kaptunk, de nem voltunk elkényeztetve. Mindenért meg kellett dolgozni. Édesapám nem képesített építész, ám nagy tekintélyre tett szert a szakmájában. Egyszerű munkásként kezdte. Vállalta a rendszerellenességét, ha nem is adott neki nagy hangot. Neveltetésemből adódóan én sem tudom elviselni az igazságtalanságot. Ugyanígy elítélem a kétszínűséget, az őszintétlenséget. A ferdítést csak abban az esetben fogadom el, ha nagyon szükséges bizonyos problémák megoldásához, és nem önös érdekből történik. Édesanyám művészlélek, lány korában néptáncolt, közel áll hozzá a színház. A mai napig nagyon jó a viszony köztem és a szüleim között. Meg kell, hogy mondjam, gyakran hiányoznak.
3 évesen
– Te kerültél a legmesszebb a szülői háztól?
– Igen. Van is egy kis lelkiismeret-furdalásom a távolság miatt. A nővérem Csicserben lakik, Nagyszelmenctől néhány kilométerre. Ő hivatali alkalmazott, és felnőtt gyerekei vannak már. A bátyám vállalkozó, Kassán él a családjával. Különben ő is nagyon jó versmondó. Amíg Kassán dolgoztam, egyszerűbb volt hazalátogatni. De most is megyek, amikor csak tudok. Ünnepekre mindig.
– Gimnáziumba Nagykaposra jártál.
– Nem tartoztam a színjeles tanulók közé. Matematikából elég gyenge voltam. A kémiához, biológiához viszont volt érzékem, ezért is került szóba, hogy a katonaorvosira jelentkezem. Ez meg is történt, de aztán nem mentem el a felvételire. Rájöttem, hogy az nem nekem való. Gyerekkoromtól az extrém dolgok vonzottak. És azok a szakmák, amelyek kockázattal járnak. Így kiötlöttem, hogy nyomozótiszt leszek. Fel is vettek a kriminalisztikára, de aztán teljesen abszurd módon (valaki besúgta, hogy rokonunk van Amerikában) lecsúsztam róla. Amit így, utólag nem bánok. Ki tudja, hogy alakult volna a sorsom?
Édesapámmal
– Így el kellett menned katonának.
– Ez volt az, amit szerettem volna kikerülni. A magam izgága természetével elképzelhetetlennek tartottam, hogy két évet a katonaságon töltsek. Ha összejött volna a kriminalisztika, akkor csak öt hónapra kellett volna bevonulnom. A kudarc után megfordult a fejemben: ha nem kellek ennek a rendszernek, majd kellek másnak. Két barátommal megpróbáltunk átkelni a jugoszláv határon. Persze elkaptak bennünket, le is lőhettek volna. Alig 18 évesen be kellett vonulnom. Nehéz időszak volt...
A katonaságnál
– Mi vezetett el a színházhoz?
– Emlékszem, egyszer egy kisiskolás fogalmazásban azt írtam, hogy színész szeretnék lenni. Ám aztán sokáig nem foglalkoztatott a dolog, bár sikeresen szerepeltem a szavalóversenyeken. A gimnáziumi magyartanárom viszont szorgalmazta, hogy próbálkozzam a színészettel. Érettségi után lógtam a levegőben, s akkor jött egy újsághirdetés: a Matesz felvételit hirdetett.
Kalandnak indult, de aztán felvételt nyertem. Csak nem léphettem be, mert elvittek katonának. A katonaságon nagyon sokat gondolkodtam, mi legyen: végül megkerestem a színház vezetőségét. Mondták, kezdő színészekre most nincs szükség, de technikusra igen. Így ’88-ban beléptem a Kassai Thália Színházhoz.
– Ismerve a tempódat, egy éven belül átminősítettek segédszínésznek.
– És nem sokkal később felvettek a színművészetire. Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába jártam.
– Akkoriban sokan jelentkeztek?
– Stubendek Kati és Petrik Szilárd volt az osztálytársam. Valahogy erősebb volt a mezőny. Mára elhalványodott az érdeklődés a színművészeti iránt. Főleg a fiúk részéről. Évente már csak egy-egy magyar diák kerül be a főiskolára. Mindenesetre szép négy év volt: megtanultam a színészmesterség fortélyait. A színháznál is rengeteget lehet tanulni, de nem mindegy, hogy kikkel dolgozik az ember. Egy szemesztert Budapesten tanultunk Kazimír Károlynál, akitől sok mindent el lehetett lesni – a régi színészi és rendezői iskolát. Negyedikben már játszottunk színházaknál. Jómagam Kassán és Komáromban is. A vizsgaelőadásom itt volt Komáromban, Molnár Ferenc Liliom című színművében játszottam a címszerepet.
– 1994-ben diplomáztál, aztán Kassára szerződtél.
– Úgy gondoltam, hogy odatartozom. Onnan indultam el, és közelebb leszek a szüleimhez is. Másrészt úgy láttam, hogy ott színészileg több a lehetőségem. Így odaszerződtem – és nem is bántam meg. Nagyon szép szerepeket játszhattam el. ’96-tól ’99-ig művészi vezető voltam, erre az időszakra esett az intendatúrarendszer. Veszélyben voltak a fizetéseink, nem volt támogatás, összevonták a színházat más intézményekkel… De dolgozott bennünk a csakazértis: akkor is megmutatjuk, hogy tudunk jó színházat csinálni! És sikerült! Csak ebbe a három és fél évbe nagyon belefáradtam. Mindig tisztességesen próbáltam megállni a pályán. De megtanultam: amit én jónak hiszek, nem biztos, hogy más is annak hiszi. Nem lehet mindenkivel egyetérteni. Aki mindenkinek megfelel, senkinek sem felel meg. Elsősorban magunkban kell hinnünk, a magunk igazát kell képviselnünk. Persze, nem csökönyösen, nem mindenáron. De néha konfrontálódni kell. Én nem akartam – és ma sem akarok – úgy színházi vezető lenni, hogy az általam igaznak hitt tettek mások önérzetét sértsék. Annyit nem ér az egész. Olyankor fel kell állni. Egy év fizetés nélküli szabadságot adtam magamnak. Végül nem mentem vissza Kassára, egy szereptől (Káin a Káin és Ábelben) eltekintve.
– Ekkor lettél szabadúszó?
– Abból indultam ki: valószínűleg akkor is szükség lesz rám, ha nem leszek színházi kötelékben. És el is értek a felkérések. Ám ez nagyon nehéz kenyér. Vannak hálás helyzetei, de rettenetesen hálátlanok is. Csak akkor működik, ha valaki igazán tudatos.
Szóval nem könnyelmű embernek való, mert éhen hal. Négy évig voltam szabadúszó. Összejöttek a dolgaim, jó rendezőkkel dolgoztam. Végül le is szerződtem Sopronba a 2002/2003-as évadra.
– Majd 2003 májusában a Komáromi Jókai Színház élére kerültél.
– Kassáról úgy jöttem el, hogy többet vezetői beosztást nem vállalok. Három és fél év alatt kitanultam a dolgok fortélyát. Még egy olyan nehéz időszakban színházvezető nem volt, mint ahogyan mi voltunk Fabó Tiborral – ő volt az igazgató, én a művészeti vezető –, és reményeim szerint nem is lesz. Akkor azt mondtam: köszönöm, ebből elég volt, színészként szeretném leélni az életemet. Amikor viszont a Jókai Színház néhány tagja megkeresett azzal, hogy szeretnék, ha én ezt vállalnám, elgondolkodtam. Mi történik, ha illetéktelen kezekbe kerül a színház? Akkor lehet, hogy nekem sem lesz itt mit keresnem. És hosszú latolgatás után úgy döntöttem, megpályázom az igazgatói posztot.
– A színházban legalulról kezdted.
– Ezt nem szégyellem, sőt inkább büszke vagyok rá. Átlátom a színházat a portásfülkétől a dramaturgiai terv megfogalmazásáig, tudom, mi okozhat gondot egy technikusnak, a színpadmesternek, az öltöztetőnek, súgónak. Amikor színpadmester lettem, a segédszemélyzet problémáival foglalkoztam: a kellékestől a hangosítókig. És színész is voltam-vagyok, nem csak menedzserigazgató. Látom, amikor a színész rosszul érzi magát a színpadon, és kínlódom vele együtt. Különben az igazgatás időszakos dolog. S én nagyon nem szeretném, hogy amikor leteszem ezt a tisztséget, súlyos mulasztásokat kérhessenek tőlem számon. Megpróbálok úgy igazgatni, hogy senki önérzetébe se gázoljak bele.
– Hatalmas szervezési munka áll a színházcsinálás mögött.
– A színház, mint intézmény állandó lüktetésben van. Nincs két egyforma nap. És ez benne a szép. De az új dolgokkal együtt jönnek a nehézségek is. Az igazgatónak az a dolga, hogy vasseprűvel söpörje a színészek és a színházi előadás előtt az utat. Hogy biztosítsa a működési feltételeket. Olyan ez, mint egy vonatjárat. Szervezetten jönnek-mennek a vonatok hónapokon keresztül. Egyszer csak késik vagy kihagy egy vonat. Azt mindenki észreveszi és számon kéri.
Martin Huba filmjében
– Színházigazgatóként mik a terveid?
– Jelenleg a következő évadot szervezem. Megpróbálok mindent megtenni annak érdekében – a szűkre fogott anyagi feltételeink mellett is –, hogy méltányos helyzetbe juttassam az alkalmazottakat. (A színháznak több mint 70 alkalmazottja van. A szerk. megj.) Elsősorban a művészeket, akár szerepekről van szó, akár anyagiakról. Nem lehet minden rendezőt elérni, megfizetni, de igyekszem a maximumot nyújtani. Bizalmat szavazok a fiataloknak. Úgy gondolom, valahol nekik is el kell kezdeniük. És az ő sikerük valahol az én sikerem is lesz. Persze, ebben kockázat is van.
– Sok szerepről lemondtál a színházvezetésből kifolyólag.
– Azokat a szerepeket, amelyeket elengedtem magam mellett, később valószínűleg vissza fogom sírni. Olykor megmoccan bennem a színész. Például most is, hogy nézem a Vérnászt. Verebes István azt szokta mondani: „Neked most már az a dolgod, hogy azt játszol, ami marad.” De ezt nem szeretném. Viszont nem osztok magamnak szerepet. Ha felkér a rendező, elvállalom. Vagy fájó szívvel lemondok a lehetőségről. Idén a Chicagóban eljátszom Billy Flynnt. Sokat nem lehet vállalni, mert a szerepformálás az igazgatás rovására mehet, és fordítva. Van, hogy neves színészek éveket várnak szerepekre.
Fiatal színészek budapesti színházakban gyakran alabárdosként állnak egy-egy Shakespeare-darabban… Mi szerencsésebbek vagyunk ebből a szempontból: széles a repertoár, sok az előadás, és kicsi a társulat.
– Jut időd pihenésre?
– Sajnos nem áll módomban sportolni. Bár sokak szerint ez csak kifogás. De arra nagyon vigyázok, hogy pszichikailag ne fáradjak el. Mert az aztán nyomot hagy a színpadi létezésnél is. Azt tervezem, hogy a nyár egy részét szabaddá teszem. Két éve nem voltam kirándulni. Most az van, hogy reggel bejövök, és éjjel megyek haza. Megtehetném, hogy „kettesbe váltok”, de akkor meg a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Ha nem vállalnék szerepeket, talán egyszerűbb lenne. De ez sem biztos. Alapjában véve maximalista vagyok. Addig nem nyugszom, amíg nem értem egy ügy végére. Ám itt állandó körforgás van, amelyben az ember alig érzékeli az idő múlását. Azt hiszem, hosszú távon ezt a fajta feszültséget nem lehet vinni.
– A kívülállók közül sokan talán azt gondolják, csupa csillogás ez a pálya. Milyen is valójában színésznek lenni?
– Laikusként másként látja az ember. Nem jut be az izzadságszagú koreográfia-próbákra, amikor még nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene, és kínkeservesen jön létre minden. Csak a felszínt látja, a szépet, a végterméket. De így van ez pályakezdőként is. Senki sem arra vágyik, hogy középszínész legyen. Aztán egy idő után rájövünk arra, hogy nem lehetünk Cserhalmi György vagy Törőcsik Mari. De lehet, hogy akkor erre már nincs is szükségünk, mert megtaláljuk az örömünket ott, abban a régióban, ahol éppen dolgozunk. Lehetünk értékesek itt is, ahol éppen vagyunk. Azt mondom, hogy nem egy zseniális színész játszott vagy játszik határon túli és vidéki színházakban. Csak ők nem tettek szert országos hírnévre. Mellesleg arra a fajta sztárságra egyáltalán nem vágyom, ami most Magyarországon dívik.
Moliére: Don Juan
– Idén leszel negyvenéves. Nem foglalkoztat a családalapítás gondolata?
– Egyre gyakrabban fordul meg a fejemben. Főleg mostanában, hogy a színházi alkalmazottak közül háromnak is született kisbabája. Sokáig úgy éreztem, erre még nem vagyok felkészülve. Talán azért is, mert ezen a szinten is a maximumot szeretném nyújtani, és akkor majd választás elé kell állítani saját magamat. Mert színészileg hiú vagyok, épp ezért nem utasíthatok el egy felkérést, vagy vendégszereplést. Több okból sem: egyrészt szakmai kihívás, másrészt a láthatóság és anyagi megfontolás miatt. És akkor a gyerekemtől veszem el azt az időt. Nem szeretném, ha az én gyerekem egy csomag lenne, amelyet ide-oda teszek. Én se így nőttem fel. Azt a fajta családi védőburkot szeretném biztosítani, ami engem otthon körülvett.
– Köszönöm a beszélgetést!
