Kánya Kata nevét színházból, filmekből ismerhette meg a szlovákiai magyar közönség. Aztán egy merész váltással búcsút mondott a színpadnak. Pár évvel ezelőtt merész vállalkozásba fogott: társkereső irodát működtet.
– Egyfelől véletlen, másfelől tudatos volt ez a lépés. Soha nem ragaszkodtam tíz körömmel a színházhoz. Nem tudtam körmöm rágva lesni a próbatáblát, hogy mit fogok játszani, mert valahogy több dolog is érdekelt. Elkezdtem az akkori színházam, a Thália színpadán talkshow-kat vezetni. Amikor új igazgatót neveztek ki, akiről tudni lehetett, hogy zenés-táncos színházat fog csinálni, felmondtam. Sem énekelni, sem táncolni nem tudok. Közben viszont kaptam médiaajánlatokat. Felhívott például Friderikusz Sándor, hogy hozott nekem Amerikából egy nagyon jó műsort, amelyet magyarosítani kellene. Ez volt a Kalandorok kíméljenek című társkereső show. Szíven ütött: úgy éreztem, ez az én világom. Öt-hat évnek kellett eltelnie ahhoz, mikorra úgy gondoltam: van már annyi hitelem, hogy saját társkereső irodát nyissak.
Kánya Kata (© Balog Róbert)
– Miben különbözik az Ön irodája a többitől?
– Tudatosítania kell, hogy itt emberekkel foglalkozom, akik a kezembe teszik a sorsukat. Végső soron bárki nyithat társkereső irodát. Én azonban szükségét éreztem annak, hogy tanuljak – és elvégeztem egy párterapeuta képzőt. Mindamellett a magam meglátása szerint rendezem a dolgokat. Kitaláltam egy szisztémát, amelyről azt gondolom, hogy jó. Ez, ahogy másoktól hallom, valóban különbözik a többi irodáétól.
– Pár évvel ezelőtt írtam egy riportot, amelyben társkereső irodákat működtető vállalkozók is megszólaltak. Ma már egyik iroda sem működik...
– Ez nem azért van, mert rosszul csinálják. Egyszerűen csak arról van szó, hogy rossz helyen vannak. Mert minél kisebb egy hely, annál kevésbé megy a dolog. A pici közösségekben hamar kiderül, milyen lehetőség van ismerkedésre. Ha kevés, akkor meg minek forduljunk irodához – ott sincs több lehetőség. Ráadásul az ember szégyelli is. Ha ma elmegy, holnapután azt már tudni fogja az egész kisváros. Ezért sokan inkább feljönnek Budapestre, és itt próbálnak társat keresni, ahol ténylegesen nagyobb a lehetőség. Hozzám például Dunaszerdahelyről is járnak!
– A szlovákiai magyarok is szeretnének ismerkedni, társat találni. Más lehetőség nem lévén, szlovák televíziós csatornák teletextoldalain próbálkoznak, ahol nagyon sok a magyar társkereső...
– Ezt nem tartom jó dolognak. Egyrészt drága mulatság, másrészt pedig így a világon semmit sem lehet megtudni az illetőről. Ma azért már nem olyan világot élünk, ahol biztonságosan kell ismerkedni. Természetesen én sem tudok mindenkiért kezességet vállalni. De miután minden érdeklődővel egy órát beszélgetek, meg tudom szűrni a jelentkezőket. Nem engedek mindenkit belépni. Nem engedem belépni azt, aki nem független. Meg azt sem, akin azt látom, nem komolyak a szándékai. Ha az illető csupán – és ez főleg férfiakra érvényes – nyaraláshoz vagy hétvégekre keres valakit. Ez mind kiderül a bemutatkozó beszélgetésből.
Ha valakiről jelzik, hogy nem a legtisztességesebbek a szándékai, annak istenhozzádot mondok. Ám ritka az ilyesmi, mivel itt tagsági díjat kell fizetni. Ha valaki futó kalandra vágyik, egyszerűbb és olcsóbb az internet, ott szabadon lehet randalírozni.
– Mit lehet kideríteni egy beszélgetés alatt?
– A beszélgetés során felmérem, milyen a jelentkező életvitele, mi az, amin változtatnia kell. Szerintem nekem úgy kell működnöm, mint egy jó edzőnek: az illetőt a lehető legjobb formába kell hozni ahhoz, hogy a lehető legsikeresebb legyen ebben az össznépi társasjátékban, amit társkeresésnek hívnak. Még azt is meg szoktam mondani (természetesen segítő szándékkal), ha rosszul sminkeli magát, ha rossz a frizurája, ha rosszul öltözködik. Nekem nem az a dolgom, hogy megveregessem a vállát annak, aki kudarcos, mert ez idáig mindent rosszul csinált. Felmérem, lezárta-e a múltját, reálisak-e az elképzelései, olyan életet él-e, amibe belefér egy társ.
– Mert ha valaki munka mellett még egyetemre meg nyelv- és tánctanfolyamra jár, hétvégén meg a szüleit látogatja meg, akkor felmerül a kérdés: mit keres? Főként a lányok esnek bele abba a csapdába, hogy nem akarván értelmetlenül tölteni az időt, gyorsan beiratkoznak még egy egyetemre vagy tanfolyamra. Így aztán a munka, a tanulás, a sportolás, a háztartás és egyebek mellett persze hogy nem jön össze egy tartós kapcsolat. És ott állnak 37 évesen, több diplomával – és keseregnek, hogy gyerek kellene, meg család. Érdekes, hogy míg az emberek a karrierjük szempontjából állandóan rövid, közép- meg hosszú távú terveket készítenek – hova kellene állásba menni, milyen tanfolyamokat kellene elvégezni, hogyan lesz majd öt év múlva? –, arról nem gondolkodnak, hogy mi lesz a magánéletükkel. Pedig az sokkal fontosabb! Úgy vélik, majd minden jön magától. És aztán 30-40 évesen rémülten néznek körül.
– Ma már nem nagyon lehet ismerkedni! Sok huszonéves kliensem van, akik arról panaszkodnak, nincs hol ismerkedni. Mert hova menjenek azok, akiknek a diszkó nem pálya?! Járt nálam például egy lány, három diplomával, nagyon komoly állással, aki mondta: legszívesebben minden egyetem kapujára kitenne egy táblát a diákok okulására. „Ne törődj azzal, hányasra vizsgázol, inkább arra figyelj, hogy megtaláld a társad!!!” Mert igazából az a társkeresés időszaka, utána már nagyon nehéz. Őrületes harc folyik a megélhetésért, az emberek napi 10-12 órát dolgoznak, nem csoda, ha nincs idejük a párkeresésre.
– Melyik korosztálynak vannak nagyobb problémái a társkereséssel?
– Az irodámban nőkből negyven és hatvan között van a legtöbb társkereső, férfiakból pedig érdekes módon a harminc és negyvenöt között. Sok harmincas lány van nálam, és nem lehet letagadni, hogy őket a gyerekvállalás is motiválja. A férfiaknak ellenben – az élet nagy igazságtalansága – nem ketyeg a biológiai órájuk. Mindegy, hogy 35, 45 vagy 55 évesek, ugyanúgy gondolkodhatnak családalapításon. Ők tartós kapcsolatra vágynak, szeretnének mihamarabb összeköltözni választottjukkal. Az elvált nők ennek az ellenkezője. Azt mondják: mostam már elég gatyát, főztem már eleget, vasaltam már elég inget, most már csak a jót akarom! De ez nem számít! Azt szoktam mondani vigaszul, hogy csak egyet keresünk: az meg akár kettőből is bejöhet, de lehet, hogy százból se! Minden korosztálynak megvan a maga problémája – és az előnye! És mindig az előnyöket kell nézni, azokból kell kicsemegézni a jót és a még jobbat. Nem szabad visszariadni a nehézségektől azzal, hogy bele sem kezdek.
– A nők szerint a legnagyobb probléma a kisgyerek. Kisgyerekes anyának szinte lehetetlen társat találnia.
– Az egy hamis beidegződés, hogy kisgyerekkel nehéz ismerkedni. Mindig azt javaslom: ha egy nőnek kisgyereke van, akkor próbáljon olyan férfit keresni, akinek szintén kisgyereke van. Még akkor is, ha a gyerek nem vele él. Mert két kisgyerekkel sokkal könnyebb az élet, mint eggyel. Sokkal jobb, ha a két gyerek játszik, mi meg beszélgethetünk, és nem nekünk kell homokvárat építenünk és enni a homoksüteményt. Az ilyen partnerek jobban meg is értik egymást. Ha valakinek nincs gyereke, és összejön egy nővel, akinek van, és ott állnak a színházjegyükkel talpig felöltözve, amikor a kisgyerek belázasodik, akkor a gyerekes szülőnek természetes, hogy ruhát le, és orvost hív. Egy gyermektelen viszont nem érti, miért nem lehet a nagyira bízni.
A gyerekes férfiak maguk is mondják, hogy sokkal nagyobb az egyetértés, ha a társnak is van gyereke. Azoknak a nőknek viszont, akiknek nincs gyerekük, azt szoktam mondani: olyan férfit keressenek, akinek szintén nincs gyereke. Akkor egyenlők lesznek a feltételek, és megspórolnak egy sereg veszekedést.
– Mikor érdemes egy szakítás vagy válás után komoly kapcsolatba belevágni?
– Amikor az ember már túl van az előzőn. Amikor valaki azt mondja, hogy egy-két vagy tíz éve van egyedül, és elkezd sírni, akkor tudni lehet, hogy még nincs túl az előző kapcsolatán. De aki már elvégezte a gyászmunkát – ami mindenkinél más idő –, akkor bele lehet kezdeni egy újba. Amíg valaki nem tette túl magát a régin, addig nem tud kapcsolódni egy új emberhez. Mert akkor még ott van a régi.
– Hogyan lehetünk sikeresek ebben az – ahogyan mondta – össznépi társasjátékban? Mit tegyünk, hogy társra találjunk?
– Az élet mindig tükör: mindig azt kapjuk, amit kisugárzunk. Ha görcsösen akarunk valamit, az nem fog menni. A lényeges dolgok izomból nem mennek: erőnek erejével nem lehetünk szerelmesek, nem tudunk elaludni. Ha valaki helyrerakja magában a dolgokat, és úgy dönt, szeretne egy társat – nem szabad rágörcsölnie. Van az embernek egy élete, amibe mindenféle belefér: munka, hobbi, rokonok, szórakozás, és ennek egy nagyon fontos szegmense a társ.
– De az elijeszt, amikor valaki azt mondja: keresem a másik felem. Mert bár a matematikában két fél egy egész – a párkapcsolatban két egész egy egész. Ha valaki azt érzi, hogy neki társ nélkül nincs helye a világban, és keresi a másik felét, akivel majd összekapaszkodnak a szörnyű élet ellen – hát az nem fog menni. Minden embernek arra kellene törekednie, és ez csak rajta múlik, hogy a lehetőségekhez képest teljessé tegye az életét. Legyen munkája, legyenek céljai, legyenek barátai, legyen hobbija. És majd így vagy úgy – társkereső irodán keresztül vagy véletlenül – felbukkan az a társ is, akire szüksége van. Ha kívül-belül harmónia van bennem, akkor be fogok vonzani egy harmonikus embert, akivel jól érzem magam. De ha bennem baj van, akkor az életemmel is baj lesz. A választásaink bennünk vannak, nem véletlen, kit választunk, nem véletlen, hogy az élet kit hoz elénk.
– A választásunk mindig mutat valamit! Ha rossz kapcsolatot hoz elénk, akkor el kell gondolkodni, hogy miért is ez jött, miért is őt választottam. Párkapcsolati szempontból mégiscsak a gyerekkor a legmeghatározóbb: a szüleink kapcsolata egymással és az én kapcsolatom a szüleimmel. Azt szokták mondani, hogy visszük tovább a szülői mintát. És amíg valaki fel nem ismeri, hogy ez egy minta, aminek meg akar felelni – és nem a saját életét éli −, addig baj van.
– Köszönöm a beszélgetést!
Bernád Emese
