Bugár Anna (31) Vannak emberek, akik ha belépnek egy terembe, minden szem rájuk szegeződik. Anna ilyen. Vidám, sugárzó, közvetlen – mintha ő lenne a lány a szomszédból.

Anna (31) dunaszerdahelyi, a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban végzett, és a Csallóközből került fel Budapestre. Azóta otthonról jár haza, vagyis két országban is otthon van.

02_127.jpg

– Jó érzés látni, hogy itt a kávézóban mennyien üdvözölnek, örülnek neked. Gyakran megfordulsz itthon?

– Sajnos egyre ritkábban. Tizenegy éve élek Budapesten, és mára lehorgonyoztam. Ott van a munkám, és egy nagyváros, amelyik befogadott. A múltkor meg is jegyeztem a férjemnek, hogy mostanra jobban esik a Budapest irányába mutató tábla, mint az áthúzott. Persze, mikor Dunaszerdahelyre jövök, otthonról hazajárok, hiszen itt él mindkettőnk családja, és itt vannak a legközelebbi barátok is. 

– Mikor pihen egy színész? Azt tudjuk, hogy a nyári színházi szünet alatt, de mi a helyzet az év végével?

– A karácsonyestét otthon töltöttük, de huszonhatodikán már ismét Pesten voltunk, mert a színház az ünnepek alatt is dübörög tovább: az emberek szeretnek kikapcsolódni. Vagyis mikor a nézőink kikapcsolódnak, mi akkor dolgozunk, hisz mi szakítjuk ki őket a mindennapokból. (nevet) Az ünnepnapi előadásoknak mindig van egy sajátságos hangulata, hiszen a belvárosban vagyunk, a Belvárosi Színházban. Pátoszt, kis ünnepélyességet érezni ilyenkor a levegőben, amiért külön jó érzés a társulat tagjának lenni, mert ki-ki elhozza a családtagjait, gyermekeit. De a január most kivételesen pihenős volt, mert egy utazást terveztünk a Közel-Keletre. 

– Pedig télen havas hegyeket képzelnék mögéd, talán a légiességed miatt... 

– Csak éppen benne van a szerződésemben, hogy nem űzhetek olyan sportokat, amelyek veszélyt jelenthetnek a testi épségemre. Így a síelésről le kellett mondanom. Nem tiltakozom, mert volt már rá példa, hogy elsodortak a pályán, és eltört a kulcscsontom. A múltkor a legszebb télről kérdeztek. Aki ismer, tudja, hogy nekem már az is szép emlék, ha ropog a talpam alatt a hó, és napfényes, száraz az idő. Én igazán kevéssel is beérem, nekem nem kellenek nagy dolgok a boldogsághoz... 

bugarin.jpg
Hétszáz színházi előadást tudhat a háta mögött – bár nálunk a legtöbben a Jóban Rosszban sorozat Enikőjeként ismerik

 

– A nehéz időkben is sikerül megőrizned ezt a derűs szemléletmódot? 

– Nem lebegek folyton a Nirvánában, inkább azt nézem, ami felemel, és nem azt, ami lehúz. Harmincéves koromra szert tettem egy kis önismeretre. Nem adják ingyen, naponta vizsgálom magam, és figyelek rá, hogy emberséggel viszonyuljak a környezetemben élőkhöz. Az igazságtalanságot nem tűröm, határozottan ki szoktam állni magamért. S azt is tudom, hogy hol vannak a határaim. Otthonról ezt a példát hoztam, és ennek is köszönhetem, hogy a sors a tenyerén hordoz. 

– Ilyenkor, január elején, mikor a nagy, sorsformáló elhatározások megszületnek, nincs aktuálisabb kérdés: hiszel a sorsban? 

– Hiszek. Sajnos sokan félnek a saját életüket élni. Nem mernek döntést hozni, kapaszkodnak ide vagy oda, csak ne kelljen kiállni magukért. Nem mernek kilépni a kapcsolatokból, nem mernek nemet mondani, és nem hallgatnak a saját belső hangjukra. Ám ami meg van írva, azt aligha lehet elkerülni. Például mi a férjemmel a gimiben ismerkedtünk meg: összejöttünk, majd szakítottunk. Több év után azonban újra egymásra találtunk, s végül 2016-ban összeházasodtunk. Véletlen? Dehogy. 

– Nyelvet nem váltottál, de országot igen. Miben más az itteni és az ottani mentalitás?

– Ha az anyagországban külhoni magyarokkal találkozunk, mindig van köztünk egy titkos összekacsintás. Jó érzés tölti el ilyenkor az embert: mi tudjuk, amit tudunk. Ez a sorsközösség érzéséből fakad: itt nem kunszt magyarnak lenni. Ám itt és ott is találkoztam már jó és rossz emberrel. 

– Ad számodra valamiféle pluszt, hogy két kultúrát ismersz?

– Igen, néha tágabb kontextusban látom a dolgokat, hiszen azt is tudom, hogy egy másik nemzet hogyan gondolkodik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy felvidéki lány vagyok, és ezt mindig mindenhol el is mondom. Annak pedig külön örülök, hogy Pozsonyba járhattam középiskolába. A Duna utcai gimiben töltött éveim alatt a szlovák nyelv közel került hozzám, szlovák szinkronban is szerepelhettem. 

– Hogy ment a beilleszkedés Budapesten?

– Meg kellett várnom, hogy a testem után a lelkem is megérkezzen, és nem volt rövid utazás. Amint ez megtörtént, mélyebb barátságaim is kialakultak. Magát a várost az első pillanattól fogva imádom. Kulturális sokként ért, hogy itt mindenki magyarul beszél, és most már mindent az anyanyelvemen érhetek el. Alig tudtam feldolgozni a lehetőségek nyújtotta bőséget. Végre nem korlátozott a nyelvem, nem zár kalitkába. Könyvtárba, moziba és színházba jártam, a Budapesten elérhető előadásoknak mintegy nyolcvan százalékát láttam. Tobzódtam! Manapság már kevesebb időm van, de lelkes kultúrafogyasztó vagyok. 

web-bannerek-instagram.jpg

– Az olvasásra is jut időd? 

– Sokáig a szépirodalom volt a nagy szerelmem: faltam a verseket és a regényeket, de aztán egy ponton túlcsordultam. S míg azelőtt Szabó Magdát, Márai Sándort, Hamvas Bélát olvastam, illetve Ady- és Weöres-verseket, az utóbbi időben a spirituálist keresem. Müller Péter, Eckhart Tolle és Osho gondolatainak nagy tisztelője vagyok. Oshónak Az én utam a bárányfelhők útja, mondhatni, a „bibliám” lett. 

– Hogy telik egy átlagos napod? 

– Öt óra körül felébredek, megmosom az arcom, majd megiszom fél liter vizet. Ezután főzök egy zöld teát, mert alacsony a vérnyomásom, és ez kicsit felpörget. Hat óráig tanulom az aznapi szövegemet: hol a sorozatbeli karakterét, hol a FEM3 Cafés felkonferálót, hol az aktuális szerepemet. Majd lezuhanyozom, és útnak indulok. Vagy a Jóban Rosszban stúdiójába, vagy a FEM3-ba megyek, de az is előfordul, hogy mindkét helyen forgatok. Miután végzek, beülök az autóbuszba – és irány a vidék. A legtöbbször kint játszunk. Körülbelül éjfél-egy óra tájékán érkezem vissza Budapestre, s már el is telt húsz óra a napból. Persze, ezt csak heti négy-öt napig lehet bírni, a maradék időmet a szeretteimmel töltöm. 

– Miben térne el a tökéletes napod az átlagostól? 

– Számomra az átlagos nap a tökéletes, mert azt csinálhatom, amire mindig is vágytam. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy az életben semmi sem állandó: ami ma van, az holnap már nem lesz. Ezért most ezt kell megélni, mert még az is előfordulhat, hogy néhány év múlva egy teljesen más „műsorban“ kell kiteljesedni. Ha egyetlen dolgot kérhetnék pluszban, az három óra alvás lenne: az jól jönne a tökéletes naphoz.

– Urbánus embernek tartod magad? Szereted a nagyvárost? 

– Egyszerűen imádom, hogy a város mindig él! Van valami megnyugtató abban, hogy hajnali kettőkor végigsétálsz az utcán, és akkor is vannak körülötted emberek. Egyszer megfordult a fejünkben Atival, hogy kiköltöznénk a külvárosba. Ki is látogattunk Szentendrére és Pomázra. Jó, jó, de egyszer csak egymásra néztünk, és azt mondtuk: menjünk vissza szépen Pestre. Valószínűleg hosszú távon is itt fogunk letelepedni.

– Van olyan álmod, ami még nem valósult meg?

– Mindenképp tervezünk családot alapítani, szeretnék gyereket szülni. Ezen kívül csak egyetlen dolgot kívánnék: azt, hogy soha ne törjek meg. Szeretném hatvanéves koromra is megőrizni a derűmet. 

01_119.jpg
Bugár Anna havonta húsz-huszonöt alkalommal lép színpadra a Bánfalvy Stúdióval. És új projektek is futnak: szeptembertől a FEM3 Cafét vezeti, illetve a Nagy Vagy!-ban is látható, amely a TV2 ifjúsági vetélkedőműsora. „Első hallásra talán mindez soknak tűnhet, de én naponta hálát adok a sorsnak a lehetőségért“ − mondja Anna. Hűséges természet, hisz még mindig a Bánfalvy Stúdióval játszik (Bánfalvy Ági színitanodájában tanulta a színészmesterséget), és párt is hazulról választott. Férje kislúcsi származású, építési vállalkozóként dolgozik. „Szerencsés vagyok, mert a házasságom révén most már két szerető család vár haza. Értük sem lehetek elég hálás“ – mondja a színésznő
 

– Összeegyeztethetőnek tartod a színészi karriert a gyerekkel?

– Szerintem a gyermekek alkalmazkodóképesek, s megszokják a szülők életritmusát. Persze fontos, hogy a két ember társa legyen egymásnak, s tudatosítsák: nincs én gyerekem vagy te gyereked. A gyermek közös. Hiszem, hogy ez nálunk működni fog. Ha lehet ilyet mondani, a férjem az én cinkosom.

– Milyen volt a gyerekkorod? Neked van testvéred?

– Van egy hat évvel idősebb bátyám, apukám első házasságából. Soha nem éltünk egy háztartásban, így a klasszikus hajhúzogatós viszony nem volt meg. Féltő, óvó szeretettel tekingettünk egymásra, a mai napig gyakran beszélgetünk. És volt két unokabátyám is, mi négyen voltunk szövetségesek. Ezért nem voltam én soha magányos gyerek! Rengeteg időt töltöttünk együtt a nagyinál: játszottunk, fociztunk, s ahogy felnőttünk, a kapocs nem lazult. Azt hiszem, a férfiakhoz való hozzáállásomat is ezek a fiúk alapozták meg, mert mindannyian nagyon jó emberek. Szóval, én hiszek a férfiakban és a férfiaknak.

– Mi az, amit az életben a saját károdon tanultál meg?

– Mindent. Úgy vagyok gyárilag összerakva, hogy nekem a saját bőrömön kell megtapasztalni mindent. A tanácsokat meghallgatom, de mindig belemegyek abba a helyzetbe, amiről úgy gondolom, hogy bele kell menni. Értek már csalódások emiatt, de egyik tanulságomat sem bántam meg. Mindegyik hozzám tett és épített legbelül.

– A szépséged segíti a pályádat? Hogy érzed?

– Soha nem tekintettem magamra mint szép nőre, és gyermekkoromban sem helyeztek a szép kislány skatulyájába. Amikor gimibe mentem, ki kellett húzni a két szemfogamat... Persze, a tévében és a színpadon fontos a megjelenés, ám a mai világ pozitív hozadéka, hogy minden arc és minden testalkat szép lehet. Egyáltalán nem indul hátránnyal az, aki nem felel meg az épp aktuális szépségideálnak. A tehetség utat tör magának: ebben hiszek. Én például örülök az úgynevezett szépséghibáimnak, mert ezek tesznek egyedivé. Persze, jó érzés magamat a magazinban csinosnak látni, de nem feledkezem meg arról, hogy ezek a képek több ember munkájának az eredményeként születtek meg. 

– Gondolod, hogy a címlapképed retusálva lesz? Mert nemigen szeretnénk...

– Nem csak ezen múlik. Voltam sminkesnél, Varga Lívinél – Holocsy Pali virágkötő pedig egy szép fejdíszt készített nekem. Szóval, olyan vagyok a képeken, mint a hétköznapokban soha. Ám pont ezért vagyok színésznő. A színésznő mindig mást játszik.

– Végezetül: mit változtatnál meg a világon, ha bármit megtehetnél?

– Első körben a kapzsiságot törölném el a Föld felszínéről. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy az emberek néha a felesleges dolgokat hajhásszák. Aktív Instagram-felhasználó vagyok, szeretem a platformot, viszont nem veszélytelen. Napjában temérdek tökéletes ember: tökéletes anya, tökéletes sportoló, tökéletes feleség képe áramlik felénk, ami nyilván csak egy jól felépített fantáziavilág. Mégis képes arra, hogy megbetegítsen és elbizonytalanítson: a fiatal generáció pedig ebben nő fel. Ha tehetném, megértetném a gyerekekkel, hogy egyáltalán nem baj, ha nincs márkás cipőjük, vagy nem lesznek menő ügyvédek. Az életben nem azokban a dolgokban rejlik a boldogság, amelyek látszatra menők. Ha lesz gyermekem, én például nagyon boldog leszek, ha fodrász lesz – csak legyen ügyes fodrász, hogy lehessen sikerélménye. 

Olláry Ildikó

Ruhák: Lindamelinda és Balázs Eszter • Fotó: Dömötör Ede

web-bannerek-hirlevel-01_0.jpg