Cézanne jómódú bankárcsaládból származott. Szülei kívánságára eleinte jogásznak készült, csak később merte bevallani festészet iránti vonzalmát. Anyja segítségével sikerült meggyőznie apját, akinek azonban az volt a kikötése, hogy fia iratkozzék be a párizsi Képzőművészeti Akadémiára.
Cézanne művészi ambícióit gyerekkori barátja, a későbbi híres író, Zola is támogatta. Hogy felkészüljön a felvételi vizsgákra, beiratkozott egy festőiskolába, a Suisse Akadémiára. Itt festegetett Manet, Monet és Pissarro is.
Cézanne azonban nem bírta a nagyvárosi nyüzsgést, és nem tudott beilleszkedni a művészek bohém társaságába. Hazamenekült. Apja azonban korán örült, fia ugyanis egyre gyakrabban hagyta ott munkahelyét, a bankot, és a környéket járva megszállottan festett.
Egy év múlva ismét Párizsba utazott, de az akadémiai felvételin túlhajtott kolorista temperamentuma miatt elutasították. A Szalon zsűrije is kíméletlen volt: beküldött festményeit sorra visszautasította.
A családja által folyósított alacsony járadékból éldegélt. Szegénységét alkotói kudarcai is tetézték. Még mindig nem sikerült megtalálnia saját stílusát, ráadásul technikai tudása is hiányos volt.
Örömmel fogadta hát Camille Pissarro hívását, aki az Oise folyó völgyében dolgozott. A nyugodt környezetben végre megtalálta a saját útját. Megszállottan dolgozott, ám festményeit – néhány kispénzű támogató kivételével – kigúnyolták.
Bár évről évre elküldte munkáit a Szalon zsűrijének, rendre visszautasították. Élettársával és fiával, a nagyvárosból kiábrándulva, Dél-Franciaországba költözött – és szinte nem is tudta, hogy közben az új festőnemzedék példaképévé vált. Bár az impresszionistákhoz csatlakozott, festészete eltért az övéktől. Festményeiről hiányzott az impresszionisták gondtalan derűje. Kifogásolta, hogy náluk minden csupán színes látvány.
Fiú piros mellényben
A portrékon is másfajta igazságot keresett, mint a tünékeny pillanat. Nem a véletlen, hanem az állandó megragadására törekedett. Célja az volt, hogy „az impresszionizmusból valami olyan tartósat alkosson, mint a múzeumok művészete”.
A Fiú piros mellényben című festményt több változatban is megfestette, állandóan kísérletezve a fénnyel, a színnel és a test tömegének megragadásával. A modellek nem szerettek vele dolgozni. Órákon át mozdulatlanul kellett ülniük, a művész pedig csak elmélkedett. A festésre gyakran csak a modell távollétében került sor.
Szakács Nóra
