Honnan indult a Pósfa, és hogyan lehet sikeres gyerekeket nevelni? Ezt kérdeztük a Pósfa zenekar alapítójától, Iván Lajostól és feleségétől, Máriától.
Iván Lajost egy hétvégi zenélés előtt szólítom le a kulisszák mögött. Azt kérdezi tőlem: – Biztos, hogy velem akar beszélni? Nem a gyerekekkel?
– Nem, nem, magával! – győzködöm. – Zenei ránevelésről, szülőségről...
– Akkor a feleségem az illetékes! – vágja rá nevetve. Pár nappal később már Pósfára igyekszem (a falu ma Gelléhez tartozik). Lajos és Mária nagy mosollyal fogadnak, mennyei pogácsával kínálnak, és rögtön azt kérik, tegezzem őket. Már akkor tudom, hogy ez a ház nem csak zenével van tele...
– Meséljetek magatokról, mivel foglalkoztok?
Lajos: – A feleségem otthon van, s ez nagyon jó, mert van kihez hazajönni. Én egy pozsonyi szakközépiskolában vagyok igazgatóhelyettes. Hajdanán ebben az iskolában tanultam fémmegmunkálónak, a sorkatonai szolgálat után pedig a szakmai képzést vezettem ugyanitt. Később pedagógusképzésen vettem részt, negyvenévesen pedig mérnöki diplomát szereztem.
Mária: – Varrónőnek tanultam, de ahogy jöttek sorban a gyerekek, kimaradtam a munkából. A háztartást vezetem, mosok, főzök, takarítok. Vasárnaponként pedig a sárosfai kápolnában kántorkodom: ez amolyan hobbi.
– Hogy lett belőletek zenélő család?
Mária: – Én zongorázni tanultam. Gyerekkoromban kötelező volt templomba járni, s én mindig a kórusban ültem. Egyszer a mise végén a kántor bácsi megkérdezte, járok-e zeneiskolába. Mondtam, hogy igen, mire odaültetett az orgonához. Én lettem az utódja. Pedig nem vagyok olyan muzikális, mint Lajos és a fiúk.
Lajos: – Apukám hobbizenész volt. Citerázott, mandolinozott, és még a biciklin is harmonikázott. Persze azt akarta, hogy én is zenéljek. Arról mesélt, régen hogyan gyakorolták a táncot a bálokra az istállóban, sokszor fiú a fiúval: egyik volt a nő, másik a férfi. Ám én nem akartam zenélni. Rám akasztotta a harmonikát vasárnap délután, és én sírtam, de úgy, hogy szétázott a harmonika zsákja a könnyektől. Mérgében majdnem földhöz vágta...
– Aztán megfordult a kocka?
– Apukám tizenkét éves koromban vett egy citerát, s mikor otthon betegeskedtem, unalmamban elkezdtem játszani rajta. Mintha csak Ámor nyila talált volna el: beleszerelmesedtem a zenébe! Másfél évet jártam harmonikára, később brácsázni kezdtem.
Ám én nem akartam zenélni. Rám akasztotta a harmonikát vasárnap délután, és én sírtam, de úgy, hogy szétázott a harmonika zsákja a könnyektől. Mérgében majdnem földhöz vágta...
– Ha jól tudom, zenekarban is játszottál...
– A szomszéd Dodó bácsi javaslatára zenekart alapítottunk a haverokkal. Eljutottunk Örsújfalura, egy zenei táborba, ahol ott volt Ág Tibor bácsi népzenekutató, és ott voltunk mi, a háromtagú parasztzenekar. Tibor bácsi kérte, hogy no, akkor mutassatok valamit! A végén egy nagyon nagyot sóhajtott. Építő jellegű sóhaj volt számunkra.
– Szerencsére nem tántorított el a zenétől!
Lajos: – Íme, egy történet, hogy mennyire a bolondja voltam. Egyszer elmentem a haverokkal gyalog Nagylúcsra bálba. Lúcs innen, Gellétől 4 kilométer! Akkoriban lakodalmas zenét játszottunk, és Boros Tibi zenekara volt a példaképünk. Mikor megláttam, hogy Boros Tibi zenél, rögtön odamentem hozzá: Tibi, beállhatok zenélni? Mondta, hogy persze! Ekkor hazagyalogoltam Lúcsról a hegedűért, s még az éjjel visszaértem, hogy velük zenélhessek. A cigányzenészek között szívtam magamba a rutint.
Ki ne ismerné a Pósfa zenekart? A mosolygós fiatal legényeket, akik könnyedén bemasíroztak a Fölszállott a páva döntőjébe, s megnyerték A legjobb zenekar díját.
– Hegedülni autodidakta módon tanultál meg?
Lajos: – Igen, mert nem volt prímásunk. Középiskolás éveimben már be akartam iratkozni Pozsonyban a népi konzervatóriumba. A meghallgatáson a hegedűtanár azt mondta, hogy játsszak valamit, mire én „elfűrészeltem” neki a Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban című nótát. Ő még nagyobbat sóhajtott, mint anno Ág Tibor bácsi. Végül mégis elvállalt, mert ez pénzt hozott neki. Fiatal apaként pedig nem csavarogtam, inkább zenéltem hétvégente... Illetve: pont így csavarogtam ki magam.
– Hol és hogy ismertétek meg egymást Marikával? Marika csenkei, te pedig gellei vagy...
Lajos: – Az orgonánál.
Mária: – Lajost hazaengedték katonaságból az unokatestvére lagzijára. Én 16 éves csitri voltam, és fent orgonáltam a karzaton. Ő meg feljött megnézni a kántor bácsit, csak a bácsi helyett én ültem ott. Néztünk egymásra szótlanul. Ez szeptemberben volt, majd októberben kaptam tőle egy levelet, hogy szeretne velem megismerkedni. Ennek harminc éve.
Lajos: – Akkor még nem volt esemes! Megfogott benne valami. Mondjuk, nem az orgonajátéka... (hangosan felnevetnek)
– Ezután pedig ásó, kapa, nagyharang?
Mária: Kilencvenben házasodtunk, én akkor 19 éves voltam. Egy évvel később megszületett Péter. Háromévenként jöttek a fiúk, mindegyikük szeptemberi. Hívtak vissza dolgozni, de csak azt tudtam mondani, hogy szülni fogok. Végül otthon maradtam a gyerekekkel.
– A gyerekek akartak zenére járni? Vagy ez tudatos ránevelés volt a részetekről?
Lajos: – Ez is, az is. Ahogy otthon gyakoroltam, a gyerekek mindig lestek. Közben kézbe foghatták a hangszereket, kipróbálhatták az első Casio szintetizátoromat. Péter egy év alatt elvégezte az első három osztályt a művészeti iskolában. Igaz, néha könnyekkel a szemében ment aludni, mert rengeteget gyakoroltunk. Engem meg gyötört a lelkiismeret, hogy nem vagyok elég jó szülő! Andrást is felkészítettem gitárra. Neki sem kellett előkészítőbe járni, kiderült, hogy abszolút hallása van. Végül a legkisebbet, Zoltánt is felkészítettem zongorára.
Kalotaszegen táncház volt, a gyerekek már indultak volna haza, de mondtam nekik, hogy az apjuk miatt ezt még muszáj kivárni. A világ minden tájáról érkeztek zenészek. Még most is libabőrös a karom, ha csak rá gondolok, annyira fantasztikus élmény volt.
– Voltak kritikus időszakok, amikor egyáltalán nem akartak zenélni?
Lajos: – Zenélni mindig szerettek, gyakorolni már kevésbé. Zoltánt az anyja őrizte esténként a zongora mellett. Amikor hazajöttem, kérdeztem a többieket, hol van anya. Mondták, hogy Zoltánnal gyakorol. Zoltán a süket zongora felett csak annyit mondott, nem szívesen ébresztené fel anyát, mert Marika a fáradtságtól sokszor elaludt.
Mária: – Igyekeztem összehangolni az órákat, hogy egyszerre vihessem őket Somorjára: oda jártak ugyanis zenére. Amikor a két kisebbik volt soron, a nagyobbik már eljárt maga busszal. Egyszer még a hangszert is a buszmegállóban felejtettük. Ez a szó szoros értelmében zajos időszak volt, mert otthon állandóan szólt valami: itt a hegedű, ott a gitár, a harmadiknál a harmonika és a zongora.
Lajos: – A gyerekeknek ez több ezer kemény órát, öntudatos gyakorlást jelentett. Közben azon igyekeztünk, hogy ne menjen el a kedvük a zenéléstől.
– Tervben volt a zenekar-alapítás?
Lajos: – Eszünkbe sem jutott. Esetleg karácsonykor kitaláltam, hogy hangszerrel menjünk mendikálni: Péter hegedült, András gitározott, Zoltán triangulumon csengetett. Mindenkit megríkattunk.
Mária: – Az erdélyi utunk után alakult meg a Pósfa zenekar. Az volt a mérföldkő. Kalotaszegen táncház volt, a gyerekek már indultak volna haza, de mondtam nekik, hogy az apjuk miatt ezt még muszáj kivárni. A világ minden tájáról érkeztek zenészek. Még most is libabőrös a karom, ha csak rá gondolok, annyira fantasztikus élmény volt. Lajos felvette videóra a muzsikát, otthon aztán lelkesen nézegették a fiúkkal, majd elkezdtek közösen próbálni. Először megtanultak közösen eljátszani egy dalocskát...
– Ekkor még nem volt bőgősük, ha jól tudom.
Lajos: – Péter gyerekkori barátja, Álló István lett a bőgős. Autodidakta módon tanult meg játszani, le a kalappal előtte. Ennek is története van: István szülei átjöttek az újévben, s mi zenével fogadtuk őket. Kérdeztem Istvántól: Nem tanulnál meg bőgőzni? Vonakodott, de az apja rábeszélte, hogy kap cserébe 500 eurót. István nekifogott, ám azóta se kapta meg az ígért pénzt. Tudja persze, hogy ő ennél sokkal többet kapott.
– Ma már a fiúk egyetemisták, Pozsonyban és Pesten tanulnak. Gondolom, ugyanolyan nehéz az egyeztetés, mint régen, alaposan logisztikázni kell.
Mária: – Nagyjából tudom csak, ki hol van éppen. Ha valamelyiknek hiányzik a hangszere, akkor tudom, hogy táncházba ment zenélni, ha pedig fel kell küldeni egy zakót Pozsonyba, már sejtem, hogy vizsga lesz. A mai napig Lajos a küldönc: a táskacipelő, a fegyverhordozó, a sofőr. A zakók mindig ott lógnak az előszobában. Mire eltenném őket, már megint kellenek. Kivasalom az ingeket, megesik, hogy zsinórban 28-at egymás után. A próba általában itthon, a nappaliban zajlik, Marci Budapestről érkezik. És nekem mindig mindent előre meg kell tervezni, pláne, ha vasárnap reggel misén vagyok. Ilyenkor nyolc előtt elmegyek, és fél 10-kor jövök csak haza, ezért már hajnalban főzni kezdek.
– Egyre ismertebb, elismertebb a Pósfa zenekar. Menedzserként, alapítóként, szülőként milyen ezt végigkövetni?
Lajos: – A legfontosabb az életben az alázat. Nem merem kimondani, mennyire büszke vagyok rájuk, mert nem szabad, hogy elszaladjon velük a ló. Sokat beszélünk erről, amire ők mindig azt mondják: Jó, apu, jó!
Mária: – Minden csoda három napig tart. A Páva nagy stressz volt. Először nem volt cimbalmosuk. Aztán jött Marci, aki Pest mellett, Turán él, így nehezebb volt összehozni a próbákat. A középdöntőben úgy gurultak a könnyeim, hogy Lajos rám szólt: ne sirassak senkit!
– A zene nálatok olyan, mint a levegő, igaz?
Mária: – Régen nem bírtuk rávenni őket, hogy többet gyakoroljanak. Most meg szinte a bőröndöket se hozzák be az autóból, már zenélnek! Az apjuk meg panaszkodik, hogy „hát ez nem lehet igaz”.
Lajos: – Én sokat vagyok együtt a fiúkkal, a zenének köszönhetően, aminek nagyon örülök. Meg annak is, hogy elviselnek! – nevet.
– Marika, azért még néha megregulázod a fiúkat?
Mária: – Csak akkor, ha összevesznek! Például megegyeznek, hogy háromkor indulnak a fellépésre, erre három előtt öt perccel az egyik még alsógatyában ugrándozik ki a fürdőből. Akkor az asztalra csapok, mert tudom, hogy a sofőr hajtani fog, mert késésben vannak, én meg végig aggódni fogok. Később elül a vihar, de néha nem éppen jó lelkiállapotban hagynak itt. Megesik, hogy nem visznek kulcsot, vagy éjszaka jönnek haza. Aggódom, főleg, ha csúsznak az utak... Ilyenkor összetörném az összes hangszert!
Lajos: – Ők sokszor tíz perc után megbékélnek, vagy úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna.
– Hogy kell sikeres gyerekeket nevelni?
Mária: – Nem tudom – mosolyog.
Lajos: – Nem akartunk belőlük sztárokat nevelni. Az életre neveltük őket. Végezzék el az iskoláikat, házasodjanak, éljenek, örüljenek és zenéljenek.
– Ez még mindig rengeteg szülői jelenlétet igényel tőletek!
Lajos: – Ez igaz. Mi vagyunk a „háttérzene”. És az is nagyon fontos!
Egyszer még a hangszert is a buszmegállóban felejtettük. Ez a szó szoros értelmében zajos időszak volt, mert otthon állandóan szólt valami: itt a hegedű, ott a gitár, a harmadiknál a harmonika és a zongora.
A Pósfa zenekar 2010-ben alakult, Iván Lajos vezetésével, majd két évvel később ő maga már csak a zenekar menedzsere marad, teret hagyván a fiataloknak. A zenekar tagjai: Iván Péter (hegedű), Iván András (brácsák), Iván Zoltán (klarinét, tangóharmonika), Álló István (nagybőgő), Gólya Márton József (cimbalom). Tavaly a Fölszállott a páva legjobb zenekara voltak. • Az Iván testvérek: Iván Péter (26) jelenleg a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának negyedéves hallgatója, valamint távúton a Pozsonyi Állami Konzervatórium diákja, hegedű szakon. Iván András (23) a Pozsonyi Előadó-művészeti Főiskola negyedéves hallgatója, nagybőgő szakon; jelenleg az Erasmus program keretén belül Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanul; mellette távúton a Pozsonyi Állami Konzervatórium diákja, brácsa szakon. Iván Zoltán (20) elsőéves a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán, biokémiát tanul, és szintén távúton a Pozsonyi Állami Konzervatórium diákja, klarinét szakon.
Derzsi Bernadett • Fotó: Dömötör Ede
