Nálunk a szülészeteken az a mondás járja, hogy császármetszés után lehetetlen hüvelyi úton szülni. Kálmán Kata (34) bebizonyította: dehogyisnem lehet. Hihetetlenül erős volt benne a vágy, hogy természetes úton hozza világra a gyermekét. Aki ismeri a hazai helyzetet, az tudja, hogy ezzel mekkora bravúrt vitt véghez.

Katát előre tájékoztatták, mi fog vele történni, nem siettették. Interjúnkban olyasmikről beszél, ami sok hazai kórházban elképzelhetetlen. El sem hisszük, hogy ez nálunk történt, hogy így is lehet szülni...

sikeres-szules-belso.jpg
Kálmán Kata (34) a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar–szlovák fordító- és tolmácsképző szakán szerzett diplomát. A jókai alapiskolában, majd később a dunaszerdahelyi magángimnáziumban tanított. Családjával Nemeshodosban él. Kisfia, Dani hatéves, lánya, Lili Klára másfél.

Kata világéletében sportolt. Erős volt az otthonról hozott minta, hiszen édesanyja, a néhai Koczó Klára testneveléstanárként generációkat nevelt a sport szeretetére. A vér nem vált vízzé, Kata kitűnő kézilabdázó. Jelenleg is a szlovák 1. ligában játszik Naszvadon, beálló poszton.

– Mesélnél az első szülésedről?

– Természetes szülésre készültem. Magabiztos voltam, hiszen mindig sportoltam, nem hittem volna, hogy ekkora kihívás lesz. Várandósságom alatt kismamatornára jártam, ahol megtanultam a vajúdás és a szülés alatti légzéstechnikákat. Egyszóval készültem. Ám decemberben hányás-hasmenés vírussal kórházba kerültem, ami nagyon legyengített. De 24-én  hazaengedtek. Még aznap elfolyt a magzatvizem. Férjemmel Galánta felé vettük az irányt, ahol a fogadott orvosom várt. Ötperces fájásaim voltak, több mint 16 órán keresztül vajúdtam, de nem volt tágulás, nem nyitódtam. A görcsös fájdalmakra Buscopant kaptam, oxitocint is adagoltak, miáltal erősebb fájásaim lettek, de nem történt előrelépés. Epidurális érzéstelenítést kaptam, hogy csillapodjanak a fájdalmak. Az emberi agy a negatív emlékeket törli, de még mindig emlékszem, hogy mennyire mélyen voltam fáradt. Valahogy nem láttam a fényt az alagút végén.

Hajnalban leesett a fiam szívhangja, és sürgősségi császárra került sor. Ketten kísértek a műtőbe, mert remegett a lábam. Gerincvelői érzéstelenítést kaptam, ébren voltam a császármetszéskor.

– Ilyenkor mi történik? Mikor hozzák oda megmutatni a babát?

– A  műtét után 24 órán keresztül hanyatt kellett feküdnöm, a fejemet sem mozdíthattam. A fiamat két napig alig láttam. Odahozták ugyan tíz percekre, de igazság szerint ezt az időt kevésnek éreztem. Hallottam, ahogy a szomszéd szobában sír. Tudtam, hogy ő az, az ő hangocskája kiabál, az ilyet megérzi az anya. És a fiam végig sírós baba volt. Az elkülönítés miatt nem indult könnyen a szoptatás, tápszeres kiegészítést kapott. Keményfejű ember vagyok, minden követ megmozgattam, hogy szoptatott babám legyen, ha már a hüvelyi szülés nem jött össze.

– Támogató volt a közeg?

– A kórházban megkaptam: „Ebből a mellből maga sosem fog szoptatni.” Az tanácsolták, hogy hozassak be mellkalapot, mert befelé forduló mellbimbóim vannak. Szót fogadtam. Két hét után sikerült elhagyni a tápszert, s végül húsz hónapig szoptattam. A mellkalapnak négy hónapos korban mondtunk búcsút, egyidejűleg a cumival. Igazság szerint a kórházban nem kérdeztek meg, hogy szeretnék-e cumit adni a gyerekemnek, úgy hozták oda, hogy már a szájában lógott. Zöldfülű voltam, nem gondoltam, hogy az esetleg zavart okozhat a szoptatásnál.

– Gondolkoztál azon, miért nem jött össze a természetes szülés?

– Rengeteget. A sportos izomzatomra gyanakodtam. Mikor kiderült, hogy várandós vagyok, abbahagytam a kézilabdát, és elkezdtem a kismamatornát. Nevettek is rajtam a többiek, mert még egy héttel a kiírt dátumom előtt is megjelentem a tornán.

elofizetes_uj_no.png

– A második terhességed miként zajlott? Volt hasonlóság?

– Az orvosommal közöltem, hogy én mindenképp megpróbálkoznék a hüvelyi szüléssel. Tudjuk, hogy a vidéki kórházak ehhez hogyan állnak hozzá, ő is Pozsonyt ajánlotta, mert ott már van pár kórház, amelyik támogatja a VBAC-ot. (A VBAC angol betűszó, a császármetszés utáni hüvelyi szülést jelenti: Vaginal Birth after Cesarean.) Érdeklődtem, végül a ružinovi kórházban rátaláltam dr. Jozef Záhumenskýra. A lányomat tíz nappal túlhordtam. Közben már voltak jóslófájásaim, ezért indultam volna a kórházba, de aztán eszembe jutott a 16 órás vajúdásom, és inkább forró vizet engedtem a derekamra. A fájdalom abbamaradt, ezért tudtam, hogy jóslófájásom volt. A háromperces fájásoknál kezdtem el csak szedelőzködni: most már mehetünk.

– Ezek szerint kitartó vagy, és erős a lélekjelenléted. Ezt nem mindenki bírta volna idegekkel.

– Aki már egyszer szült, az nagyjából tudja, mire számíthat. Sejtettem, hogy nem lesz diadalmenet a szülés. Anno a császárom után a doktornő elárulta, hogy rengeteg izomlazítót kaptam, mégsem nyíltam. A sokévnyi intenzív sportnak megvolt az eredménye, „bekeményedtem”. Tehát eleve nem siettem a kórházba, amikor pedig beértem, az összehúzódások is alábbhagytak. Pihenni küldtek, mondván, majd reggel megvizsgálnak. Másnapra minden panaszom elmúlt, de mivel újfent csak túlhordott babám volt, az orvosom azt tanácsolta: várjunk még egy-két napot, bízzuk a természetre a dolgot. S ha addigra sem indul meg a szülés, akkor megindítják.

– Sok helyen hiányzik az a szemlélet, hogy várunk. Az  orvos is siet, az anyuka is, mindenki minél előbb akar eredményt.

– Nekem úgy mondták, hogy VBAC-nál a szülést nem lehet gyógyszeresen, oxitocinnal indítani, mert az erős görcsök növelik a hegszétválás kockázatát. Itt a kórházban a császársebemet rendszeresen ellenőrizték, s csak másnap került sor a Hamilton-manőverre. Ez egy természetes módszer, akkor kezdték alkalmazni, amikor még nem voltak szintetikus hormonok, melyek segítették volna beindítani a szülést. A manőver során a magzatburkot manuálisan elválasztották a méhnyaktól.

Jóslófájásaim lettek, mégis csupán másfél ujjnyira nyitódtam ki. Hogy haladjunk, a soron következő nap ballonkatétert vetettek be. Ez mechanikus eljárásnak számít, a méhszájon keresztül katétert vezetnek be a méhbe, steril vízzel töltik fel, mint egy kis lufit, így az helyileg tágítani kezdi a méhszájat.

– Erős diszkomfortérzést okozhat, nemdebár? Vagyis fáj...

– Hát, igen. A „lufimat” felfújták, a kilógó végét odatapasztották a combomhoz, és elküldtek sétálni. A mozgás fájdalomcsillapítóként hatott, mert nekem akkor már összehúzódásaim is voltak. Nem volt egy sétagalopp, végig a tudatában voltam, hogy ott van bennem egy idegen test. Szerencsére mindig előre tájékoztattak, hogy mi fog történni, s azt is elmondták, hogy egy eljárás vagy gyógyszer, amit épp bevetnek, mire szolgál – s ez azért nem bevett szokás nálunk.

– Mennyi ideig volt benned ez a ballonos katéter?

– Reggel helyezték fel, este hétkor mondtam a nővérkéknek, hogy tovább nem bírom. Jaj, ők azt nem szedik ki, kiesik majd magától! Hát, nálam egész biztosan nem esik ki! Azt a tuti tippet kaptam, hogy álljak a zuhany alá, és engedjek magamra forró vizet, majd próbáljam óvatosan meghúzni a „lufimat”, de rángatni semmiképp sem szabad. Este héttől a zuhanyozóban ültem, fél tíz volt, mire megmozdult. Igazi megváltás volt, később aztán megvizsgáltak, s közölték, hogy háromujjnyira kinyíltam. Izomlazító injekciót kaptam, és elküldtek aludni. Reggelre erősebb fájásaim lettek, újabb vizsgálat következett: és hurrá, három nap alatt négy centit tágultam! Ekkor a nőgyógyászatról már átküldtek a szülészetre, ahol burkot repesztettek, és folytatódhatott a vajúdás.

– Testileg mennyire bírtad ezt a rengeteg megpróbáltatást?

– Bár reggel volt, és az éjszaka pihentem, rettentő fáradt voltam. Epidurális érzéstelenítést kaptam a gerincembe, de akkor már sírtam. Itt emelném ki a szülészasszisztensek fontos szerepét, akik ott, a ružinovi kórházban jelesre teljesítettek. Ezen a szülészeten minden kismama mellé automatikusan kirendelnek egy asszisztenst, aki egész idő alatt az anyuka mellett van, és tartja benne a lelket. Nincs olyan, hogy nyújtod a kezed, és nincs, aki megfogja. Aznap egyszerre nyolcan szültünk, a folyosón ültünk, mert a vajúdóban nem volt hely, de egy pillanatig sem éreztem azt, hogy nem törődnek velem. Amikor már nagyon nehéz volt, odajött mellém az asszisztens, a vállamra tette a kezét, és azt  mondta, hogy mi most együtt megcsináljuk. Megnyugtatott, én pedig elhittem neki, hogy minden rendben lesz, megszülöm a gyerekemet, mégpedig úgy, császár nélkül, ahogy elterveztem. Így is történt!

sikeres-szules-2.jpg

– Mára hogyan él benned a szülésed emléke?

– Igaz, hogy hosszú menet volt, de nem maradt meg traumatikus élménynek. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, de a jó szó átlendített a holtpontjaimon.

– Mind a kétszer máshol szültél. Milyen különbségeket tapasztaltál a két kórház között?

– Pozsonyban megkérdezték, hogy oldalt vagy hanyatt fekve szeretnék-e szülni. A szülési pózról sok helyen nem az anyuka dönt. Én nemcsak hogy nem tágultam, de a kitolási szakaszom is másfél óráig tartott. Végig segítettek, fogták a kezem. A személyzet kivárta, hogy felkészüljön a szervezetem a szülésre, nem sürgettek; pedig majdnem másfél napig vajúdtam. Mikor a lányom megszületett, a köldökzsinórt sem vágták el rögtön, az aranyóra is megadatott nekünk. Sőt, még a férjem is velünk volt. Alapvetően a személyzet hozzáállása közt volt a legnagyobb különbség a két kórház között. A fővárosban kedvesek voltak a nővérek. Csak csengessek, ha bármire szükségem van, hajtogatták. Ha viszont a felszereltséget nézzük, a pozsonyi kórházak nagyon rossz állapotban vannak. A sztenderd részlegen csak a folyosó végén volt zuhanyozó, a mellékhelyiségbe is egy hosszú folyosón át jutott el az ember lánya. Nem volt szekrényünk, az ágyunk alá tuszkoltuk be a bőröndöt. Másrészt viszont rengeteg mindent hazaküldhettem a férjemmel, mert három napra elég pelenkát kaptunk, valamint nedves törlőkendőt és popsikrémet is, az anyukák pedig betétet, ágyalátétet. Tudom, hogy sok, a ružinovinál sokkal jobb állapotban lévő kórházban mindezt az anyukától kérik. Egyébként a ružinovi kórházban sokan szülnek úgy, hogy nincs fogadott orvosuk. Sőt, ha minden zökkenőmentesen zajlik, akkor a szülésznő egyedül is levezetheti a szülést.

A köldökzsinór kései ellátásáról csak most kezdünk beszélni. A korábbi, azonnali elvágás helyett pár kórház vár 5-10 percet. A születés pillanatában az újszülött vérének majdnem egyharmada még a méhlepényben és a köldökzsinórban található; ha elvágják, ettől a vértől megfosztják a babát. Pedig ebben van a kisbaba vastartaléka az első hónapjaira. A lepény és zsinór ezért pulzál még az elvágás után is, ontja a vért a baba irányába. Később aztán fogyni kezd, fehéredik...

– Azt mondtad, mindenről informáltak. Ez mennyire könnyítette meg az  ottlétedet?

– Nagyon. Pozsonyban tudtam, hogy ki az orvosnő, szülésznő, az újszülöttnővérke, a nőgyógyászati nővérke, mert mindegyiknek más színű volt a ruhája. A szülésznőké például sötétzöld, a kisbabás nővérkéké rózsaszín, és így tovább. Tudtam, hogy a kéréssel kihez kell fordulni, nem futtattak felesleges köröket, miáltal a rendszer is hatékonyabban működött. Mindkét osztályon folyamatosan jelen volt egy pszichológus hölgy, tőlem is megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Hatalmas segítség ez, mert sok anyukának szüksége lenne lelki támogatásra.

– Szülés után milyenek voltak az első érzéseid?

– Boldog voltam, de kimerült. Izomlázam volt, remegtem, mint a nyárfalevél. Ámde a lányomat már az első pillanattól szoptathattam. Ja igen, itt azonnal jött a szoptatási tanácsadó – ez sem jellemző általánosan –, de mivel nálam minden flottul ment, nem volt szükségem segítségre.

– Szülésed példaértékű, de  sajnos, nem ez a jellemző gyakorlat. Hogyan látod, miért lehet velünk, nőkkel sok mindent megtenni? Miért nem állunk ki magunkért?

– Az ember ilyenkor arra gondol, velem ez nem történhet meg. Hiszen fogadott orvosom lesz, aki velem majd másképp viselkedik! Aztán szembesülök a rideg valósággal, és tűrök, mert akkor már „helyzet van”. Függök egy rossz kórháztól vagy rendszertől, s ezért nem nagyon lázadhatok. Mert ha nem simulok belé, akkor még rosszabb lesz.

Egy másodszülő anyuka persze már sokkal felkészültebb, naprakészebbek a válaszai. Róla már sok minden lepereg.

– Az is, amikor azt mondják – s pont a női személyzet mondja –, hogy kényes az anyuka?

– Senkinek nincs joga kétségbe vonni, hogy az anyukának egy fájás mennyire fáj, mert egy kívülálló nem érzi. Galántán az oxitocintól üvöltöttem a fájdalomtól, és azt mondták, hisztériás vagyok, alacsony a fájdalomküszöböm. Egész életemben kontaktsportot játszottam, nem vagyok kényes, s bizton állíthatom, bírom a fájdalmat.

– Egyre több szülésfelkészítő tanfolyamot hirdetnek. Ezek nem segítenek?

– Igen, tájékozottabbak is a kismamák. Akadnak viszont anyukák, akik szerint nincs jelentősége az edukációnak, hiszen régen is szültek a nők. Igen, meg lehet nézni az akkori mortalitási adatokat. Az sem igaz, hogy császárral könnyebb szülni. Nekem kijutott mindkettőből, a császárosból és a hüvelyi szülésből is, és a hüvelyi után sokkal gyorsabban regenerálódtam. Emlékszem, a császár után a lábra állítás katasztrófa volt. Nem beszélve arról, hogy a belső varratok időváltozáskor még fél év után is sajogtak.

– Maradtak még elvarratlan szálak?

– Az ember igyekszik csak a jóra és szépre emlékezni. Mindenesete jó, ha az anyukának van egy szülésterve, tudja, hogy mit szeretne és hogyan. Viszont rugalmasságra is szükség van, nem szabad megrémülni az újratervezéstől.

Sallay Erika
Kapcsolódó írásunk 
Cookies