Egy ideje már halogatom pár ügyes-bajos hivatali ügyemet, de tovább nem megy. Sajnos, alighogy belépek a hivatalok kiismerhetetlen labirintusába, úgy érzem magam, mint Alice a Csodaországban. Szorongok és bizonytalankodom. Ráadásul értetlen emberke vagyok. Nem értem, miért kell nekem kikérni az igazolást a földszinti irodából? Csak hogy beadjam egy emelettel feljebb? Akkor mire az a sok számítógép?
De ezen teljesen felesleges töprengeni, mert valakiknek biztos így egyszerű és ésszerű. Ezért hát fejet hajtok a társadalmi elvárások előtt, és konszolidált családanya szerepemhez méltó ruhadarabokba bújok. Nem is annyira rossz – állapítom meg a tükör előtt. Csak valami rejtélyes oknál fogva a magas sarkú cipőm külön életet kezd élni... Határozottan bosszút akar állni rajtam, amiért felébresztettem igencsak hosszú és békés álmából.
Tör, nyom, gyötör. Kész szerencse, hogy a hivatalban nincs tumultus, így gyorsan pontot teszek az „ügyem” végére. Közben eszembe jut, hogy ha már erre járok, be kéne fizetni a tandíjat a nyelviskolába. A lépcsőházban megtorpanok. A hangulatos, kissé korhadt falépcső helyén – megálmodójának hatalmas férfi egójáról árulkodó – fém négyzethálós csodát találok.
Nem! Nem! Ezen én fel nem megyek! Lefelé jövet már magabiztosabb vagyok, és ebből kifolyólag óvatlanabb. Egy rossz lépés, és a jobb cipőm sarka beszorul a lépcső rácsába. Fél kézzel görcsösen a korlátba kapaszkodva próbálom kiszabadítani, de igyekezetem hiábavaló. Egyre inkább zuhanni készülő vészharangra emlékeztetek – a szomszédos tetőn dolgozó munkásoknak azonban más a véleményük...
Röhögésük az eget veri, mire stresszhormonok milliói kezdenek bennem őrült szambába. Lehajolok, és egy hirtelen mozdulattal kiszabadítom a rács közül jogos tulajdonom.
Közben elveszítem az egyensúlyomat, aminek a kárvallottja ezúttal a bal cipőm... Csak álmodom, ilyesmi a kommersz amerikai vígjátékokban fordul elő. De akkor meg hol az aktuális hollywoodi szépfiú, hogy kimentsen szorult helyzetemből? Sehol!
Sajnos, most ez itt nem film, hanem a sanyarú valóság. Az egyetlen dolog, ami kicsit megvigasztal, hogy a város aranykezű – igaz, az elviselhetetlenségig morcos – cipésze alig pár utcányira dolgozik.
Amint belépek a sötét, ragasztószagú műhelybe, még egy „Jó napot!”-ot sem érek elrebegni, a mester már kezdi is a nagymonológot: „Ha reggel tudom, hogy ma megint itt lesz, ki sem nyitok! Maga gyalog jár, meg macskaköves utcákon! Láttam!”
És csak mondja, mondja, de szerencsére nemcsak a szája, a keze is jár. Ragaszt, szegel, én meg türelmetlenül toporgok a műhely hideg kövén. S nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek-e.
