Mintha két énünk volna. Az egyiket a szomszédainknak, az elárusítóknak tartogatjuk, a másikat pedig csak az ismeri, aki együtt él velünk, azaz a párunk vagy a kedvesünk. Mindig ettől a „másik” énünktől függ, hogy kit választunk élettársnak, és hogy boldogok leszünk-e vele, vagy sem.

Rita szép volt, vidám, jólelkű és önérzetes – ráadásul jó családból származott. A fiúi is mindig ilyenek voltak: érdekesek, jóképűek, sikeresek. Aztán megismerkedett egy kamionsofőrrel, aki tizenegy évvel idősebb volt nála, sose volt állandó munkahelye, kétszer büntetve is volt. És a tizennégy év alatt négy gyereket szült neki, gondoskodott két lováról, két kutyájáról, három macskájáról, rendben tartotta a hatalmas falusi házat. Rita családja és barátai a fejüket csóválták, de Rita boldognak látszott, büszke volt a gyerekeire. – Nem bírnám ki egy rendes pasi mellett. Az édesapám rendes ember volt, anyu megunta és otthagyta. Hozzá képest az én férjem egy nyers pasi, otthon nem segít, a gyerekekkel nem sokat törődik… Éppen ez az, ami tetszik benne. Aha, mondtuk. És nem értettük.

Viszonyi matematika
Nóri apja új asszonyt hozott a házhoz. Hát nem volt éppen mesebeli vasorrú bába, de Nórinak nagyon nem tetszett. Bezzeg az első feleség (Nóri édesanyja) kedves, türelmes volt, csak a férjének és a családjának élt. Bezzeg a mostoha! A vicceket nem érti, mogorva, főzni alig tud – Nóri apja mégis engedelmeskedik neki. És szemmel láthatóan boldog vele! Talán mégse érvényes a szabály, hogy egy rendes embernek rendes feleségre van szüksége?! Rita se, Nóri apja se a „rendesség” parancsa szerint (rendes ember, tehát jó férj, jó feleség lesz belőle) választottak párt maguknak. A szívükre hallgattak – és választásuk helyesnek bizonyult. 

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

Egyik énem, másik énem – és a nagy Ő
Minden jel szerint kétarcú emberek vagyunk. Az egyik a „hétköznapi” arcunk, amelyet barátaink, szomszédunk, kolléganőink látnak. A rejtett arcunk, a „partnerarc” nem jobb és nem rosszabb, mint a hétköznapi arcunk, csak egyszerűen más. Rejtve van, és csak ő ismeri titkainkat, szorongásainkat, gyerekkori sérelmeinket, sérülékenységünket, féltékenykedéseinket. „Partnerénünk”-be mélyen belevésődött, hogy édesapánk kedvence voltunk-e, vagy éppen nem törődött velünk, és hogy nagyon kellett-e igyekeznünk (jó jegyekkel az iskolában vagy éppen szép alakunkkal), hogy elnyerjük elismerését. Ez az énünk arra is emlékszik, hogy féltékenykedtünk-e testvéreinkre, rivalizáltunk-e édesanyánkkal… „Partnerénünk” valójában lelkünk legmélyebb bugyra. Ilyen mélyre csak a hozzánk legközelebb állókat engedjük be. Előbb alaposan meg kell ismernünk ezt a másik énünket ahhoz, hogy megtaláljuk azt a Valakit, aki majd lelkünk legmélyén meg tud vigasztalni bennünket. Előbb fel kell térképeznünk, azután el kell fogadnunk magunkat.

 

Ki kell tapasztalnunk, mekkora közelséget igényelünk – és mennyit viselünk el… Mi irányítja alázatos viselkedésünket? Talán a magánytól való félelem? Miért csak adni akarjuk a szerelmet, elfogadni pedig nem? És így tovább… Képesek vagyunk-e segítséget kérni, vagy inkább mindent magunkra vállalunk? Féltékenyek vagyunk-e, és mindent ellenőrzésünk alatt akarunk tartani?"

 

Mire figyeljünk, amikor járni kezdünk valakivel?
Kedvesünket úgy ismerhetjük meg legjobban, ha megnézzük a barátait. A barátok megmutatják, kinek a társaságában érzi jól magát (ami elárulja, hogy milyen ember valójában). 

Miből tudhatom meg, milyen leszek a kapcsolatban?
A párkapcsolatban sosem szabad szerepet játszani. A jó házasság alapja az önismeret, hogy tudom, ki vagyok, milyen vagyok, milyenek a gyökereim, tehát milyenek a szüleim, a testvéreim, milyen volt a kapcsolat a szüleim között, milyen volt a családban a hangnem. Nagy tévedés azt hinni, hogy a másik majd pótolja azt, ami belőlünk hiányzik. Egy ideig segíthet a másik, de azután belefárad, és elfordul tőlünk. Az az ideális, ha szerelmünk a legjobb barátunk.

Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01.jpg