Első nagy veszekedésem a legjobb barátnőmmel az oviban esett meg egy Balázs nevű fiú miatt. Legalább két napig annyira haragudtunk egymásra Lilivel, hogy Ilonka tanító néninek közbe kellett lépni.

Történt ugyanis, hogy Balázs – a Fecske csoport szívtiprója – egyszerre lett szerelmes mindkettőnkbe. Na jó, először Lilibe, de mihelyst a barátnőm lebetegedett, Balázsnak új szerelem után kellett néznie. Rám esett a választása.

indito_28.jpg

Emlékszem, épp a délutáni vetítésen ültünk, s én átszellemülten drukkoltam a nyuszinak a No počkaj, zajac!-ot nézve, amikor Balázs odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy mától én vagyok a „szíve hölgye”. (Gyanítom, ezt a szöveget az akkor futó Vad angyal telenovellából szedte.) Másnap még egy szívecske alakú nyalókával is megpecsételte szándékát, mire én akkora dilemmába estem, amekkorába csak egy ötéves lánygyerek eshet. Csábító volt, hogy feltegyem a rózsaszín szemüveget, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk, de megszólalt a lelkiismeretem, merthogy a Balázs mégiscsak a Lilinek a szerelme. Így hát a barátnőm elé álltam, s kerek perec kijelentettem, hogy a fiúja szerelmet vallott nekem. A jelenet innentől kezdve jótékony ködbe vész: már csak az van meg, amint Lili felhúzott orral közli, hogy a barátságunknak ezennel vége, és amint megtanul írni, felír engem az utálat-listájára. Végül két duzzogós nap után Ilonka tanító néni kézfogós bocsánatkérésre ítélt bennünket, miszerint a jövőben is jó barátnők leszünk. A fogadalmat annyira komolyan vettük, hogy húsz éve tartjuk. S hogy mi történt ezután Balázzsal? Azt, sajnos, egyikünk sem tudja…

Mióta világ a világ, nő a nővel rivalizál

Rivalizál az óvodában, rivalizál az iskolában, s rivalizál később, a munkahelyen. Rivalizál a kiszemelt férfi kegyeiért, s rivalizál külsőségekben. Nem csoda hát, hogy a világ a női barátságok helyett inkább a férfiszövetségeket emeli piedesztálra, hiszen valljuk be: jóval kevesebb pletyka, intrika van köztük. Ez persze nem jelenti azt, hogy két nő közt nem lehet őszinte barátság, ugyanakkor tény, hogy egy felfelé ívelő karrier, sikeres szerelmi élet vagy látványos fogyás mindig próbatétele a nagy barátságoknak.

Amíg a férfiak csapatban, egymást segítve cserkészték be a vadat (náluk az erő, az ügyesség és csapatszellem kerekedett felül), addig a nők gyűjtögetettek s a gyerekekre vigyáztak.

Panni (23) például azért veszítette el a barátnőjét, mert Linda meghízott, s azontúl nem tudta elviselni, hogy Panni csinosabb nála. Kezdetben csak beszólogatott: főként Panni öltözködését kritizálta (a ruhákkal az volt az egyetlen probléma, hogy nem Linda testalkatára voltak kialakítva, de hát nem is ő viselte őket). A lejárató hadjárat egy balatoni nyaraláson csúcsosodott ki, amikor is a lányok egy nagyobb csapattal levonultak Siófokra. Buli előtt befonták egymás haját, s mikor Panni került sorra, Linda hangosan megjegyezte: „A mamámnak egy sampon szuperül eltávolította a korpát. Ha gondolod, Panni, szívesen rákérdezek a nevére!”

Evolúció vagy szimpla rosszindulat?

A szakemberek szerint a női rivalizálás gyökere több ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza. Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus rávilágít, hogy már az ősember vadászó-gyűjtögető életmódja is teljesen más jártasságokat követelt a nőktől, mint a férfiaktól. Amíg a férfiak csapatban, egymást segítve cserkészték be a vadat (náluk az erő, az ügyesség és csapatszellem kerekedett felül), addig a nők gyűjtögetettek és a gyerekekre vigyáztak. Közben a szépség, a kedvesség és a vonzerő vált legfőbb erényeikké, hiszen ezekkel a tulajdonságokkal tudták meghódítani azt a férfit, aki majd méltó apja lesz az utódaiknak. „Így nyerhetett teret az összehasonlító kritika: a vonzóbb egyedeket más tulajdonságaik becsmérlésével lehetett rosszabb színben feltüntetni” – írja Szvetelszky Zsuzsa.

Ezen a ponton pedig máris visszakanyarodhatunk a jelenbe, hiszen aligha van olyan nő, aki ne szembesülne azzal, hogy nőtársai miféle válogatott rosszindulattal próbálják lenyomni egymást. Burkolt megjegyzések, kibeszélés, szívességek mögé bújtatott megalázás, vég nélküli taktikázás és még sorolhatnánk – a tárház kiapadhatatlan. Ám mielőtt bárki azt hinné, hogy 2020-ban még mindig mérvadó az evolúciós folyamatokkal takarózni, álljunk meg egy szóra. Közelebb áll ugyanis a valósághoz az, hogy csak az a nő áll neki szándékosan fúrni nőtársait, aki valamiért nem tudja elfogadni önmagát. Mert bár az egészséges rivalizálás mindannyiunkban benne él – később erre is kitérek –, az a nő, aki megtanulta magát tisztelni, s tudja, hol a helye a világban, egyszerűen nem érzi szükségét pitiáner játszmákba bonyolódni.

rivalizalas-2_0.jpg

Miért öljük egymást?  

A közösségi média tökéletes képet ad arról, hogy az adott nő hányadán áll az önértékeléssel, s mennyire szerepel prioritásai között a nőtársai iránti tiszteletet. A szépség, a kedvesség és a vonzerő ugyan manapság jól megkomponált profilképek mögé van csomagolva, de ugyanúgy, mint az őskorban, célja a férfi figyelmének felkeltése. Jó esetben a szingli férfiaké, sokakban viszont csak akkor támad fel az igazi versenyszellem, ha vágyuk tárgya éppen foglalt. Az egész egy „Miért lenne jobb ő, mint én?” típusú gondolattal kezdődik, majd át is evezhetünk a „baráti” lájkok („Barátilag” tudatom veled, hogy itt vagyok, élek, s éppen szingli vagyok!”), a kihívó fotók („Remélem, nem átlátszó, hogy csak önigazolást keresek!”) és az ártatlan flörtök („Végül is, úgysem lehet táncba vinni azt, aki nem engedi!”) vizére. Ez utóbbi gondolat pedig tökéletesen megfelel arra, hogy minden felelősséget levegyen a csábító válláról, hogy az holnaptól újult erővel posztolgathasson idézeteket a női tartásról és az egyenes gerincről. 

Ám ha valaki azt hinné, hogy két nő csak egy férfi miatt képes ölre menni, téved. Az interneten az egyéb játszmák is tökéletesen visszakövethetők. Ott vannak például a legendás anyacsoportok – amelyekről saját gyerek híján csak hírből hallottam, de még hozzám is eljutottak a „Ki szül/szoptat/nevel jobban?” versengésekből kirobbant botrányok. Vagy a fogyókúrás fórumok, ahol néhány nő nem képes megemészteni, hogy valaki látványosabb eredményeket ér el náluk, ezért rögtön odakommentelnek egy „Husibban nőiesebb voltál!” típusú kommentet – nehogy véletlenül a másik porladó önbizalma főnixként újuljon meg.

A minap egyébként Dobó Ági (volt szépségkirálynő, youtuber) frissen feltöltött videója alatti kommenteken akadtam ki. A felvételen nem volt semmi extra: Ági épp takarított gyönyörű otthonukban, s azt mutatta be, hogyan lehet a takarítást egy-egy fitneszgyakorlattal megspékelni. Mégis, a rosszindulatú megjegyzések percek alatt záporozni kezdtek – s természetesen nem férfiak írták őket.

A nők egy része azt nehezményezte, hogy miért próbálja az exszépségkirálynő beadni, hogy egyedül rak rendet ekkora házban (amire egyébként utalás sem volt), a többiek pedig abba kötöttek bele, hogy Áginak bizonyára sok ideje lehet, ha két gyerek mellett ráér takarítás közben „bohóckodni”. Gyanítom egyébként, hogy Ágit akkor is szétszedték volna, ha egy takarítóstábbal felszerelkezve, fiaival a vállán mutatja be a gyakorlatokat. Hiszen ő már eleve „elszúrta” azzal, hogy két gyerek után is tökéletes az alakja, s hogy fiaival és jóképű vőlegényével jóval az átlagszínvonal felett élnek. Ez a két tényező önmagában elég ugyanis ahhoz, hogy megkongassa a vészharangot azoknak a fejében, akikhez esetleg nem volt hasonlóan kegyes a sors.

Miért?

De vajon miért kell más sikerét a saját sikertelenségünkként megélni? S egyáltalán, miért gondolja bárki, hogy azzal, ha megpróbál másokat maga alá gyűrni, önmagát feljebb emelheti? Még csak nem is önmagunk másokhoz való hasonlítgatásával van a gond, hiszen észszerű határokon belül igenis hasonlítgatnunk kell. Kell, hogy legyen egy reális képünk arról, hogy hol tartunk az életben másokhoz képest, sőt: még az egészséges rivalizálás is fontos a fejlődésünkhöz. Egyetlen vállalat sem lenne képes előrehaladni úgy, ha konkurens nélkül, egyedüli cégként állna a piacon. A probléma ott kezdődik, amikor megvetéssel és gyűlölettel nézünk azokra az emberekre, akiket bizonyos szempontok miatt magunk fölé helyezünk, s inspirációforrás helyett a saját kudarcunkat látjuk bennük.

A „szép, de buta” kifejezésre van a legtöbb találat az interneten. A nőket mindig a szépségükért, a bájukért dicsérték. S aki szép volt, arra nem mondhatták, hogy csúnya, ezért inkább más tulajdonságait kellett rossz színben feltüntetni. Így keletkezett az összehasonlító kritika.

Az erős nők egymást erősítik

Bármennyire is elkeserítő ez a korkép, én mindig hittem, s továbbra is hiszek a női sorsközösség erejében. Hiszem például, hogy a nőt legjobban csak egy másik nő értheti, s hiszem, hogy egymást tisztelni, bátorítani és dicsérni menő dolog. Bizonyára hozzájárul ehhez az is, hogy az első kapcsolati minta, amit életemben nő és nő között láttam, a nagymamám és az anyukám megingathatatlan szövetsége volt. Ők gyerekként sem várták tőlem, hogy mindenki közül én legyek a legszebb, legokosabb vagy a legjobb: csupán a saját erősségeim kibontakoztatásában segítettek. S valahogy a sors később is olyan barátnőket sodort mellém, akikkel kölcsönösen segítettük és támogattuk egymást. Gyermeteg versengések persze köztünk is előfordultak – nők vagyunk, hogyne fordultak volna elő –, ám az igazán fontos, döntő kérdésekben mindig ott álltunk egymás mellett, és állunk ma is. S hogy érnek-e minket külső bántások? Persze. Hogy tapasztalunk-e felénk irányuló rivalizálást? Rendszeresen. Ám egy erős nőt, akit erős nők erősítenek, az ilyesmi csak ideig-óráig ingathat meg.

Kapcsolódó írásunk: A szelfi

Olláry Ildikó