Király Anikó Feketenyéken él, ifjúsági szerző. Eddig öt könyve jelent meg. A könyv hónapja alkalmából egy novellát hozott az Új Nő olvasóinak.
Az év utolsó napja van. A buszmegállóban dideregve jövök rá, hogy az utóbbi időben ritkán buggyant ki belőlem a nevetés. Bakancsom orrával ide-oda bökdösöm a barnás latyakot; mintha valami gusztustalan jégkásában mászkálnék. A karomon csüngő táskát dugig pakoltam mindenféle képkerettel az IKEA-ban. Anyám jut eszembe, aki rajongott a svéd labirintusért. Az idegeimre ment, mert mindig a nyilakkal ellentétes irányba haladt.
(Eda Kaban ©)
Apám harmincévnyi házasság és egy IKEA-s látogatás után döbbent rá, hogy neki vissza kell térnie a természetbe. Amikor utoljára beszéltem vele, valahol a semmi közepén lakott egy szalmaházban, aminek kisebb az ökológiai lábnyoma, mint a szódagépemé.
A lakás ajtaja előtt döbbenek rá, hogy valahol elhagytam a kulcsaimat. Az ajtóm elé kuporodom, és várom, hogy megérkezzen Stefán, akire csak pár óra múlva számíthatok. Mindegy, addig figyelem a szomszéd lakásából ki-be hömpölygő embermasszát. Keszler Gábor, a 4A lakója bulit tart. Gondolom, ezúttal is minden alkalmat megragad, hogy hatalmas beleéléssel mesélhessen a Kanadában töltött profi jégkorongozó éveiről. Látom magam előtt, ahogy széles karmozdulatokkal gesztikulál hatalmas gardróbszekrénye előtt (amire szintén nagyon büszke). Egy alkalommal még Stefánt is sikerült megszédítenie „Egyszerre három fogamat is kiütötte a korong, amikor a Philadelphia Flyers ellen védtem” sztorijával.
Stefán a lépcsőházból felérve csak ennyit mondott:
– A szomszédunk aztán tud élni. Nem úgy, mint te, a szalagavatódon táncoltál utoljára.
Anyám helyeselt neki. Még most is hallom a hangját a fejemben.
– Nem tudod elengedni magad! Túlságosan gátlásos vagy. A múltkor sem szóltál a pincérnek, mikor hasábburgonya helyett krokettet hozott, pedig ki nem állhatod. Nem tudsz te harcolni! Nem csoda, hogy nem te lettél a könyvtár igazgatója...
Amikor anyád meg a párod egyetértenek valamiben, abból tudhatod: Valami tényleg nincs rendben veled. Szilveszter van, hirtelen összeáll a bolygók sora...
– Na, jó... – sóhajtok fel, majd összekaparom magam a földről, és táskámmal a vállamon betrappolok a szomszédba.
– Tudok én szórakozni, ha akarok! Szeretek dumálni, új embereket megismerni! Laza vagyok!
Tíz perccel később Keszler Gábor hírhedt gardróbszekrényében találom magam egy kölyökkel, aki lámpával a fején üldögél egy füles fotelban, és Jurassic Parkot olvas. (És még én vagyok aszociális?)
– Hámori Nelli a 4B-ből – villan rám a lámpa fénye. Hirtelen azt se tudom, hogy a gardrób elképesztő méretén vagy a vallatáson lepődjek-e meg jobban.
– Honnan tudod? – kérdezem. A gyerek kibontja magát a furcsa perecpózból, amiben addig üldögélt, majd könyve tompa puffanással a padlószőnyegen landol. A borító egyik sarka meghajlik; a látványtól az én szívem is behorpad picikét.
– Vörös haj, banyaszemüveg és ronda kabát. Apukám furcsa, könyvtáros szomszédja. Már mesélt magáról.
– Ez igazán kedves tőle – dünnyögöm. Mire a fiú megvonja a vállát.
– Lefogadom, hogy maga nem tudja, én ki vagyok.
– Talált. Mit keresel itt? A te korodban inkább a többiekkel kellene ugrálnod a nappaliban. Vagy petárdát dobálnod a barátaiddal az utcán.
A fiú a szemét forgatja.
– És maga, mit keres itt?
Mit keresek én bárhol az életben? A táskámat magam mellé dobom, lerogyom, hátamat a gardrób ajtajának vetem. A zene tompán lüktet, az emberek egyre távolibbnak tűnnek. Pont, ahogyan szeretem.
– Borzasztó napom volt: elhagytam a kulcsomat, nem volt hová menni. Végül itt kötöttem ki. Holott rühellem Gábort meg az ő zajos bulijait.
– Én se rajongok értük. Ám apu ilyenkor van elemében...
Leveszem a szemüvegem, beletörlöm a „ronda” kabátom ujjába. Addig se kell a kölyökre néznem, akivel éppen az imént osztottam meg, hogy rühellem az apját. Tudta a fene, hogy Gábornak gyereke van!
– Nem hasonlítasz rá – jegyzem meg végül. Gábor alacsonyabb, széles vállú férfi, borostával és kócos, fekete hajjal. Ez a kölyök meg leginkább egy kaszáspókra hasonlít: barna haj, hosszú lábak és kezek.
– Apám igazi büszkesége ez a hülye gardróbszekrény. Meg mindig a kanadai hokis éveiről mesél – bök maga elé egy hokibotra.
– Ez a szekrény kétszer akkora, mint a fürdőszobám. Sokáig azt hittem, csak kamu. Erre tessék: létezik. És még karácsonyfa is van benne! – hitetlenkedek.
– Ez igazából a nappaliban volt, csak kellett a hely a táncoláshoz.
– Nem is táncol senki, csak járkálnak össze-vissza, és vedelnek. Milyen szilveszteri buli az, ahol éjfél előtt megisszák az összes pezsgőt?
A fiú leveszi fejéről a lámpát, majd egy apró fekete gombbal kikapcsolja.
– Ez nem csak szilveszteri buli. Hanem a születésnapom is. A tizenharmadik! – mondja.
Hallom, hogy a gardrób ajtaján túl valami darabokra törik. Valószínű, hogy a gyerekben is megreccsent valami; de sohasem voltam az a vigasztalós fajta.
– Akkor boldog születésnapot! – mondom esetlenül. – Hogy is hívnak?
– Szilveszter.
Nem tehetek róla, kikúszik belőlem egy kuncogás.
– Szóval, Szilveszter a szekrényben szilveszterezik és szülinapozik.
– Vicces... – morogja.
– Tényleg az. Egyetlen Szilvesztert ismerek rajtad kívül, a nagyapámat. De ő kilencvenhét éves. Bármiről beszélsz vele, mindig a második világháborúra lyukad ki.
– Katona volt?
– Nem sorozták be, mert rettenetesen rövidlátó. De ettől még előszeretettel nosztalgiázik olyan csatákról, amelyek csak a fejében zajlottak le. Tőle örököltem a banyaszemüvegemet.
Szilveszter elhúzza a száját, majd tétován megszólal.
– Tudja, apám igazából nem rossz ember. Csak nem tud apa lenni. Inkább a haverom. Néha olyan, mint egy gyerek.
– Mondja ezt egy tizenkét éves! – csóválom meg a fejem.
– Tizenhárom! – méltatlankodik.
– Óriási különbség – füttyentek. – Kaptál tortát?
– Tortát elfelejtett rendelni, de az ajándékot megjegyezte. A Jurassic Parkot kértem, és tessék! – mutat a földön heverő könyvre. – Bár most, hogy olvasom, a film jobban bejön. Abban nem volt gyökér Hammond.
– Könyvtárosként a könyv pártját kellene fognom, de ebben az esetben egyetértek veled. A film tényleg jobb volt.
(Tatiana Kamshilina ©)
Miközben magamban elnézést kérek Michael Crichtontól, tekintetem a sarokban porosodó hokiütőre téved.
– Gábor tényleg profi hokis volt? – kérdem Szilvesztert, aki követi a tekintetem a bot felé.
– Majdnem bekerült az egyik NHL-es csapatba. Aztán akkorát zakózott, hogy soha többé nem tudott pályára lépni. A mai napig sántít egy kicsit a jobb lábára.
Fogalmam sincs róla, mi az az „enháel”, ahogy arra sem figyeltem soha, hogyan közlekedik Gábor. Általában igyekszem elkerülni.
– Amíg ő Kanadában volt, addig itthon hagyta a mamámat – teszi hozzá kisvártatva. – Féléves koromban mentünk volna utána Montréalba, de közbejött a sérülés. Na, meg az is kiderült, hogy apám feleségül vett valaki mást. Így a mamával soha nem házasodtak össze.
– Normális az, ha egy gyerek ilyen dolgokról beszél?
– Normális az, ha egy felnőtt elbújik a többi felnőtt elől a szekrénybe?
– Tusé. Hol van most a mamád?
– Három utcányira innen. Minden évben felváltva tartják a szülinapomat. Egyszer itt, egyszer otthon. Na, és a maga szülei? Mármint elég idősnek tűnik ahhoz, hogy egyedül szilveszterezzen. Érdekelne, vajon később is így körbeaggódnak majd a szüleim?
– Ha szerencsés vagy, igen! Ha meg olyan vagy, mint én, akkor tizennyolc éves korodban kirepülsz otthonról, és onnantól kezdve alig találkozol velük.
Se nem jönnek, se nem hívnak! Eleinte mámorító a szabadság. Aztán rájössz, hogy nincs kihez fordulnod. Egyedül vagy, mint az ujjam.
Szilveszter elképedve néz rám.
– Most tökre hálásnak érzem magam. Anyám már vagy hatszor hívott, amióta eljöttem apához. Apám bezzeg... Talán már azt is elfelejtette, hogy itt vagyok.
– Nem lehet mindenkinek ötöse a szülőlottón.
Mégis, miért mondok ilyet egy gyereknek? Arcomat izzadó tenyerem mögé rejtem.
– Meséljen tovább! – noszogat a gyerek.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Dehogyisnem. A felnőttek mindent túlbonyolítanak. Úgy akarja kezdeni az új évet, hogy tele van a feje mindenféle régi sérelemmel?
– Pszichológusnak készülsz? – vonom fel a szemöldökömet.
– Nem. Az anyukám az! – Majd halkan hozzáteszi. – Nincsenek barátaim, ezért sokat olvasok. Szeretem a történeteket.
– Akarsz hallani egy igazán jót? Anyám szellem, apám meg Robinson Crusoe – bukik ki belőlem.
– Akkor gyanítom, nem teltek túl jól az ünnepek.
– Az enyhe kifejezés – horkantok föl. – Anyám huszonharmadikán halt meg.
Az volt az utolsó kívánsága, hogy a hamvait vigyem el az apámhoz, aki egy erdőben él, mert retteg az atomháborútól. Jó, soha nem álltunk túl közel egymáshoz anyával, de azért tudok róla pár jó dolgot.
– Például hogy fagyizás közben mindig a Bikini együttes Fagyi című számát dúdolta. És csak azért járt templomba, nehogy lemaradjon, mikor valamelyik szent szobor vért könnyezik. Házunk bűzlött a füstölőktől, a mindenféle tisztító teáktól. Mindig is a túlvilágra készült, annyira, hogy közben teljesen elfeledkezett a családjáról... Ám attól nekem még hiányzik! Még akkor is, ha minden barátjának úgy mutatta be a barátomat, Stefánt, hogy Stefi. Most aztán mindenki azt gondolja rólam, hogy leszbikus párkapcsolatban élek.
– Ez érdekesebb, mint a Jurassic Park. Perecet? – nyújtja felém a dobozt Szilveszter. Néhány percig csendben rágjuk a sósat. Kint egyre nagyobb a hangzavar, ám a fejemben uralkodó rumli lassacskán megszűnik. Annak a pár forró könnycseppnek a hátán, amelyek lassan legördülnek az arcomon. Ronda kabátom ujjába törlöm őket, miközben Szilveszter a könyvet egy üvegajtajú szekrényre teszi, amiben úgy lógnak az övek, mint a fák ágairól vadászó kígyók.
– Jobban érzi magát?
– Sokkal jobban! Hála neked.
Éjfél előtt tíz perccel mindketten a padlószőnyegen heverünk. Szilveszter megint a lámpával szórakozik, majd gondol egyet, és elhajítja. A lámpa a szatyromban landol. A fiú odafordítja a fejét.
– Minek ennyi képkeret?
– Idén az újévi fogadalmam, hogy előkeresem a régi családi fotókat, és kiteszem őket a falra. Idővel megtanulok nem haragudni a szüleimre... A jó pillanatok jutnak majd csak az eszembe, mikor például arra a fotóra nézek, amin anyuval meg apuval fagyiztunk Velencében.
– A haverjai voltak? – sóhajtja Szilveszter. Szótlanul bólogatok. Keresem a szavakat, melyekkel megnyugtathatnám, hogy majd csak rendbe jönnek a dolgai az apjával. Ámde nem szeretnék hazudni neki.
(Tatiana Kamshilina ©)
– El kellene mondanod apukádnak, hogyan érzel.
– Tudja, mit? Nekem meg ez lesz az újévi fogadalmam. De csak azért, mert rám ijesztett! – Apja hokiütőjéért nyúl, s azzal piszkálja a táskámat. – Ennyi képkeretbe sok jó emlék elfér.
– Akciósak voltak.
– Az emlékek vagy a szülei? – viccelődik. Nevetek, szinte belefájdul az oldalam. Egyszer csak elkezdődik a visszaszámlálás. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Valahol, a lakáson túl, milliónyi fényes szikra sző fényes virágokat az ég sötétjébe. Túl szép az élet, és túl gyorsan telik ahhoz, hogy a múlt sérelmein rágódjunk.
– BUÉK! – kiáltja Szilveszter.
