Jakab Irénke (62) egy idilli faluban lakik, a legkeletibb végeken. Ezt a falut mindig nagyon-nagyon jó emberek lakták, csupa szívvel és nagy hittel. Irénkével gyermekkora karácsonyairól beszélgettünk.

– Hogy kell elképzelnünk Szirénfalvát?

– A mi kis falunk az ukrán határ mellett fekszik, lakosainak száma 500 fő körül mozog. Úgy képzeld el, hogy régen mocsaras, vízjárta terület volt, ahol a pásztorok a nyájaikat legeltették. A falu egyik része a Matyi-dombra épült, a Latorca folyó és a Szirén-patak mentén. A Szirén-patak vize kristálytiszta volt, az alja pedig homokos-kavicsos. Viszont a szántóföldek talaját – ami agyagos és szemcsés – nehéz volt megművelni. Mivel a szüleink sokat dolgoztak, én a legtöbbször a nagymamámmal voltam. A nagymama vallásos volt, s én abban a szellemben nevelkedtem. A férje az első világháborúban elveszítette az egyik lábát, a második világháborúban a fia is odaveszett, így a lányaival küzdöttek tovább. Szívós, erős, akaratos nagymamám volt, aki kaszált, földet művelt a lányaival. Tehát én egy olyan családból jövök, amelyiknek nehéz múltja volt. Engem a nagymamám mindenhová vitt magával, és én mindent magamba szívtam. Ezek az emlékek mélyen belém ivódtak. 

jakabszirin.jpg

– A történetek, amelyeket megosztasz a Facebookon, mind erről tanúskodnak. Hogy az emlékeid elevenen élnek benned. Honnan ez az írói véna? 

– Gondolom, ezek a találkozások sarkallnak írásra, másrészt mindig erős volt bennem a kifejezés kényszere. A középiskolában füzettel jártam-keltem, és verseket költöttem. Csak aztán jöttek az udvarlók, és férjhez mentem. Az álmaim háttérbe szorultak. 

– Hogyan emlékszel vissza a gyermekéveidre?

– Gyerekként szép tájban nőttünk fel. Ám egy dolog mindig ott motoszkált a fejünkben: VAJON MI LEHET A SZÖGESDRÓT TÚLOLDALÁN? Leültünk a temetődombra, és onnan néztük a katonákat, ahogy a kerítés mellett őrizték a határt. Néha odamerészkedtünk, és bosszantottuk őket, mintha át akarnánk menni. Sőt, a fiúk összeszedték a régi lövedékeket, és azzal riogatták a katonákat. Mi meg papírhajókat eresztettünk a vízre: kíváncsiak voltunk, hogy merre tartanak. Otthon a szüleink erről egyáltalán nem beszéltek. Hiszen sokszor családokat szakítottak szét azzal a felszántott földsávval.

– Mikor jártál először Ukrajnában?

– Pár évvel ezelőtt. Megdöbbentem a szegénységen, ami fogadott, pedig mi sem vagyunk gazdag vidék. Ám ők még mindig az ötvenes évek szintjén élnek. Anyukám testvére oda ment férjez: ez 4 kilométert jelentett légvonalban, de a határ miatt 20-30 kilométer volt a kerülőút. Ők gyakran átjártak hozzánk, mert otthonról kaptak ezt-azt a megélhetéshez. Egyszer – ez a hetvenes években lehetett – elkísértem őket anyukámmal a határhoz. Akkor azt mondtam, hogy az életben többet ide nem jövök! Bevitték, és meztelenre vetkőztették őket. 

– Hol tanultál tovább?

– Mezőgazdasági szakközépiskolába jártam Nagykaposon. Ám igazából óvónő szerettem volna lenni, de a két nővérem miatt édesanyám már nem tudott volna a taníttatásomra pénzt szánni. Egy-két úttörő volt csak a faluban, mint a férjem is, aki egész Prágáig ment a gimnázium után. Villamosmérnöknek tanult. Viszont amikor hazajött, nem akart már menni sehová. Dolgozott Pozsonyban, Nagymihályban a Slovnaft-telepen, csábították a nagyvárosba, de ő nem akarta elhagyni Szirénfalvát. 

Azt mondod, hogy jöttek a gyerekek...

– Két gyermekünk van, egy lányunk és egy fiunk. A lányom tanárnő lett, a fiunk pedig a családi vállalkozást vette át. A gyerekszülés után én könyvelőként kezdtem a termelőszövetkezetben, majd udvargazdaként dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy nekem kellett irányítani a munkabeosztást. Később pedig közgazdász lettem: nekem akkor nem volt karácsonyom, állandóan vittem haza a munkát. A szüleim akkoriban sokat segítettek. 

Azt mondtad, lett volna lehetőségetek fényes városokban élni. Nem bántad meg soha, hogy Szirénfalván maradtatok?

– Ezt a nyugalmat és békét sehol nem találtuk volna meg. Nem is nagyon hagyjuk el a falu határát. Egy családi házban élünk, kora tavasztól késő őszig mindig van a kertben egy kis csipegetnivaló. Vannak méheink is: az ő szorgalmuk mindig példaként áll előttem. Főleg tavasszal csodálom őket, mikor a hosszú téli napok után tisztítórendben kirepülést végeznek. Zsongásukat a szél messze elviszi. Gyógynövényekkel is foglalkozom, gyümölcsöt szárítok, biogazdaságot vezetek – és írok. Megírom az emlékeimet és más érdekességeket, például hogyan történt az, mikor tanúként kihallgattak egy perben. Vagy nemrégiben arról írtam, hogy meglátogattam a nagybátyámat Amerikában. Tetszett, hogy ott nincsenek előítéletek, de sok magányos emberrel is találkoztam. Hazatérve bosszankodva álltam sorba toalettpapírért, mert ott bezzeg nem volt hiánycikk. Most decemberben pedig a karácsonyok kerülnek sorra.

Mesélj nekünk a szirénfalvai karácsonyokról!

– Nagymamáink karácsonya nem az ajándékozásról szólt, hanem a hitről. Ők azért fohászkodtak Istenhez, hogy a vetést ne vigye el az ár. S hogy amit elvetettek, azt be is tudják takarítani. A nehéz élet összekovácsolta a szirénfalvaiakat. Ha kint dolgoztak a mezőn, és befejezték a munkát, mentek a másiknak segíteni. Szegény falu volt Szirénfalva, a termést sokszor elvitte az árvíz, volt, hogy tutajokkal szállították haza még a tehenet is! Viszont decemberben még a legszegényebb család is leölt egy sertést. Nekik már akkor elkezdődött a karácsony, hiszen volt zsír, szalonna és egy kis hús. Ez már gazdagság volt! Ehhez jutott még egy kis búza, amit a malomba elvittek megőrölni, s a lisztből sütni tudtak. Mindegyik házban ragyogott minden karácsonyra. Mert nemcsak lélekben készültek az ünnepre, hanem a házat is igyekeztek ünnepélyessé varázsolni. A bútorokat lekenték, a padlót kifényesítették.

Mivel kezdődött nálatok a karácsonyi ünnepkör?

– November végén, András napján kezdődött minden. Azt mindenki nagyon szerette, mert akkor jártak a maskarák! A fiatal fiúk báránybőrbe bújtak, rongyokkal eltakarták az arcukat, hogy felismerhetetlenek legyenek, és úgy jártak a faluban. A lányos házakhoz mentek, és mindenfélét dobáltak az ablakra. Azért csinálták, hogy tudassák, hol vannak azok a lányok, akik majd férjhez mennek. Ekkor már tél volt, nagy fehérség, csillagos volt az ég, a kis szobában égett a fény, a fiúk bekukucskáltak a lányokhoz, és örültek nagyon, mikor megpillanthatták őket. A lány meg ilyenkor arra gondolt, hogy talán az ő kiszemeltje bujkál az ablak alatt... 

És a Mikulás napja? Az hogy zajlott?

– Mi, gyerekek izgatottan vártuk, hoz-e valamit a Mikulás. A szüleink, ha rosszak voltunk, így ijesztettek: „Megájjcsak! Majd a Mikulás virgácsot fog neked hozni, és azzal majd jól elverlek!” Olyankor megszeppentem, mert szégyelltem volna, hogy nekem csak virgács lenne a cipőmben, és igyekeztem jó lenni. Nagy izgalom volt reggel, vajon nekem mit fog hozni. Lehet, hogy engem ki fog hagyni, elfelejtkezik rólam. Délután még az ablakot is megmostam, nem csak a csizmámat, nehogy azt higgye a Mikulás, hogy rendetlen, rossz gyerek vagyok. Korán reggel nyitottam a szemem, gyorsan kipattantam az ágyból, szaladtam az ablakhoz, van-e benne valami. Ó, milyen nagy volt az öröm, mikor a piros celofáncsomag ott ragyogott az ablakban! Szaladtam anyukámhoz, hogy lássa, jó voltam, nekem is hozott a Mikulás ajándékot. Boldogan ficánkolva töltöttem el a napot, lementem a jégre a gyerekekhez, és mindenki azt mesélte a másiknak, mit hozott neki a Mikulás. Utána a Luca következett.

Gondolom, ekkor a lányok nálatok is a férjeiket „keresték”! 

– Így-így! Ez sok helyen szokás volt. Ilyenkor főzték a derelyét, és lekvár helyett neveket tettek bele. Azt tartották, amelyik előbb feljött a vízben főzés közben, az lesz, ugye, a lányok férjének a neve. A nővéreimmel nagy izgalomban adtuk meg a neveket, s vártuk, melyik fog előbb feljönni. Korábban még volt olyan szokás, hogy a lányok kukoricaszemet, lemorzsolt tengerit dobtak marokkal az ablakra. Bentről meg kikiabáltak: Majd elmentek!, vagy Majd leültök! A „Majd elmentek!” jelentette azt, hogy férjhez mennek, a „leültök” pedig azt, hogy a lány nem talál magának férjet. Ez huncutság volt. Néha nagyon szomorúak voltak a lányok. Volt egy bácsi, aki egyszer azt kiáltotta ki: Egy vékát szórjatok oda! Mire a lányok: Hát még mi kéne?! (nevet) Jó kis humoros történetek születtek ebből. S még egyet tudok: a lányok a kerítés karóját számolták. Se nem egy, se nem kettő, se nem három, egészen kilencig. Ha a kilencedik rücskös vagy görbe volt, akkor szomorkodtak, hogy olyan lesz a férjük. Ha egyenes volt és hibátlan, akkor meg örültek.

Milyen ételek készültek Szirénfalván karácsonykor?

– A nagymama elkészítette este a kovászt, a teknőbe a lisztet átszitálta, s hagyta reggelig. Korán felkelt, bedagasztott. A puszta, édes kalácsot is így csinálta. Amellett sült a béles. A béles is hasonló tészta volt, de betöltötték rizzsel, párolt édes káposztával, szilvalekvárral, házi túróval, és elnyújtották tepsi nagyságúra. A tetejét lekenték tojással, és a kemencében megsütötték. Még melegen pirított vajjal lekenték és megporcukrozták. Ez volt a karácsonyi eledel, hozzá a káposztaleves, amiben volt kolbász, oldalas. Akkor még nem volt gomba benne! Ez volt a vacsora szenteste. Másnap ebédre húsleves volt, töltött káposzta bélessel, kaláccsal. S ha nagy volt a család, és elfogyott a hús, akkor túrós haluska került az asztalra. Nálunk otthon mindig a finom kalács s kenyér illata szállt, süteményeket sütöttünk: zserbót, pozsonyi kiflit és mézest. Régen a gyerekeknek még a kemencében a kenyér mellett sütöttek galambocskákat, úgynevezett tubut, és azt adták a kántálóknak. Ez még anyukám gyerekkorában volt szokás.

web-bannerek-instagram.jpg

Említetted, hogy régen az embereknek hatalmas hitük volt. Ez mit jelentett a szokásokban?

– Mi gyerekként alig bírtuk kivárni a delet, hogy mehessünk kántálni! Szentestén a reformátusok az istentiszteletük után összegyűltek, de nem csak egy-két ember! A katolikusokkal együtt énekeltek, az utcákat járva. Ezt úgy képzeld el, hogy gyönyörű fehér karácsony, a hó ropog a talpad alatt, és egy hang megszólal a csendben. Felkiáltva, az ének szövegét diktálva, s a menet zengő éneke szárnyal a csendes téli éjszakában. Olyan volt ez, mint egy fekete menet a csillagos ég alatt, ahol az emberek lelkéből nem a sötétség kap szárnyra néha a síri csöndben, hanem a szeretet. A menet két oldalán a fiúk csillagszóróval mutatták az utat a falu minden utcáján. Gyönyörű volt. A katolikusok karácsony első napjának estéjén a reformátusokkal társulva ugyanígy járták végig a falu utcáit. Nálunk, a katolikusoknál még a csillagozás volt elterjedve.

Mit jelent a csillagozás?

– Délután a kisgyerekek kántáltak, de az esti ének, a csillagozás már komolyabb dolognak számított. A mi falusi nagyobb gyerekeink voltak a csillagosok: szitából készítettek forgó kereket, aminek az elejére átlátszó papírt tettek, és arra szentképeket ragasztottak. A szentkép mögött középen égő gyertya volt. A szita oldalára napsugárként csillogó papírból készült szirmokat erősítettek. A csillagot forgatva az ablakok alá mentek, és bekiabáltak: Szabad az Istent dicsérni? Bentről: Szabad. S a fiúk kint énekelni kezdtek: „Csillag támadt napkeleten, az ősi szent jel, eljött József a jászolhoz, a nagy bölcsekkel. Kik régen imádkoztak, kik régen várakoztak. Hogy a mi jó Üdvözítőnk megszülethessen. Amidőn a csillag után útnak eredtek, először Jeruzsálembe csak azért mentek, hogy Heródest felkérjék, vagy hogy felkeressék. Hozzák vissza, ha fellelik a szent kisdedet. A királyok megtalálták édes Jézusom, gazdagon ajándékozták, a mi Krisztusunk. Aranyt, tömjént, mirhával, lángoló buzgósággal, ajkainkkal zengedezve égi fohásszal.” 

Behívták őket a végén?

– Igen, bementek, és köszöntőt mondtak. „Adjon az Isten több karácsonyi napokat megérni, nem ilyen szomorút, hanem örvendetesebbet. Bű bort, bű búzát, országunkban csendes békés megmaradást. Halálunk után lelki üdvösséget, Ámen.” Ekkor megkínálták őket, majd mentek tovább. Ma már, sajnos, ez a csillagozás nem él, s a kántálás is kihalófélben van. Pedig ez volt az igazi karácsony, benne volt minden érzelem! Mert én emlékszem, hogy én még valóban hittem, hogy a kis Jézus megszületett, és olyan boldog voltam már az ünnep előtt is! A nagymamával a képes bibliáját olvasgattam, tudtam, milyen szenvedések árán kerültek Betlehembe, s tényleg nem volt, aki szállást adjon nekik. Nagymamám pedig mindig ezt énekelte nekem: Szállást keres a Szent Család, De senki sincs ki helyet ád...” Nekem pedig átjárta a lelkemet a karácsony szépsége. S akkor leültünk az asztal köré, imádkoztunk, énekeltünk. A karácsonyfa gyerekkorunkban olyan volt, hogy apu hozott fát, papírvattából fűztünk fel rá díszeket, ami a hópihét ábrázolta, saját készítésű szaloncukrot, gyertyát raktunk fel a fára, s nekünk az olyan szép volt! Ropogott a tűz, nagy pelyhekben hullott a hó, a falu minden szegletéből énekhangok szálltak a magasba. Délután már rokonok jöttek, majd mi mentünk hozzájuk. Összejöttünk mindannyian egy nagy szobában, s minden olyan békés és szeretetteljes volt. 

Át lehet még menteni ezt a szépséget a jelenünkbe?

– Én még igyekszem. Most is csodaszép az ünnep otthon és a templomban is, de az ember már csak az emlékeiből táplálkozik. S amikor a karácsonyfánál üldögélünk, odaképzelem azokat az embereket, akik már elmentek közülünk. Mert a legfontosabbak az emberi értékek ilyenkor is: a szeretet, az összetartozás és az emberi érzések.

Derzsi Bernadett

Kapcsolódó írásunk: Mi újság Szirénfalván?

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg

Új Nő csapata