Istenkém! – tette össze két kezét este az ágyban a 12 éves Peti. – Add, hogy elkezdődjön az iskola! Már azt se bánom, ha mindennap dolgozatot írunk, azt se, ha hordanom kell a maszkot, csak hadd legyek újra az osztálytársaimmal!

Egyedül a négy fal között... Az emberben keletkezik egy benső feszültség. Így van az ember megalkotva. Nem tudjuk, mitől, de van. A gyerekben is. Ez most bennünk reked, mert nincs hol levezetni... Az oktatási minisztérium sajtótájékoztatója szerint a kijárási korlátozás és az iskolák bezárása miatt a 18 éven aluli gyerekek között 33 százalékkal nőtt a depresszió. Megnövekedett az öngyilkossági hajlam a 14 év alattiak körében, a távoktatás pedig a gyerekek felének okoz nehézségeket.

serdules-kezdo.jpg

Épp most nyitnának a világ felé!

Egy 18 éves fiú és egy 13 éves lány édesanyja vagyok – az ő problémáik állnak a legközelebb hozzám. Úgy vélem, a 11-14 évesek a leginkább „elveszettek” ebben a nagy koronajárványban. A tőlük kisebbekkel még muszáj foglalkozni: együtt tanulni, játszani, enni-inni adni nekik. A középiskolások és a kilencedikesek már önállóak. Társasági életet élnek; szerelmesek, randizgatnak. Vagy épp van valami hobbijuk, s az leköti őket. Az ötödikes-nyolcadikos diákok viszont egész nap a szobájukban ülnek, és a szülőnek gyakran fogalma sincs, mi jár a fejükben. Talán nem is tudják pontosan, mi hiányzik nekik. És amikor az anyuka rákérdez, csak annyit mondanak: „Minden oké, anya. Tök jó, hogy nincs suli.”

Már csaknem minden családban megjelent a vírus, számos családban meghalt a nagypapa-nagymama (vagy valamelyik szülő). Sok apuka, anyuka elvesztette az állását. A gyerekek szoronganak, de nem biztos, hogy erről mi, szülők is értesülünk.

– Ez a korosztály elsősorban már nem a szülővel beszéli meg gondjait – felel kérdésemre Lukács Anna gyógypedagógus (Komárom). – A kortársak között keresi a válaszokat. Csakhogy egy éve nincs iskola, nincs társaság. Jobb híján a világhálón szörföznek, ami különösen veszélyes rájuk, mert ők még nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között.

A hatodikos-nyolcadikos gyerekek épp most nyitnának a világ felé. Most kezdenének bandázni, flörtölgetni. Azzal foglalkozni, hogyan néznek ki, vagy mit mondanak róluk mások. A lányok most kezdenének sétálgatni, mondjuk a délutáni zeneóra vagy edzés után – hátha összefutnak a nagy Ő-vel. A fiúk meg csoportba verődve bicikliznének, kalandoznának a házak között. A személyiségfejlődés szempontjából egy fontos szakasz (visszajelzés a világtól: ki vagyok én) marad ki az életükből.

– Ebben a pillanatban még nem tudjuk, milyen hatással van a bezártság ezekre a gyerekekre – mondja Lukács Anna. – Már csak ezért sem, mert a tanácsadókban csak online beszélgetésekre van lehetőség, akut esetekkel. Akkor tudjuk majd felmérni, mekkora a baj, ha kinyitnak az iskolák.

Anyuka, már nem bírom!

Eszter érdeklődő, aktív kislány, iskolaidőszakban szakkörről szakkörre jár. Introvertált, befelé forduló emberke, ezért nem szenved annyira a bezártságtól. Kitalált egy hobbit magának – épp egy egzotikus nyelvet tanulmányoz. Ezen kívül naponta legalább fél órát edz. Heti két-három délután pedig összeül a barátnőjével. Minden leckét megtanul. A „jókislányság“ mintaképe.

– Akkor vettem észre, hogy baj van, mikor elküldtem őt a kisboltba – meséli az anyuka. – Sírógörcsöt kapott, hogy ő nem akar lemenni. Ő nem mer emberek közé menni... Nem erőltettem, de annyiban sem hagytam. Azóta barátnőket hívok hozzá. Rettenetesen nehezen megy, de heti két-három alkalommal rászedem a sétára, vagy hogy eljöjjön velem üzletbe.

A szolid, csöndes Kitti szülei késő délutánig dolgoznak – így szinte egész nap egyedül van. Egyedül a négy fal között. Vajon mi mit éreznénk, ha egy éve egyedül üldögélnénk a szobánkban? Október óta csak pár alkalommal találkozott valamelyik barátnőjével.

– Látszólag minden rendben, beszélgetünk, nevetgélünk, telnek a napok – mondja az édesanyja. – És Kitti egyre gyakrabban „összeomlik”. Ül a fotelban, néz maga elé, aztán váratlanul elsírja magát. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki, a barátnőit nem engedik kimozdulni a szülők.

web-bannerek-instagram.jpg

Réka extrovertált típus: a társaság úgy kell neki, mint másnak a levegő. Anyukája hol a délutános, hol a délelőttös műszakban dolgozik, úgyhogy nincs mindig egyedül. Hetente találkozik a barátnőjével – ő az egyetlen kapcsolata a „külvilággal”.

– Amikor hazaérek a munkából, legalább egy órán át hallgatom, hogy mit csinált – meséli az anyukája. – Fáradt vagyok, de hagyom, hadd beszéljen. Hiszen most én vagyok neki „a társaság“. Decemberben kezdte el mondogatni, hogy gombóc van a torkában, vigyem el orvoshoz. Pszichoszomatikus tünet, a szorongástól van. A legijesztőbb mégis az volt, amikor az egyik délután sírva bejött utánam a munkába. Zsinórban hívott, de nem tudott elérni: le volt halkítva a mobilom. Pánikba esett... Amikor megkérdeztem tőle, mi a baj,felmutatta a maszkját, és zokogva azt mondta: „Anyuka... Nem bírom már ezt!”

Amikor Mátét kérdezem, nagylegényesen, hetykén válaszol. Ugyan már, miért lenne gond, hogy nincs iskola? Amúgy se rajong az osztálytársaiért, legalább nem kell velük találkozni! Otthon van Öcsi, jókat bunyóznak. Anyukája már nem látja ilyen rózsásan a helyzetet.

– Máté rendkívül mozgékony, a bezártság előtt focizott és táncolt. Egy ideig vicces volt neki egyedül forogni a nappali közepén, mert a tánc is online fut, de most már cseppet se az. A fiam nem sír. Csak folyton morog. Tudom, mi a baja, nem tudja hol levezetni a feszültséget. Az emberben keletkezik egy benső feszültség, így vagyunk megalkotva. Ezt a feszültséget le kell vezetni valahol, másképp gond van. Máté most nem tud mit kezdeni magával.

Robban, mint a dinamit. Karácsony előtt találkozott utoljára a legjobb barátjával. Emellett ott van a tanulás. Ha azt szeretném, hogy megmaradjon valami a fejében, foglalkozni kell vele: a férjemmel felváltva magyarázzuk a tananyagot. Pedig Máté jó tanuló, de egyedül nem megy neki. De már hármasban sem...

Környezetemben egyedül Timi engedi, hogy fia találkozzon más gyerekekkel.

– Kerülöm a híreket és a „covidos” témákat. Nem akarok szorongani, sem bosszankodni. Amennyire lehet, igyekezzük a vírus előtti életünket élni. Ádám délutánonként nagyokat csatangol a haverjaival. Neki éppen hogy kinyílt, nem becsukódott a világ. Flörtölget, lányokkal ismerkedik. Nagymenő lett, én pedig örülök neki! Egy baj van: nem veszi komolyan az online tanítást. Olyan számára, mint bármi más, ami a virtuális világban zajlik: nem kell komolyan venni. Állandóan ellenőrizni kell, és ez rettenetesen fárasztó. Aggódom, hogy a fiamban nem alakul ki a tisztelet a tanárok iránt, nem tanulja meg, hogyan kell viselkedni – sem az idősebekkel szemben, sem a korosztályában. És még valami. Minden szabadsága ellenére a múltkor megkérdezte: „Anya, szerinted mikor lesz már újra suli? Mert én már nagyon unom ezt a hülyeséget!”

Az a helyzet, hogy mi is depressziósak vagyunk. Fogalmunk sincs, miből fizetjük ki a számlákat. Otthon állandóan csak veszekszünk, egymás agyára megyünk. Eltemettük a nagymamánkat, és a szívünk épp megszakad. Igen, a padlón vagyunk. Ilyenkor azonban arra kell gondolni: ott vannak a gyerekeink! Nézzünk rájuk, miattuk fel tudunk állni. Ahogy egy indián idézet mondja: „Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.”

serdules-belso.jpg

Figyeljünk a gyerekeinkre!

Szilárdítsuk meg velük a kapcsolatunkat, keressük meg hozzájuk az utat. Ők azok, akiket szerethetünk, és akiktől szeretetet kaphatunk ezekben a nyomasztó időkben. Nincs ennél jobb befektetés.Nem bírják! Gyermekeinkből a legváratlanabb pillanatokban tör elő, hogy nem bírják tovább a bezártságot. Az alapiskolák felsősei és a középiskolások kis túlzással egy éve nem járnak iskolába (tavaly márciustól, amit megszakított a szeptemberi, négy-öt hetes tanévkezdés). Az ettől kisebb gyermekeknek december közepe óta nincs tanítás. Nem tudjuk, van-e hasonlóra példa Európában, de nem valószínű. A helyzet minden szülő számára aggasztó, és kortól függetlenül minden gyermeket megvisel.

Silló Anna, a komáromi Jókai Mór Alapiskola hetedikeseinek osztályfőnöke:

– Mindnyájan belefáradtunk már az online tanításba. A diákok unottan ülnek a monitor előtt, már a beszédesebbek is elcsöndesedtek. A tanárok pedig hiába készülnek – súlytalan a szó, mint a pehely, elszáll. A házi feladat, mint a mese – hol volt, hol nem volt. A semminek tanítunk: nem látom a szemeket, az arcokat, nincs visszacsatolás. Rettenetes érzés. Csak sejteni lehet, mekkora elmaradások lehetnek. Vajon hogyan, mikor fogjuk ezt behozni? Ám az iskola nem csupán a tanítás helyszíne – a tér is, ahol a gyerekek felnőnek.

Hiába kérdezgetem őket, hogy vannak? Azelőtt tudtam, kivel mi történik. Tudtam, ki jár szerdán két szakkörre, miért lesz csütörtökön fáradt. Tudtam, hogy ki szerelmes, ki az, aki nagyot mond. Ez is kikopott. S ahogy látom,nem csak tőlem, egymástól is elidegenedtek. Volt az osztálynak egy közös csetje, ami állandóan pittyogott, folyton duruzsoltak. December óta egy üzenet se érkezett.

– És idén minden elmarad: a kirándulások, a sítúra – és minden program, ahol közösségként épülhettünk volna.Tavaly a gyerekek készítettek nekem egy ajándékdobozt. Az volt a tervem, majd papírdarabkákon összegyűjtöm benne a közös élményeket. Emlékeztek, milyen volt, amikor összetört a szék? Mikor leszakadt az ajtó? Mikor Peti leöntötte Julit vízzel? Most azon gondolkodom: mit tegyek ebbe a dobozba?

mit_tehetsz_a_gyerekedert__0.png

Működő tippek 11-14 évesekhez: Peti és fia, Barni, minden este futnak egy nagy kört a panelházak között. Niki kapott egy komoly festőkészletet, és gyönyörű rajzokat készít. Virág és anyukája közös programja a sütés-főzés; Virág már egyedül süt kész tortákat. Orsi a zenében éli ki magát: „titkos” zeneórákra jár házhoz, és már csodálatosan zongorázik. Éva és lánya egy kihívásapplikáció segítségével alakformáló tornát végeznek, anya-lánya programként. Dodi vett egy dartskészletet, amit felszerelt a pince ajtajára. Azóta ez az esti szórakozás két fiával.

Dráfi Anikó