Nem tudom, hogy fogunk visszaemlékezni ezekre az időkre. Biztosan nem úgy, hogy ez volt életünk legeseménytelenebb éve, pedig annak tűnik innen, a konyhaasztaltól. Hiszen ebben az évben csupa olyasmi történik velünk, ami előtte még soha nem történt. Elképzelhetetlen és hajmeresztő dolgok.

Élünk. Életünk van, de sorsunk nem nagyon, mert alakítani nem tudjuk. Limpár Imre pszichológust a sorsunkról kérdezzük. Hogyan alakul majd, ha ennyire nem tőlünk függ semmi, és ennyire nem történik velünk semmi?

limpar-imre-kezdo.jpg

A legnehezebb kérdés mindig az, hogy kivel élünk egy fedél alatt. Mert ha megnézzünk, hogy mennyit találkozunk egymással a megszokott kerékvágásban, a válasz az lesz, hogy nem sokat. Amikor pedig jön egy ilyen krízis, rácsodálkozunk, hogy nem is tudjuk, kivel élünk együtt.

Legtöbbünk élete mókuskerékben zajlik: a munkából az iskolába, az iskolából a munkába, ide-oda rohanunk, aztán persze néha találkozunk a barátokkal. És hétfőn kezdődik minden elölről.

– Mindenki gazdálkodni akar az időnkkel, vagyis az életünkkel – kezdi a szakember. – A lezárások alatt viszont belecsöppentünk egy olyan valóságba, amelyben nincsen annyi kötelesség. És szó szerint össze vagyunk zárva. A feszültségnek az a tulajdonsága, kis térben robban. Elég csak visszagondolni a „békebeli” karácsonyokra: már a szentestét követő napokban azt éreztük, hogy saját magunk és a másik agyára megyünk. Pedig az csak pár nap volt! Most viszont több hónapról van szó. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy még mindig nem látjuk az alagút végét.

limpar-imre-portre.jpg
Limpár Imre pszichológus, A siker tervezhető című könyv szerzője

– Mindig arról beszélünk, hogy szeretnénk több időt tölteni a családunkkal. Most mégis elegünk van belőle. Miért?

– Azért, mert az első állítás egy frázis. Milyen sokszor mondogatjuk, hogy „én bizony a csillagokat is lehoznám neked az égről!”. Aztán hamar kiderül, hogy nem is akarok olyan magasra menni, meg egyébként is fárasztó. Tudom, hogy szomorú ezt olvasni, de saját valóságunkat normál üzemmódban is nehéz megélni – hát még akkor, amikor válságos helyzetbe kerülünk. Mert igenis, ez a mostani válsághelyzet, és nincs hozzá használati útmutató. Hiszen ilyenkor éppen a racionalitás az, amit a leghamarabb elveszítünk, és érzelemvezérelt protokollok indulnak el lelkünk bugyraiból. Ezért nehéz a kontrollt magunkhoz ragadni, hiszen a félelmeink dominálnak. Egy nagyon profán példát említve: tavaly tavasszal a legtöbb ország beszámolt a toalettpapír-őrületről. Pontosan lehetett látni, hogy ki van kicsit pánikban, kicsit krízisben, és ki az, aki még értetlenkedik. Amikor nem tudok mibe kapaszkodni, akkor egy ilyenbe fogok, ami az élet alapfunkciójához társítható – ilyenkor azt érezzük, mégis van valami, amit kontrollálni tudunk. Az emberiség másik fele tág pupillákkal nézte, hogy ezekbe meg mi ütött. Hát az ütött, hogy az emberiség egyik felét elragadták az érzelmek. Soha ne akarjuk racionálisan megérteni azt, ami alapvetően érzelmi.

hirlevel_web_banner_2_173.jpg

– Miért nem tudjuk, hogy az, aki velünk él, hogy van? Miért nem értjük egymást? Nem érdekel bennünket? Eddig nem volt idő foglalkozni vele? Vagy egyszerűen azzal sem vagyunk tisztában, hogy saját magunk hogy is vagyunk?

– Több dolog miatt nem értjük egymást. Nem értjük a másikat, mert önmagunkat sem értjük eléggé. Ezért hiába várjuk, hogy a másikhoz hidat tudjunk építeni. Az egyik kedvenc példám, ami szintén frázisként él a fejünkben, hogy „a család az első!”. Krízis idején pedig különösen a család az első. Adódik viszont a kérdés, hogy melyik család. Lélektanilag különbséget szoktunk tenni a mikro- és a makrocsalád között.

Amikor a férj és a feleség arról beszél, hogy a család az első, nem tisztázzák, hogy ez kinek mit jelent. Ebből pedig félreértések adódhatnak. Ez az eltérő fogalmiság kőkeményen hat a mindennapokra. És ez csak egyetlenegy fogalom volt! Hány olyan dolog van, amiről azt feltételezzük, hogy mindenki ugyanazt érti rajta – aztán ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy bizony nem.

– Mi kell ahhoz, hogy megértsük azt, akivel együtt élünk?

– A kérdés az, hogy rá akarom-e erőltetni az akaratomat a másikra: márpedig legyél olyan, amilyennek én elképzeltelek! Ez most nyilván sarkítás, de az ilyen embereket általában nem érdekli, hogy milyen a másik. Ők egyenletben gondolkodnak, amelyben a másik fél az ismeretlen, akit behoz az x, y, z faktor helyére. Miért is ne, hiszen joga van megkonstruálni a saját életét?! Egy másik lehetőség az, hogy „rácsodálkozással” tekintsek az én szép feleségemre, a férjemre, a gyerekemre, az anyámra, az apámra. Megnézem, hogy miképp hat rájuk a karanténhelyzet. Nem kell rögtön ítélkezve reagálni, ugye, ahogy a Biblia is mondja: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Milyen érdekes, hogy erre a helyzetre te rögtön úgy reagáltál, hogy rendeljünk lisztet, cukrot, száraztésztát, én pedig valami más mintát hoztam. Vajon lehetne-e közös mintát létrehozni, és aszerint működni? Ne csak végszavaink legyenek, hanem vegyük fel egymás lélektani fonalát. Használjuk a beszéd ősi technikáját! Beszéljünk a másikkal, de ne csak úgy, felszínesen. Amelyik párkapcsolatban felsejlettek hajszálrepedések, ott szakadékok keletkezhetnek, ahol eddig szakadékok voltak, ott a krízis végére válások következhetnek. Ami eddig volt, az fog felerősödni, tehát jobb résen lenni és figyelni!

limpar-imre-pszichologus-illusztracio.jpg
A vizsgálatok szerint a karantén nem tesz jót az agynak – jobban felejtünk és lelassultunk. Egyszóval: karanténban hamarabb öregszünk.

– Mennyire szolgálnak minket az ilyen és ehhez hasonló megpróbáltatások?

– Fontosnak tartom, hogy ne hazudjuk el a fájdalmakat, traumákat, veszteségeket. A kérdés jó arra, hogy elgondolkodjunk azon: miben erősít minket ez a krízis. Hétről hétre eszembe jut Darwin gondolata, miszerint hosszabb távon nem az erősebb marad fenn, hanem az, aki fogékonyabb a változásokra, aki leginkább alkalmazkodóképes. Személy szerint nem szeretem a skype-os konzultációkat, bár kipróbáltam én is. Ám alig várom már, hogy véget érjen a karantén, és visszamenjek a klasszikus rendelőmbe. A karantén hosszabb távon élettapasztalatot, és hogy fennkölt legyek, még bölcsességet is hozhat. A fiatalabb generációknak pedig olyan élettanulság lehet, ami visszarántja őket a valóságba. Hadd mondjak egy példát: volt olyan kliensem, aki négy hónappal ezelőtt élete tragédiájaként élte meg, hogy a Facebookon valaki törölte vele a kapcsolatát. Ehhez képest most már ő is megmosolyogja négy hónappal korábbi önmagát. Tehát én azt gondolom, hogy a valóság ízét is behozta a krízis. Még akkor is, ha fáj.

Szalai Réka