A szerkesztőségben, ha szóba kerül a szülés témája, gyermektelen kolléganőim arcára kiül a rettegés. Szomorú azt látni, hogy a szüléstörténetek félelemként rakódtak le náluk. Sosem ez volt a cél! Akik szültek, sokszor csak azért elevenítik fel újra és újra a szülési élményeiket, mert még mindig van mit feldolgozniuk, és az igazságérzetük hangos szóért kiállt.
Írásomban a „Hogyan volt, és hogyan lehetett volna?” témát járom körbe egy dúlával. (A dúla szüléskísérőt jelent. A törvény szerint, 2024-től nálunk is jelen lehetnek a szüléseknél.)
Hogyan zajlott a szülésem, s hogyan lehetett volna másképp? Két természetes szülés van a hátam mögött. Az első szülésemre a nagykönyv szerint készültem: szakirodalmat olvastam, kismamatornára, vízi aerobikra jártam. Még a súlygyarapodásom is követte a táblázatot. Minden rendben volt, nem voltak rosszulléteim. Szülésem várható időpontjára egyetlen dátumot kaptam.
A várakozás ideje
Kutatások bizonyítják, hogy a babáknak csupán a négy százaléka „tartja magát” az előírt időponthoz. A többiek valamikor a 39. hét és a 42. hét vége között érkeznek. Ez az a négy hét, amikor a kismamák vagy az összecsomagolt bőröndön ülnek, vagy vad tettvágy keríti őket hatalmába, és felsikálják a lakást. Én a 39. hétben békés nyugalommal olvasgattam a könyvemet, és készültem a soron következő kontrollra. Aznapra voltam ugyan kiírva, de semmi előjelét nem éreztem, hogy szülni fogok, és ez lesz majd az a bizonyos nagy nap az életünkben.
Az „idejüket túllépett” kismamák egyébként két-három naponta találkoznak a nőgyógyászukkal, aki ultrahanggal vagy CTG-vel ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. (A CTG a magzat szívverését méri.) A 40. és a 42. hét közötti terhességek esetében először időtúllépésről beszélünk, majd csak utána túlhordásról. Az időtúllépés sokszor csupán a rosszul kalkulált fogantatás eredménye.
A realitás
Esetemben nem volt szó időtúllépésről, a kiskönyvem szerint a 39. hét elején jártam. Az orvosnál fürgén pattantam fel a vizsgálóasztalra. Nőgyógyászom azonban az ilyenkor szokásos kivizsgálás után – mindenféle tájékoztatás nélkül – kézzel tágítani kezdte a méhszájat. Brutálisan fájt, fogalmam sem volt, hogy mi történik! Alig tudtam lekaszálódni a vizsgálóasztalról, mire az orvosom még odaszúrt egy megjegyzést (lám, majd kilenc év elteltével is emlékszem rá): „Ha magának ez így fáj, hogy fog szülni?”
Addig a pillanatig rendületlenül hittem magamban, meg sem fordult a fejemben, hogy nem lennék képes természetes úton világra hozni a gyermekemet. Az orvos azonban elbizonytalanított. Tényleg kényes lennék? Mindenki más teli mosollyal élvezi a tágítást? De hisz ez állati fájdalom... Miért kell ilyet mondani? Miért érzi úgy egy orvos, hogy egy elsőszülő anyukát ilyen szavakkal kell „biztatni”? A tágítás eredménye az lett, hogy később érezni kezdtem a méhösszehúzódásokat. Mikor késő délután felhívtam az orvosomat, megkért, hogy menjek a kórházba, aznap épp ő az ügyeletes.
Hogyan volt, és hogyan lehetett volna?
Ilka Viktória (30, Bős) kétgyermekes anya, szoptatási tanácsadó és dúla, aki az édesanyák és babák jogaira specializálódott jogászként is tevékenykedik. Az ő közreműködésével jártuk körbe a „Hogyan zajlott a szülésem, és hogyan lehetett volna?” kérdést.
– A szülés beindulása előtt a magzatburok széle általában rá van tapadva a méhszájra, bele van simulva. Ezt a részt buroksapkának is nevezzük – mondja Viktória. – Úgy gondolom, esetedben az orvosod a burok ezen részét manuálisan leválasztotta a méhszájadról, vagy minimum megpiszkálta, esetleg akár tágíthatta is az ujjaival a méhszájat. A buroksapka leválasztása még a beavatkozások enyhébb fajtái közé tartozik. Ha mindenképp szükséges beindítani a vajúdást, mert a terminust meghaladtad, akár még lehet is létjogosultsága. Ugyanakkor sok nő érez közben fájdalmat.
Ilka Viktória, dúla
– A beavatkozást vérzés is kísérheti, és beindulhatnak a szervezetben olyan folyamatok, melyek maguktól nem feltétlenül indultak volna be... Legalábbis nem akkor. Nem vajúdtál, a tudatállapotodnál voltál, megértetted volna az indokokat... Ráadásul közben – a fájdalmon és a vérzésen kívül – megnő a fertőzésveszély is: a manuális kivizsgálás során ugyanis feljebb kerülhetnek a hüvelyben lévő (esetleges) kórokozók.
– A baba szempontjából pedig: már úgy kezdődik meg a születés folyamata, hogy egy kívülről indított beavatkozás idézi elő! Ilyenkor előfordulhat, hogy a baba még nem áll készen arra, hogy elinduljon az útján, nem vette még fel azt a pozíciót, amelyből tökéletesen képes lesz majd elvégezni a megszületéséhez fontos forgó mozgást.
Jogászként és dúlaként azt mondom, hogy a várandós nő beleegyezése és tájékoztatása nélkül egy ilyen beavatkozást nem etikus, s messze nem jogos elvégezni.
Élmények a szülőszobán
A reggeli orvosi beavatkozást követően tehát aznap este hatkor csengettem a szülőszoba ajtaján. Négy órával később, tíz órakor megszületett a fiam. Bizton állíthatom, a négy órába rengeteg fájdalom belefér. Először is oxitocint kaptam.
Az oxitocin nevű hormont az anya agyalapi mirigye termeli a terhesség alatt. Egy idő után a méh egyre érzékenyebbé válik erre az anyagra. Amikor a méhnyak már érett, az oxitocin elindíthatja vagy felerősítheti a vajúdást. A legújabb tanulmányok megállapították, hogy ha oxitocinnal egy időben prosztaglandint is adagolnak (tehát a méhnyak érlelése és a szülés megindítása egyszerre történik), megrövidíthetik a vajúdás idejét. Bár az orvosok többsége megvárja a méhnyak eltűnését, mielőtt az oxitocinhoz fordul. Az oxitocint többnyire infúzióban adagolják, ezzel biztonságos és ellenőrizhető, hogy mennyi hormon kerül az anya szervezetébe.
A szülés megindítása általában óvatosan, nagyon kevés oxitocinnal kezdődik, miközben folyamatosan figyelik a méh és a magzat reakcióit. Az infúzió sebességét fokozatosan növelik mindaddig, amíg erőteljes méhösszehúzódások alakulnak ki. Általában harminc perccel az adagolás megkezdése után jelentkeznek az összehúzódások, melyek sokszor rendszeresebbek és fájdalmasabbak, mint egy természetesen kezdődő szülés esetében.
(© Terouz Pasha)
Mit gondol az oxitocinról a dúla?
Viktória: – A dúlák szeretik az oxitocint, de persze csak azt, amit a vajúdó nő teste maga termel. Hatalmas különbség van ugyanis a természetes és a szintetikus oxitocin működési mechanizmusában. Oxitocint nem szabadna rutinszerűen alkalmazni, csakis indokolt esetekben – ezt a WHO (Egészségügyi Világszervezet) erre vonatkozó ajánlása ma már egyértelműen hangsúlyozza.
A kórházi intézményekben sajnos gyakori az oxitocin protokollszerű alkalmazása, amennyiben a vajúdás nem a személyzet által megszabott időkorlát szerint halad. Kérdés, hogy az adott időkorlátot mi alapján határozzák meg... Az anyák beszámolóiban, sajnos, gyakoriak a „véletlen egybeesések”. Az adagolást az orvos összehozza munkaidejével. S bevetik akkor is, ha még nincs teljesen, azaz 10 centiméterre kitágulva a méhszáj, és már siettetnék a kitolási szakaszt.
Sok esetben adnak oxitocininjekciót közvetlenül a baba megszületése után, a lepényi szakaszban. Ilyenkor az oxitocin újfent a méhösszehúzódásokat stimulálja, ezáltal hamarabb leválik a méhlepény, és így nincs akkora vérvesztesége az anyának.
Burokrepesztésem
Első szülésemkor, miután lefolyt a kellő oxitocinmennyiség, az orvosom a vizsgálószékbe invitált. Nem tájékoztatott, mi lesz a következő lépés. A szakirodalom szerint a nők többsége semmit nem érez abból, amikor mesterségesen megrepesztik a magzatburkot – főleg nem akkor, amikor már vajúdik. (Nagyobb fájdalmakkal van ugyanis elfoglalva.) Ilyenkor a hüvelybe vezetnek egy burokrepesztő műszert, és (lehetőleg egyetlen fájás alatt) az orvos megrepeszti a burkot. Ekkor egy kis pukkanás érezhető, majd ezzel párhuzamosan meleg folyadék távozik a hüvelyből.
Ami miatt a beavatkozás kellemetlen emlékként maradt meg bennem, az ezt megelőző vizsgálat volt. Ilyenkor alaposan körbe kell járni a méhszájat, meg kell vizsgálni, hogy a baba melyik része van elöl a burokrepesztés előtt. Ezután várni kell egy fájást is, ami már önmagában kellemetlen, és még a repesztés után is ellenőrzésre van szükség a szövődmények kizárása érdekében. Ez valójában néhány perces eljárás, de a vajúdó kismamának sokkal többnek tűnik.
Az oxitocin és burokrepesztés után a méh erőteljesebb összehúzódásai miatt erősödnek a fájások. Vajúdásom során olyan erős fájdalmaim voltak, hogy hol egész testemben reszkettem, hol a két fájás között pillanatokra elbóbiskoltam a kimerültségtől. Miután megszületett a kisfiam, hatalmas hálát és örömöt éreztem. Úgy éreztem, a legnehezebb részen már túljutottam, a méhlepény megszületése sétagalopp lesz.
Sallay Erika: ,,Írásomban a „Hogyan volt, és hogyan lehetett volna?” témát járom körbe egy dúlával."
A WHO által szintén nem ajánlott gyakorlat...
Viktória: – Szoptatási tanácsadóként is rengeteg szülésélményt hallok. A méhszájtágítás iszonyatos fájdalommal jár, sokaknak felér egy kínzással. Amikor a vajúdó nő jelzi, hogy összehúzódás (azaz fájás) jön, olyankor szokták alkalmazni. A WHO mindazonáltal a méhszájtágítást kategorikusan elavult és nem ajánlott rutinnak nyilvánította.
A magzatburok-repesztés is olyan beavatkozás, melyről sok esetben nem tájékoztatják a kismamát. Ha pedig informálnak róla, akkor csak közlik: most burkot repesztünk – és nem feltétlen kérik hozzá a szülő nő beleegyezését.
Magamat tudom csak ismételni, de újfent meg kellene kérdezni, beleegyezik-e a kismama az eljárásba, illetve tájékoztatni kellene arról, adott esetben miért van rá szükség. Szükséges lenne elmondani, hogy egy adott eljárásnak mik az előnyei vagy a rizikói. Illetve milyen alternatív módszereket lehetne alkalmazni... A szülészetre való felvételkor aláíratott beleegyezési nyilatkozat jogi szempontból érvénytelen. Egyetlen esetben van csak kivétel a tájékozott beleegyezés kikérésének kötelezettsége alól: amikor a baba és/vagy a mama szempontjából közvetlen életveszély áll fenn, mert ekkor kizárólagosan az orvos dönt.
