Az ember sok mindent kitalált már. Felfedezte a világot, eljutott a világűrbe is, csak épp a saját magához vezető utat veszítette el... Mert bár a modern orvostudomány képes arra, hogy késleltesse a halál bekövetkeztét, a megnyújtott haldoklás során az emberi szenvedéssel keveset törődünk. A beteg személye, életminősége pedig háttérbe kerül. Itt jön képbe a hospice, ami az utolsó percig az ember méltóságáért küzd.
A hospice latin eredetű szó, jelentése vendégház, menedékház. A Juhos Ferenc (60) vezette nádszegi hospice-intézmény is hasonló szerepet tölt be a beteg és megfáradt emberek életében. Menedéket, támaszt és ellátást nyújt azoknak, akik már közel járnak életük végéhez, mégis szeretnének emberhez méltó körülmények közt távozni.
(© Jay Senetchko)
„Amikor egy kisbaba megszületik, körülveszi őt a családja. Amikor az ember meghal, miért ne tehetné azt méltóságteljesen, ugyanúgy a családja körében?” – teszi fel a kérdést az intézmény igazgatója. Juhos Ferenccel a hospice története mellett olyan kérdésekről beszélgettünk, mint a halál tényének elfogadása és a halálfélelem, valamint a hospice-ban dolgozók és a betegek mindennapjai.
– Annak idején mi adta az ötletet, hogy hospice-t hozzanak létre Nádszegen?
– 2000 karácsonyán – még polgármesterségem idején – meglátogatott az akkori egészségügyi miniszter, Roman Kováč. Beszélgettünk, hogy mit lehetne tenni az emberekért, s ekkor felvetette, hogy Szlovákiában nagyon hiányoznak a hospice-intézmények. Miután elmagyarázta, miről is van szó, rögtön tudtam, hogy ezzel foglalkoznunk kell. Kértem egy hét gondolkodási időt: utánaolvastam a szakirodalomban, majd két kérdést tettem fel. Az egyik az anyagiakról szólt, a másik a megvalósítás mikéntjéről. Én egy egészségügyi és szociális központot képzeltem el, amelyben egy fedél alatt működhet idősek otthona, szociális otthon és hospice. Szlovákiában viszont ekkor még csak egyetlen hospice-intézmény volt, Bártfán. A miniszter úr furcsállotta, hogy miért akarom így, én viszont úgy gondoltam, hogy a kettő nem üti egymást. Hiszen a hospice az élet utolsó stádiumában látja el az embereket, az idősek otthona pedig az idősekről gondoskodik. A beteg kigyógyulhat a betegségéből, ha pedig valaki megbetegszik, akkor is van hova vinni.
Juhos Ferenc 22 éven át volt Nádszeg polgármestere, 2020 óta kizárólag a nádszegi Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Centrumot igazgatja. 2021-ben jelent meg A derékba tört fák között című könyve, amelynek apropója az intézmény megalapításának 18. évfordulója volt. Ám nemcsak a létesítmény nagykorú volta: a 18 esztendő alatt megélt rengeteg tanulságos eset is indokolta, hogy könyvet írjon a nádszegi hospice-ról.
– A nádszegiek mennyire álltak nyitottan az ötlethez?
– Az elején sokan nem értették, miért van erre szükség. Mondogatták, hogy majd oda fog járni a fekete autó… De a „fekete” ugyanúgy jár a kórházba és a házakhoz is! Elmagyaráztam nekik, hogy nem az autót kell nézni, hanem azt, hogy valaki hogyan és milyen körülmények közt hagyja itt ezt a világot. Amikor egy baba megszületik, körülveszi őt a családja. Amikor az ember meghal, miért ne tehetné azt méltóságteljesen, ugyanúgy a családja körében? Addig-addig ütöttem tehát a vasat, amíg az illetékes szervek is rábólintottak az ötletre.
„A mai napig állítom: jó, hogy az idősek otthona és a hospice egy fedél alá kerültek! Ha még egyszer végig kellene járnom ezt az utat, akkor is szívesen megtenném azokért az emberekért, akik odabent fekszenek, s várják az utolsó gongszót…”
– Korábban 13 éven át dolgozott az egészségügyben. Volt ennek bármiféle hatása arra, hogy végül ezen az úton indult el?
– Biztosan volt köze hozzá, ahogy a szüleimnek is. A családom szálka volt a múlt rendszer szemében: emiatt akkoriban nem mehettem főiskolára, hiába próbálkoztam. Emlékszem, nagyanyám közölte velem, hogy addig, amíg ők élnek, engem nem fognak felvenni sem az egyetemre, sem a helyi szövetkezetbe dolgozni. Igaza volt. S én akkor döbbentem rá, hogy milyen is az a rendszer… De azóta sem kértem számon senkin, hogy mi történt. Mentem tovább az utamon, végeztem a munkámat. Felvettek a galántai kórházba, ahol 13 évet dolgoztam. Először technikusként, majd az utolsó 4 évemben már a mentősöknél voltam sofőr. Nagyon sokat tanultam és tapasztaltam az egészségügyben töltött éveim alatt. Később aztán elvégeztem a pozsonyi Comenius Egyetem jogi karát, valamint ott is doktoráltam, így az ott tanultak is a segítségemre voltak. Illetve sokat köszönhetek nagyanyámnak is, akivel fiatalabb koromban rengeteg éjszakát beszélgettem át. Ezek az élmények is hozzájárultak ahhoz, hogy kialakult bennem egy erős tenni akarás: hogy hozzunk létre valamit, ami segítheti az embereket.
– A könyvében írja, hogy az emberekben van egyfajta leplezett halálfélelem. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy sok helyen tabutémaként kezelik a halált?
– Többször is ott voltam haláltusájukat vívó emberek ágya mellett. Láttam, mit élnek át, s azt tapasztalom, hogy az emberek nem is magától a haláltól félnek, hanem a halál előtti pillanatoktól. A fájdalomtól, illetve attól, hogy mi fog történni velük az utolsó percekben. Valamikor az egész rokonság ott virrasztott a haldokló mellett a szobában. Ezt ma már nagyon kevesen teszik meg. Mi a hospice-ban lehetőséget biztosítunk erre, mégis nagyon kevesen használják ki, hogy ott legyenek. Nem akarják látni a szenvedést. Ami az elfogadást illeti, talán a hívő emberek egy kicsit jobban el tudják engedni az itteni életet, mert hiszik, hogy az „örök hálószobában” sokkal jobb lesz majd.
Juhos Ferenc A derékba tört fák között című könyve. „Én mindig azt mondom, ha a Jóisten valakit elszólít, akkor valószínűleg nagyobb szükség van rá odafent. De attól, hogy így beszélek a halálról, ugyanúgy van bennem félelem, mint más emberekben.” (© onkormanyzat.sk)
– Mit gondol, segíthet a hospice másképp láttatni a halált? Egyáltalán: fel lehet valamennyire készülni az utolsó pillanatra?
– Készülni lehet, de felkészülni nem. Viszont mi nem a halál elleni küzdelem zászlóját tettük ki az intézményünkre, hanem az emberi méltóságért való küzdelemét. Azt szeretnénk elérni, hogy a méltóság ne szenvedjen csorbát, s a beteg azt érezze, hogy az utolsó percig ember. A nálunk dolgozóknak is mindig mondom: próbáljunk úgy hozzáállni, mintha a mi szüleink és nagyszüleink feküdnének azokon az ágyakon. Mert csakis akkor lesz igazi hivatástudatunk. Persze, a nővéreknek és nekem is ki kellett építenünk valamiféle védőfalat, hiszen a halál nálunk gyakori vendég, s valahol minden eltávozás megérint bennünket.
– S hogyan lehet a végső órákat méltóságteljessé tenni?
– Úgy, hogy a haldoklónak megadunk mindent, ami egy embernek jár. A rendszeres és őszinte tájékoztatás, a főorvos asszony által előírt orvosság és terápia ugyanúgy fontosak, mint a bevetett ágy, a tiszta környezet és az odafigyelés. Ha tehetem, minden nap benézek egy-egy beteghez, igyekszem váltani velük néhány szót. Fontos, hogy érezzék a törődést. Sokszor egy-egy simítás vagy biztató, megértő pillantás többet jelent nekik minden szónál. Továbbá fontos, hogy a haldokló mellett szépen beszéljünk a szobában, s ne érezze úgy egy percig sem, hogy már lemondtunk róla.
Azt szeretném, hogy ha eljön az utolsó gongszó pillanata, a nálunk lévő betegek és haldoklók azzal a tudattal távozzanak, hogy az utolsó percben is megkapták azt, ami egy embernek jár.
– Vannak viszont olyanok, akik hazataláltak. Nekik a hospice nem a végállomást jelentette, hanem csak egy megállót az életben. Mesélne kicsit ezekről az esetekről?
– Egyszer behoztak hozzánk egy végső stádiumban lévő édesanyát. Nagyon legyengült, a lánya egészen Johannesburgból utazott haza, hogy együtt tölthessenek néhány napot. Miután visszautazott, 3-4 hét múlva újra hívott. Érdeklődni szeretett volna az édesanyja állapotáról, mire én kértem, hogy várjon egy percet, idehívom a telefonhoz. Ekkor csend lett a vonal túlsó végén. A lány aztán megkérdezte: tudom-e, kiről van szó? Igen, végső stádium és Johannesburg... A történet végül úgy ért véget, hogy az édesanya pár hónap múlva fogta a sátorfáját és hazament. És nem ez volt az egyetlen ilyen esett! Tehát a hospice nem feltétlenül a végső állomás, olykor csupán az élet egyik állomása. Amikor valaki beköltözik hozzánk, akkor sohasem tudjuk előre, hogy az illetőnek végső állomás lesz-e vagy sem. Mert csodák mindig történhetnek, s én hiszek a csodákban.
– Ennyi év tapasztalattal a háta mögött Önnek milyen a viszonya ehhez az egész témához?
– Sok helyen elmondtam már, hogy nem tudtam ott lenni sem a nagyszüleim, sem az édesapám halálánál. Mindig elszólított valami, a Jóisten nem akarta, hogy ott legyek. Amikor viszont az édesanyám haldoklott, akkor úgy akarta, hogy mellette legyek. A hospice-ban halt meg, így az utolsó időszakot együtt tudtuk tölteni. És amikor eljött az utolsó nap utolsó órája, a húgom és én is ott voltunk, és persze a legközelebbi hozzátartozók is. Lehetőségem adódott végigkövetni, ahogy csendesen, méltóságteljesen elment. S ekkor döbbentem rá, hogy milyen nehéz is elengedni valakit. Továbbá: a könyvem egyik fejezetének azt a címet adtam, hogy „Egy asztalnál a halállal”. Ezt azonban később meg kellett változtatnom egy konkrét eset miatt: amikor is az én ajtómon is bekopogtatott a halál. Még a pandémia előtt történt, hogy egy nap elfakadt a gyomorfekélyem, rövid időre az eszméletem is elveszítettem, majd arra ébredtem, hogy ott a gyorsmentő. A doktor úr azt mondta, szerencsém volt, mert akár bele is halhattam volna. Aztán a Covid idején másodszor is kopogtatott: a tüdőm 80 százalékban nem működött, megszenvedtem a betegséget, kórházba is kerültem vele, de hála Istennek még mindig itt vagyok. S így lett a fejezet címe »Egy különleges randevú«.
– Ezek az élmények milyen hatással voltak Önre? Érzi-e, hogy valamiben megváltozott?
– Biztos, hogy sok mindenre másként tekintek, egyet viszont sosem fogok másképp látni: a segítségnyújtást. Ha hívnak, hogy segíteni kell, nem azt kérdezem, hogy kinek, hanem azt, hogy hova menjek.
– S mit gondol, létezik még önzetlen segítségnyújtás?
– Talán ma már hiánycikk – vagy legalábbis olyan, mint a pult alatti áru. Pedig minél előbb vissza kellene hozni ezt a tulajdonságot a mindennapok forgatagába!
Hiába jutottunk el az űrbe vagy terveztünk számtalan technikai csodát: mindezek mit sem érnek, ha mi, emberek elvesztettük az egymáshoz vezető utat.
– Végezetül: Ön szerint, ha elfogadjuk, hogy a halál az élet része, az segíthet abban, hogy tudatosabban éljük meg a mindennapokat? Hiszen mindig azt hisszük, hogy van még időnk...
– Én azt vallom, hogy amit tudunk és ami tőlünk telik, azt addig tegyük meg, amíg élünk. Ne gondoljunk arra, hogy egyszer meg fogunk halni. Hiszen ez olyan, mintha behúzott kézifékkel közlekednénk. Az életben két nagyon fontos dátumot jegyzünk, ami a miénk. A születésünk dátumát a tudtunkra adják, ám el kell fogadnunk, hogy a másikat majd egyszer a tudtunk nélkül írják be. E kettő között pedig zajlik az életünk. Próbáljunk hát úgy élni, hogy a távolság a között, amit tettünk és amit tehettünk volna, ne legyen túl nagy. S közben segítsünk egymásnak, amikor és ahol csak tudunk.
