A tánc a legújabb divat. A legújabb őrület – és igazán soha nem ment ki a divatból. Csak elaludt egy kis időre, hogy a langyosabb vérű népek is újra felfedezzék. A koreográfia ott él a testekben örökké. Ha táncolunk, olyankor nincs semmi más. Csak a tánc.
Az ember mindig is táncolt. Az ősi népek a napsugarak és az eső előcsalogatására használták a táncot. Táncoltak bálványaik előtt, és harci táncokat is lejtettek.
Később a tánc vallási jelleget öltött: az emberek így fejezték ki imádatukat az isteneik iránt. A bonyolultabb táncok előadására már képzettebb táncosokra volt szükség: ezek voltak a papok és a sámánok. Egyiptomban külön rendbe tartoztak a templomi táncosnők. Indiában szorosan Shiva istenhez kötötték a táncot: neki mutatták be erotikus táncukat a templomi táncosnők. Az ő tudományából „fejlődött ki” később a kurtizánok tánctudománya.
Az ókori görögök nagy hangsúlyt helyeztek a testi képzésre is, így a tánc sportjelleget is kapott. A keresztény egyház sokáig tiltotta a táncot, és száműzte a templomból, mert érzékinek és pogánynak bélyegezte. A nép azonban nem mondott le róla, és továbbra is járta a „néptáncot” az ünnepeken és a mulatságokon.
Indiában, de sok helyütt sokáig (például Európában is) hivatásos táncosok csak férfiak lehettek. A női táncosokat a prostitúcióval hozták összefüggésbe.
A középkori Európában a várakban az uraságok átvették a parasztok táncait, de ünnepélyes ceremóniává változtatták át, és szabályos tánclépéseket alakítottak ki. A táncmesterek egyik udvarból és kastélyból a másikba jártak, és vitték-tanították az új táncokat. A férfiak és nők saját énekükre táncoltak nyitott vagy zárt körökben.
A reneszánsz idejéből már fennmaradtak olasz és francia táncmesterek feljegyzései. Pártáncokat, akrobatikus ugrótáncokat, csoportos táncokat – mint például az itáliai eredetű pavane (a táncolók a pávák járásához hasonló lépéseket és taglejtéseket tettek) – oktattak. E kor tánca még a branle (körben táncolt reneszánsz táncfajta, amelynek bizonyos formái sokáig fennmaradtak az udvari táncéletben), a gaillarde (bonyolultabb lépések jellemzik) és a lassú, méltóságteljes basse danse.
A barokk korában a társasági tánc és a színpadi tánc már elkülönült egymástól. A divatot Franciaország diktálta, ott is személyesen XIV. Lajos! Minden divatba jött, ami francia volt, a francia táncmesterek voltak a legkeresettebbek. A király maga is fellépett színpadon, 24 évesen Napistenként jelent meg – ezért nevezték el őt Napkirálynak! 1661-ben megalapította a Királyi Táncakadémiát, és a műkedvelő főúri táncosok mellett megjelentek a hivatásos táncművészek. Nekik és mestereiknek köszönhetően „csiszolódott ki” a balett, ők fektették le a szigorú szabályokat.
A táncstílus alig változott, amíg csak az 1700-as évek vége felé a balett Shakespeare-jének nevezett Jean-Georges Noverre francia táncos újfajta elgondolásait át nem ültették a gyakorlatba. A főúri társaság menüettet és más társasági táncokat táncolt. A 3/4-es lüktetésű menüett (a hölgyek és urak komplikált lépésekkel járják körül egymást) a francia forradalom kitöréséig a táncok királynőjének számított.
Manapság az emberek azért táncolnak, hogy jó kondícióban maradjanak, kiengedjék magukból a feszültséget vagy kövessék a divatot.
A múlt századi romantika a táncművészetbe is bevezette a legendákat, tündérvilágot, és ismét középpontba állította a nemzeti táncokat. Az 1800-as évek közepén megjelentek a mai értelemben vett páros táncok. Mivel az új táncok (a keringő és a polka) a korábbinál kisebb távolságot engedtek a partnerek között, az emberek az elején elutasították ezeket, és csak az 1910-es évektől váltak elfogadottá, számos új társasági tánccal együtt.
Már ebben a században hanyatlásnak indult a romantikus balett. Sorra nyíltak a varieték, mulatók, amelyek állandó kellékévé vált a kánkán (amint azt Toulouse-Lautrec festményei is tanúsítják). A kánkán valószínűleg Algírból származik, és az 1830-as években hódította meg a francia főváros táncos mulatóhelyeit. „A kánkán olyan tánc, amelyet soha nem táncolnak rendes társaságban” – írta Heinrich Heine párizsi tudósítóként, és a „pogányság örömtáncának” is nevezte a kánkánt, amelyet később a párizsi Montmartre színpadain revüszámmá stilizáltak (az ehhez illő zenét Musard és Offenbach komponálta).
A huszadik század elején az orosz cári balett lázongó képviselői szerették volna megreformálni a táncot. Sikerült is nekik, s ezzel útjára indult a modern tánc. A klasszikus balettel teljesen szakítottak, a fő törekvés a kifejezés teljes szabadsága volt. (Az amerikai modern tánc egyik szülőanyja Martha Graham. A modern tánc képviselője volt a tragikus balesetben elhunyt Isadora Duncan is, aki mezítláb, könnyű leplekben táncolt.)
De térjünk vissza a társastáncokhoz. Ezek közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Gyökereit kutatva egészen a tizenkettedig századig lehet visszamenni, a minnesängerek (lovagi költők) koráig. A tánc neve a német „waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik, s amelyet először egy rögtönzött bécsi vígjátékban tűnt fel. Bár a porosz udvarban 1794-ben már tanulták a keringőt, a későbbi porosz királynő, Lujza – aki nem volt tőle elragadtatva – betiltotta.
Berlinben 1918-ig volt érvényben a tilalom, a müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő a Strauss dinasztia keringőmelódiáinak köszönhetően vált igazán népszerűvé. Az egyik legkedveltebb és leglátványosabb társastánc a bécsi keringő.
Az emberek azért kezdtek el táncolni, hogy ünnepeljenek, vagy kifejezzék imádatukat isteneik iránt. Olyankor is táncoltak, ha azt akarták, hogy nőjön a vetés, szerencséjük legyen a harcban, vagy el akartak mesélni egy történetet.
A századfordulón új zene hódított, a ragtime – a hozzá passzoló táncokat már táncolták a chicagói világkiállításon.Később megszületett a dzsessz, amely elvezetett többek között a charleston, a szving, a sztepp, a dzsessztánc, a musical, a rock and roll kialakulásához. A szving táncok egy részének amerikai, afroamerikai, más részének európai hagyományai vannak. E táncok egymásra is hatottak, és formálódásukhoz egy-egy táncos egyedi stílusa is hozzájárult. Legfőbb jellemzőjük a szabad vezetés és improvizáció – akárcsak a boogie-woogie-nál, amely egyébként szving eredetű tánc. Az Egyesült Államokban néha a szving európai változatának is nevezik, és az ötvenes években a rock and roll elterjedésével vált népszerűvé Európában.
A hatvanas években megszületett a twist, melynél már nem volt szükség a párban táncolásra. Egy évtizeddel később pedig az USA Puerto Ricó-i és fekete táncklubjaiban elindult hódító útjára a diszkó. Az újabb és újabb zenei stílusok további táncműfajok megszületését eredményezték, mint a hiphop, break, electric boogie...
Persze az eddig említetteken kívül még más táncok is léteznek. Például a sztepptánc, amely Fred Astaire és Gene Kelly filmjei által vált népszerűvé az ötvenes években. Vagy a később megjelenő limbó, amely egy egész Afrikában elterjedt vallási táncra vezethető vissza. De említhetnénk akár a nyolcvanas végén megjelenő, Brazíliából származó lambadát is, amely a merengue és a carimbo kombinációjából jött létre.
Tangó
Az 1800-as években bevándorlók – köztük sok olasz és spanyol – özönlik el Buenos Airest. Azt remélik, hogy ott jobbra fordul a sorsuk. Nem mindenkinek jön be a számítása. A csalódott szerencselovagok a kikötők, bordélyok, lebujok népségéhez csapódnak. Ez a környezet a tangó szülőföldje. Az elnevezés a latin „tangere” (érinteni) szóból származik, de azt is mondják, hogy a fekete rabszolgák dobolására („tambor” = dob) vezethető vissza.
A lüktető dallam a „milonga” (a Rio del Plata menti népdal), a „haba nera” és a „candome” (a néger rabszolgák munkadala) keveredéséből keletkezett. A tánc lassú, vontatott, kötekedő. Eleinte a várakozó férfiak táncolták egymással, később a bordélyházak lányai a kliensekkel. Az első tangóknak csak címük van, nyomdafestéket nem tűrő szövegüket a helyszínen rögtönözték. Később a tangó polgárjogot nyert. A kabarék parkettján táncolják, híres énekesek dalolják a híres szövegeket. A századforduló után ez az ellenkezésből és megadásból szőtt tánc átkerült Európába is, és hamarosan nagyon népszerű lett. Mindenekelőtt Párizst bűvölte el. Később az angolok ezt is megreformálják... Napjainkban a standardtánc-versenyeken az angol, a divattánc-versenyeken az argentin tangót táncolják.
Az emberek mindaddig megmosolyogták az olyan táncokat, mint a tangó vagy a twist, míg azok divatossá nem váltak. Az ún. divattáncok a következők: salsa, mambo, boogie-woogie, rock and roll. Amit ma salsa néven ismerünk, több évszázados „lerakódás” eredménye: a latin-amerikai és karibi térséghez köthető. A „salsa” szó jelentése „szósz”, „fűszer”, ami a különböző ritmusok keveredésére utal.
A latin-amerikai táncok közé tartozik a szamba, a csacsacsa, a rumba, a paso doble és a jive. (E táncok a húszas években jelentek meg Európában, ám az igazi áttörés csak az ötvenes években következett be.) A szamba eredetileg több táncforma gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai fekete rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az időben ez igen népszerű táncfajta volt, és „semba”-nak hívták, ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte.
Ma a szamba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új szambamelódiák születnek. A viszonylag gyors csacsacsa a rumba és a mambó egy változata. Megalkotója Enrique Jorrin havannai zenész. E tánc először Észak-Amerikát hódította meg, de hamarosan Európában is népszerű lett. Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a rumbába is. Sok diszkózenére is lehet csacsacsát táncolni. A rumba – eredetét tekintve – kubai tánc, melyben kiemelt szerepet kapnak az erőteljes csípőmozgások, s a lírai elemek erotikus elemekkel is ötvöződnek...
A paso doble – eredetét tekintve – spanyol tánc, a húszas években már táncolták. A bikaviadal pantomimjeként ismerik, ahol a férfi a matador, a nő pedig a piros kendő megtestesítője. Mai formáját Franciaországban alkották meg. A jive (dzsájf) ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elődje volt.
