A szerb Marina Abramović a valaha élt legnagyobb performanszművész.
Nehezen hisszük el, hogy az is lehet művészet, ha csak valami hétköznapi dolgot teszünk. Például valaki szemébe nézünk. Művészetté attól válik, hogy nem akárki teszi és nem akárhogyan. Marina Abramovićra több százezer ember volt kíváncsi, pedig semmi mást nem tett, csak leült, és a szemébe nézett annak, aki leült vele szemben. Marina Abramović pillantásának ereje volt, s pont ez avatta őt művésszé. Nevét a legnagyobbak között jegyzik.
A Nyugvó energia c. performansz: szerelmével, Ulayjal egy kifeszített nyíl két oldalán álltak. A hátradőlt Marina a felajzott nyílba kapaszkodott, míg Ulay a nő szívére irányzott nyilat tartotta a húron. Ha a férfi keze megremeg, Abramović meghal.
Tizenöt évvel ezelőtt három teljes hónapig csak az ő kiállítása töltötte ki a New York-i MoMA összes emeletét. Performanszai mindig az emberi test tűréshatárait tesztelték. A legmesszebb a Ritmus 0-ban ment, amikor hat órán keresztül állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az odakészített tárgyakkal – például késekkel – bármit megtehettek vele. Pár óra alatt elszabadult a pokol, a nézők lemeztelenítették, az egyik látogató belevágott a nyakába, majd töltött fegyvert tartottak a fejéhez. Aztán mikor letelt a hat óra, Abramović elindult a nézők felé, akik észvesztve menekültek előle...
Marina Jugoszláviában, Belgrádban született 1946-ban. Pont olyan gyerekkora volt, mint amilyet az ember a kőkemény szocializmusban elképzel: anyja még 29 éves korában is kötelezte, hogy érjen haza este tíz előtt. A művésznő mindig azt nyilatkozta, hogy az anyja sosem szerette, de mára megbocsátott neki. „Most már nagyon jól vagyok, és anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat!” – nyilatkozta egyszer.
Nevét akkor kapta fel a világ, mikor szerelmével közös előadásokat hoztak létre. A német Ulay és Marina a férfi és a nő kapcsolatát vizsgálták extrém módszerekkel: egymás szájából lélegeztek, míg mindketten el nem ájultak, vagy órákon keresztül szaladtak egymás felé és ütköztek össze újra meg újra.
Az ütközés egyre fájdalmasabb volt, mert egyre inkább eltávolodtak egymástól: ahogy nőtt a kettejük közti távolság, úgy nőtt a fájdalom... Miután a kínai nagy fal két végéről elindultak mind a ketten, és 2500-2500 kilométernyi magány után középen összetalálkoztak, azzal kapcsolatuk véget is ért. Ulay 12 évig volt Marina élettársa: Marina fájlalta elválásukat, és mindig is élete szerelmének nevezte a német fotóművészt.
A nagy nézés
New York-i kiállításán olyasmit művelt, amit senki nem felejt el, aki végignézi a YouTube-on a filmet: Marina itt három hónapig minden nap egy széken ülve várta, hogy a látogatók leüljenek elé, és némán nézzék egymást néhány percig. Egyszer Ulay ült le egykori szerelme elé, aki akkor egyszer kinyújtotta a kezét partnere felé – az erről készült videó talán a leghíresebb felvétel, ami kortárs előadóművészről valaha készült. A YouTube-on már több mint 14 millióan látták, de szerepel az Abramović életéről szóló, The Artist is Present című remek dokumentumfilmben is.
A művészet olyasmi, ami boldognan nemigen megy!
Művészetével mindig a határokat feszegeti.
„Életem egyik legnagyobb kérdése volt mindig, hogy ki hozza létre a határokat: szerintem mi, saját magunk. És ha mi azt mondjuk, hogy nincsenek határok, akkor nincsenek határok.” Marina mindig is eme jelszó szerint alkotott.
Rengetegszer használta meztelenségét
És ami érdekes, sosem úgy tekintett magára, hogy ő most női művész. Persze, női teste van, de nem tartotta magát „női művésznek”. A művészetnek nincs neme – hangoztatta.
„Hogy a művészetnek nincs neme, az csak a saját véleményem... Ahogy az is csak személyesen engem tesz szomorúvá, ha valakit afroamerikai, leszbikus, női vagy férfi alkotónak neveznek. Művészetből csak egy van, és összesen két kategóriája létezik: jó és rossz.”
Vajon mi értelme volt annak, mikor 2010-ben New Yorkban napi 8, összesen 736 órán keresztül ült egy széken, és nem csinált mást, mint a vele szemben leülő emberek szemébe nézett?
„A szem a kapu a lélekhez, és ha van időnk rendesen belenézni valaki szemébe, szélesre tárul előttünk, és az egész világ elénk jön...” – mondta. Bevallotta, hogy húszévesen még nem tudta volna ezt a szembenézést véghez vinni, mert még nem állt készen rá – és nem is lett volna hozzá elég bölcs...
Mitől művészet az, amit csinál?
Ha egy performanszt nézünk, és közben valami másra gondolunk, esetleg unatkozunk, akkor az határozottan nem jó műalkotás. De ha a testünk reagál: valamiféle elektromosságot érzünk, az agyunk a jelenre koncentrál, akkor az jó munka. Abramović élete során többször közel állt a halálhoz, például mikor párjával egyensúlyozott egy kifeszített nyíllal (ha Ulay elengedi, a nyíl Marinába fúródott volna...). Vagy amikor Marina négy napig marhacsontokat tisztított acélkefével a Velencei Biennálén, hogy bemutassa a háború kegyetlenségét. Marina Abramović rengeteget tett hozzá ahhoz, amit ma modern művészetnek nevezünk.
