Ketten a magánnyal és a kutyával... Férfiak a társkeresés lázában. Szingli férfiak férfiszemmel és női szemmel.
Miért nem találnak egymásra férfiak és nők? Mitől lett olyan bonyolult a társkeresés, mikor mindenki szinte csak egy kattintásnyira van tőlünk?
HOL VAN AZ A LÁNY?
Kósa Árpi (33, Pozsony) egy nemzetközi vállalatnál programozó. Társat keres, s azt kérdezi: hol van a hozzáillő lány? Egyelőre sem online, sem a sarki kávéházban nem bukkant fel.
A férfinak könnyű, ha keres, talál – állítja a szingli nők többsége. Csak épp kifelejtik belőle a matematikát. Valószínűleg ugyanannyi férfi van egyedül akaratán kívül, mint lány, mert hisz a nők és a férfiak majdnem ugyanannyian vannak.
– Független, önálló egzisztenciával rendelkező férfi vagyok – kezdi Árpi. – Pontosan tudom, mit akarok az élettől: boldogságot, társat egy életre. Két éve vagyok egyedül, előtte volt egy tízéves kapcsolatom. Utána is voltak próbálkozásaim, viszont pár randinál tovább nem jutottam.
– Nem épp az előző szerelem a gát? Ha valaki tíz évig része az életünknek, nem lehet könnyű feldolgozni az elválást...
– Nem volt könnyű. A csalódás keserves tapasztalat volt, bizalmatlanná tett. Aki pedig magát bezárja, az elzárja. Pedig arra készültem, hogy megnősülök és családot alapítok, egyszóval elköteleződtem. Aztán jött a hideg zuhany: párom, röviddel azután, hogy beköltöztünk a vadonatúj lakásunkba, elhagyott. Az ingatlant ugyanis, amiben élek, még közösen vettük. Persze, a költözés után már láttam, hogy itt valami nem stimmel. Az exem rájött, hogy mégsem akar Pozsonyban élni. Mégsem szeretné elkötelezni magát... Eleinte bizakodtam, majd csak találunk valami megoldást. Benne viszont már nem volt rá hajlandóság. Így visszatekintve nem is értem az időzítést. Egyedül maradtam a lakással és a hitellel, inkorrekt volt nagyon...
Olvass tovább: Hol van az a lány?
ŐK ÉS A MAGÁNY
Miért nem talál, aki keres? Egyedülálló férfi nagyító alatt. A férfi kalandot akar, a nő igaz szerelmet. Még mindig ez a hivatalos narratíva. Hogy igazából nincs olyan férfi, aki a párját keresi – ha pedig igen, annak irreális elvárásai vannak. Pedig talán nem is.
Egy élménydús nap után a barátainkkal iszogatunk a csillagos égbolt alatt. Jelez a telefonom, képes üzenet érkezik a mamától, aki kiruccanásunk alatt a gyerekekre vigyáz. Mutatnám a férjemnek, de hirtelen mindenki kíváncsi lesz. Valahogy így indult ez a beszélgetés, ahol megtudom, hogyan gondolkodnak a harmincpluszos, hímnemű szinglik.
– Megmutatnád még egyszer a gyerekek fotóját? – sürget Tibi már harmadjára. Tibit közel 15 éve ismerem, egyidőben bulikirálynak hívtuk. Annak idején nem volt olyan buli a környéken, ahol ne vele söpörték volna ki a termet. Két dolgot imádott az életben, kimenni az éjszakába meg tanulni. Maximalista volt ebben is, abban is. Utoljára 7 éve láttam, mert kiköltözött Németországba. Hogy vigye valamire, s olyan férfi legyen, aki erős bástya, aki mellett a nő leteheti végre a kalapot. Most meg a fiaim maszatos fényképeit nézegeti, és felhős a szeme. Kattog a fejemben a rapszöveg, amit az úton hallgattunk: „Megmondtam, de ti nem hittétek, tényleg semmire nem vittétek...”
– Mit nem adnék egy ilyen kis gézengúzért! – mondja.
– Nosza, mindent bele, „fényrejáró” bulikirály! – viccelődöm vele. De ő komolyan néz.
– Mi a baj?
– Krízis, bár lehet, hogy csak a bor beszél belőlem. 34 éves vagyok és magányos.
Olvass tovább: Ők és a magány
MI AZ A FOMO?
Hogy éreznéd magad, ha valaki elzárná a telefonodat? Mi történne? Pánikba esnél, bestresszelnél, szorongani kezdenél? Ha igen, akkor nyakig vagy a bajban. Nálad is megjelent a FOMO-szindróma.
Mit csinálsz a következő egy órában? Fogadni mernék, hogy legalább ötször ellenőrzöd, hogy mennyi lájkot kaptál, és ki mindenki kommentelte a tökéletes képedet. Ha kevés a látogatás, azon töröd a fejed, hol rontottad el, milyen képet rakj fel legközelebb. Jaj, bárcsak feleannyira lenne sikeres, mint a barátnőd vagy influenszered legutóbbi fotója, akit követsz! Töröd a fejed, majd összetöröd, új és új pózokat, outfiteket, szűrőket próbálgatsz... És igen-igen szomorú vagy, mert semmi sem segít. Kisebbrendűségi érzés gyötör, ugyanakkor dühös is vagy. Mérges vagy magadra, utálod az egész világot! Magadra ismertél? Akkor baj van, mert hatalmába kerített a FOMO. (Fear of Missing Out: félelem attól, hogy lemaradunk és kimaradunk.)
Pontosan: mi is az a FOMO?
Szó szerinti fordításban azt jelenti: félek, hogy lemaradok valamiről. Egy eseményről, újdonságról, hírről, ami megmozgatta a világot, és amiről mindenki beszél. Mindig képben akarsz lenni, igaz? A szociális hálón lehet értesülni mindenről. Főleg most, amikor a koronavírus meg a lockdown miatt egész életünk felköltözött az internetre. Ezért folyton azt keressük, ki mit tett fel. Zsuzsa szabin van, Márta a tengernél nyaral, Mara föltett egy új sütireceptet, Dóri kislánya meg hihetetlenül megnőtt. A barátnőd biciklizik, Móni fürdik a tóban, még akkor is, ha jéghideg a víz. Esetleg még megnézed a régi fiúdat meg a barátait.
Mindent tudsz mindenkiről. Csakhogy amíg a többieket követed, rádöbbensz, hogy te egyedül ülsz otthon mobillal a kezedben... Egyetlen szórakozásod a profilok nézegetése. Nekem miért nincs olyan szuperjó dolgom, mint a többieknek? Engem miért nem hív ki senki futni? Kriszti miért piña coladát iszik, én meg ócska kofolát? Így hasonlítgatod magad másokhoz, és közben megesz a sárga irigység. Egyre mélyebbre süllyedsz az önsajnálatba, a kishitűségbe, a kételkedésbe, hogy a te életed nem cool.
Olvass tovább: Mi az a FOMO?
TÖRÉKENY HARCOS PÁRT KERES
A sárosfai Németh Eleonóra „Norcsi” (38) szép lány, aki megérdemli a nagybetűs szerelmet. Két mankóval érkezik az interjúra, de még a szeme is mosolyog. Ha azt mondjuk, nehéz a párkeresés, akkor mit mondjon ő, aki szemlátomást más, mint mi vagyunk.
– Óvodáskorban fogtam fel először, hogy más vagyok. Nekem délben haza kellett mennem, a többi gyerek pedig maradhatott. Veleszületett gyermekbénulásom van. Születésemkor oxigénhiány lépett fel, az egyik kezem és mindkét lábam megsérült. Ha most valaki rám néz, látja a merev izmaimat. Volt két jó barátnőm: Alica és Erzsike. Óvodáskoromban ők fogták a kezemet, és vezetgettek. Akkor még azt hittem, mindig ilyen könnyű lesz, elfogad majd mindenki.
– Ezt hogy értsük? Volt, aki nem fogadott el?
– Másodikos koromtól a helyi alapiskolába jártam. Sárosfán mindenki ismert, nem tekintettek csodabogárnak. Ez az önfeledt állapot felső tagozatos koromig tartott, akkor átkerültem Nagyszarvára. Azok az évek már nehezen teltek, sírva jártam iskolába. Egy osztálytársam végig gonoszkodott velem, és senki nem tudott hatni rá: sem tanár, sem szülő. A középiskolás éveim aztán meghozták a szabadságot. Mezőgazdasági középiskolába kerültem, diákotthonba. Csak pénteken jöttek értem a szülők. Elváltam tőlük, mint kenyér a héjától, önállósodtam – és igen, boldog voltam! Barátokra leltem, itt végre senki nem csúfolt. Olyan lehettem, mint a többi tizenéves. Még punk korszakom is volt, feketében jártam, punkzenét hallgattam, mint a szobatársaim. Szerettem lázadni, azt gondoltam, miért is ne, ha már úgyis más vagyok... Egyébként ez a korszakom elég sokáig tartott, sőt, az első fizetésemből 3000 koronáért fekete bakancsot vettem. Kamaszkoromból nem maradt ki semmi, diszkóba jártam, csak épp két mankó segített a járásban.
Olvass tovább: Törékeny harcos párt keres
