A sárosfai Németh Eleonóra „Norcsi” (38) szép lány, aki megérdemli a nagybetűs szerelmet. Két mankóval érkezik az interjúra, de még a szeme is mosolyog. Ha azt mondjuk, nehéz a párkeresés, akkor mit mondjon ő, aki szemlátomást más, mint mi vagyunk.
– Óvodáskorban fogtam fel először, hogy más vagyok. Nekem délben haza kellett mennem, a többi gyerek pedig maradhatott. Veleszületett gyermekbénulásom van. Születésemkor oxigénhiány lépett fel, az egyik kezem és mindkét lábam megsérült. Ha most valaki rám néz, látja a merev izmaimat. Volt két jó barátnőm: Alica és Erzsike. Óvodáskoromban ők fogták a kezemet, és vezetgettek. Akkor még azt hittem, mindig ilyen könnyű lesz, elfogad majd mindenki.
– Ezt hogy értsük? Volt, aki nem fogadott el?
– Másodikos koromtól a helyi alapiskolába jártam. Sárosfán mindenki ismert, nem tekintettek csodabogárnak. Ez az önfeledt állapot felső tagozatos koromig tartott, akkor átkerültem Nagyszarvára. Azok az évek már nehezen teltek, sírva jártam iskolába. Egy osztálytársam végig gonoszkodott velem, és senki nem tudott hatni rá: sem tanár, sem szülő. A középiskolás éveim aztán meghozták a szabadságot. Mezőgazdasági középiskolába kerültem, diákotthonba. Csak pénteken jöttek értem a szülők. Elváltam tőlük, mint kenyér a héjától, önállósodtam – és igen, boldog voltam! Barátokra leltem, itt végre senki nem csúfolt. Olyan lehettem, mint a többi tizenéves. Még punk korszakom is volt, feketében jártam, punkzenét hallgattam, mint a szobatársaim. Szerettem lázadni, azt gondoltam, miért is ne, ha már úgyis más vagyok... Egyébként ez a korszakom elég sokáig tartott, sőt, az első fizetésemből 3000 koronáért fekete bakancsot vettem. Kamaszkoromból nem maradt ki semmi, diszkóba jártam, csak épp két mankó segített a járásban.
– Abban is bíztál, hogy megleled a párodat?
– Igen, miért is ne? Én még most sem adom fel. Bennem mindig erősen munkált a bizonyítási vágy. Sokáig azt mondtam, hogy igenis képes vagyok dolgozni. Évekig dolgoztam, először részmunkaidőben, majd 8 órás munkaviszonyban a szociális biztosítóban. Itt négy évig voltam, később egy somorjai céghez kerültem. De a lábaimnak egyre megterhelőbb volt az ingázás és az egész napos ülőmunka. Most rokkantsági járadékot kapok, 80 százalékos mértékű az egészségkárosodásom. A háztartásban a főzésen kívül – az nem nagyon érdekel – mindent megcsinálok. Valószínűleg lassabban, mint az átlag, és más technikával, de minden sikerül.
Kiskoromtól kezdve arra neveltek, hogy a lehetőségekhez képest önálló legyek. Anyum sosem tűrte, hogy máshogy kezeljenek, vagy kivételezzenek velem. Ha rosszul viselkedtem, megszidtak. Az ember méltósága nem az állapotától függ: valahogy ebben a szellemben igyekeztek nevelni.
– Mikor alakult ki az első párkapcsolatod? Kinek szavaztál bizalmat?
– Későn érő típus vagyok. 19 évesen, a középiskolában volt először barátom. Addigra már kialakult a szenzorom: tudtam, ki az, aki elfogad, ki az, aki csak sajnálni tud – és ki közelít felém jó szándékkal. Sokszor hallottam: Norcsi, hogy te milyen szép vagy, de... Idővel ezt is megtanultam kezelni. Ha valaki nem tudja elfogadni a korlátaimat, tudomásul veszem. Sosem volt ebből félreértés, a fiúk őszinték voltak, nyíltan megmondták, hogy nem megy. Az elején ebből nem is volt konfliktus.
– Ezek szerint később volt belőle?
– Amikor már nem közölték velem, hogy mi van, hanem sunyi módon viselkedtek. Sokáig nem vágytam komoly kapcsolatra, 30 éves korom körül éreztem először, hogy most már készen állok. Valami hosszabbra, állandóra vágyom. A leghosszabb kapcsolatom 9 hónapig tartott. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit rontok el, vajon mit csinálok rosszul? Bevallom, hogy ez ügyben már pszichológust is megkerestem, segítsen, hogyan lehet pozitívan gondolkozni. Szerintem ezt nem kell szégyelleni.
– Tudott segíteni?
– Történtek velem olyan dolgok, amelyeken nem tudtam kiigazodni. De nem ostorozom már magamat. Valószínűleg semmit nem követtem el, csak nem megfelelő partnerekkel találkoztam. Az egészséges embernek könnyebb, de én hamarabb gondolok arra, hogy valamit félreértettem. Mindig csak pár hónapos viszony voltam, aztán hirtelen megrémültek a férfiak és leléptek. Tavalyelőtt januárban ismertem meg Tomit, egy ismerős hozott össze bennünket. Az első perctől kezdve elfogadott, kedves volt velem. Hétvégente találkoztunk, mivel ő budapesti, közben meg online tartottuk a kapcsolatot. Mikor a koronavírus miatt lezárták a határokat, azt javasoltam, hogy fejezzük be. Bizonytalannak láttam a jövőnket, nem akartam csalódni. Tomi azonban elsöpörte a kétségeimet, állandóan azt hangsúlyozta, hogy fontos vagyok neki, és tartsak ki. Aztán ghostingolt, vagyis eltűnt. Bevallom, nagyon rosszulesett. Hogy múljon el, ha nem tudjuk, hogy lett vége... Hogy lehet az, hogy akiről azt hittük, törődik velünk, egyik pillanatról a másikra kilép az életünkből. Minden magyarázat nélkül.
– Tudod, ugye, hogy más gyönyörű lányokkal is ezt csinálják a fiúk, sőt!
– Igen, és ők is megrémülnek ilyenkor. Ez a szellemmé válás történhet meg nem válaszolt üzenetek formájában is. Tomi egyik nap még a szerelmét bizonygatta, a csillagokat is lehozta volna nekem az égről, másnap pedig már nem vette a telefont, nem reagált az üzeneteimre. Egy héten át kerestem, mindhiába. Igazság szerint már a legrosszabbra gondoltam. Végül a testvérétől megtudtam, hogy Tomi él és virul, csak épp rólam feledkezett meg. Kinyílt a szemem, de érzelmileg nagyon megviselt a cserbenhagyás. Nem értettem, hogy párologhatott el, hogyan távozhatott el az életemből? Nem tudtam az okot, a miértet, a kérdések megválaszolatlanok maradtak. Érdekes, hogy akit „ghostingolnak”, az mindig magában keresi a hibát. Pedig ez inkább a távozó éretlenségét jelzi. Tudom, hogy a szakítás hozzátartozik a kapcsolathoz, azonban illik ilyenkor is empatikusan kezelni a másikat, minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Mindegy, most már túl vagyok rajta. De közben szomatikus panaszaim is jelentkeztek: s ez volt a nehezebb dió...
– Mi történt?
– Egy rutinszerű kivizsgálás során az orvosom közölte, forduljak a vesémmel szakorvoshoz, mert nem tetszik neki, amit lát. Ezzel egy másik dráma vette kezdetét. Kivizsgálások sorozata következett, én pedig padlóra kerültem. Az egyik nap bizakodtam, a másik nap nem bírtam felkelni az ágyból. Éreztem, hogy segítségre van szükségem.
– Ekkor fordultál pszichológushoz?
– Nálunk a lelki gondozás még gyerekcipőben jár. Azzal szembesültem, hogy nem is olyan könnyű egy pszichológushoz bejutni. Mindenhol csak várólistás voltam. Az egyik terminusom egybeesett egy pozsonyi kivizsgálással, így buktam. Később találtam egy pozsonyi pszichológusnőt, ő viszont az utazás miatt nem jelentett hosszú távú megoldást. Közben szembesültem a diagnózisommal: rosszindulatú vesedaganat. Azonnali műtétet javasoltak.
A műtét előtt Somorján fogadott egy pszichológus. De a műtét után már hiába kerestem, a koronavírus miatt nem rendelt. Végül az egyik kollégájához kerültem: neki aztán harmadszor is elmeséltem az életemet. Lassan már lejárt lemeznek tűnt.
– Szeretnél beszélni a kórházban tapasztaltakról?
– Azzal feküdtem be, hogy 1-2 napon belül megoperálnak. Végül eltelt egy hét, de semmi nem történt, mert az egyik páciens koronavírus-gyanússá vált. Igazi hűvös szeptember volt, szóval, nagyon hideg lett a szobában. Orvost, nővért alig láttunk, az ételt tálcán adták be. Olyan volt, mintha megfeledkeztek volna rólunk. Pár nap után kértem egy melegebb takarót, mert már reszkettem. Akkor derült ki, hogy a radiátort elzárták. Egyik alkalommal aztán összecsuklottam. Ugyanis nem tesz jót nekem, ha nem mozgok, megmerevednek az izmaim. Akkor lett csak igazi ribillió, mikor kiderült, hogy beszakadt a fejem! Kaptam rá egy nagy kötést, és akkor már az ágyamat is ki lehetett cserélni! Magas ágyam volt, addig nem vették figyelembe, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Utána azon izgultam, nehogy a fejsérülés miatt elhalasszák a műtétet. Végül kulcslyuksebészettel eltávolították a jobb vesémet. Szerencsére utókezelésre nem volt szükség.
– Hogy viselted a lábadozást?
– Legyengültem, 5 kilót fogytam. A család, a barátok tartották bennem a lelket. Tudom, hogy sokszor utálatos voltam velük, ezúton kérek bocsánatot. A kórházban sok minden eszembe jutott. Arra gondoltam: ha ezen túljutok, nem engedem meg, hogy egy férfi vagy bárki más miatt ilyen mélyre zuhanjak. De amíg érzek, addig élek! Sokat gondoltam anyumra is, mert ha ő nincs mellettem, nem tudtam volna a betegséggel megbirkózni. Az első onkológiai leletem után magába zuhant: sokat sírt, de aztán összeszedte magát. Mindvégig ő tartotta bennem a lelket.
– Hol tartasz most?
– Előre nézek. Végre tudok mosolyogni. Az élet szép, és enyém a hajnal és a reggeli napsütés. Ezt pont tegnap olvastam – az interneten, és most erre gondolok. Sokszor léptem kátyúba, valószínűleg nem utoljára zuhantam nagyot. De eddig mindig felálltam! Megtanultam, hogy mindig fel kell állni. Bízom az életben és a jövőmben.
Töredékek Norcsi életéből
Ahol nem volt jó!
„Elsős koromban Budapestre, a Pető Intézetbe kerültem. Szüleim havonta látogattak: tudom, jót akartak, azt, hogy megkapjam a fejlesztéseket. Mégsem volt jó. Dadogni kezdtem, éjjelente bepisiltem. Még ma is visszaköszönnek ezek az emlékek. Az intézménynek ma jó referenciái vannak, de 32 évvel ezelőtt deszkán aludtunk, nem volt alattunk sem lepedő, sem párna. Azt mondták, jót tesz a gerincünknek. (Mai napig több párna van az ágyamban. Csak azért is!)
A konduktorok hajat téptek, pofoztak, féltünk tőlük. Szüleim mindig hoztak gyümölcsöt, édességet, de én soha nem kaptam belőle. 10 hónap után nem mentem vissza, és nem bánom.”
Lázadtam a sorsom ellen
„Én nem tudom, milyen érzés lehet futni vagy fára mászni! Persze hogy foglalkoztatott, milyen érzés lehet egészséges lábbal járni! Pontosan ezért feszegettem a határaimat. Például korcsolyázni próbáltam: a barátnőim fogták a kezemet. Nyaranta szandált cseréltem velük, mert az enyém bumfordi volt. Volt egy pótkerekes biciklim, azzal ugyanolyan gyors tudtam lenni, mint más gyerekek. A többiek ráálltak a pótkerékre: olyankor én vittem őket. Bele is hajtottunk a rózsabokorba...”
Fürdővendég
,,Háromszor műtötték a lábam, először 11, majd 12 és 13 éves koromban. Mindegyik alkalommal Pozsonyban, de csak a harmadik műtét volt sikeres. Megnyújtották a térd alatti izmokat, illetve megoperálták a sarokcsontomat, hogy tudjak járni rajta. Onnantól kezdve tudok francia mankóval közlekedni, előtte járókeretet használtam. Utána fürdők következtek: gyakorlott fürdővendég vagyok, évekig Kovácsfalvára, majd később Pöstyénbe jártam. A kórházi közegben aztán jól megtanultam szlovákul, ezért középiskolás koromban nyelvi versenyekre jártam..."
