A legszörnyűbb dolog, amit egy betegnek mondhatunk, az az, hogy ő tehet a betegségéről. Hogy ilyet senki nem mond a másiknak? De bizony mond. A rákos betegek vagy más súlyos betegségben szenvedők gyakran hallanak ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket: „azt hiszem, ez a betegség figyelmeztetni akar valamire”, „ez annak a jele, hogy lassítanod kell”, „változtatnod kellene az életeden”. 

Amikor az ember megbetegszik, általában elkezd gondolkodni az élet értelmén, na meg azon, hogy úgy él-e, ahogy élni szeretett volna. Jó tanácsok nélkül is. Azon töpreng, miért betegedett meg, vajon mit csinált rosszul. Minden gondolata ez körül forog, legalábbis a betegség elején, amikor sokkos állapotban van. És változtatni kezd az életén. Durva dolog azzal kínozni, miért nem élt jól eddig. Ne tegyük ezt vele.

te-tehetsz-rola-kezdo.jpg
Ha lassúbb tempóban élek, akkor a daganat, hipp-hopp, eltűnik? Elválok a férjemtől, és meggyógyulok? Igen? Tehát ha lelassulok, elválok, munkahelyet változtatok, elköltözöm a hegyekbe, állatokat tartok, akkor minden rendbe jön? Némelyik celeb egész jól megél az ilyen „okos tanácsok” osztogatásából.

Miért ejtünk ki a bevezetőben leírtakhoz hasonló kegyetlen mondatokat? Könnyű kitalálni: mert – paradox módon – jót akarunk. Igazából nem tudjuk, mit kell ilyenkor mondani. Senki nem világosított fel bennünket, mégis mit kell tenni ilyen esetekben. Az iskolában megtanuljuk, melyik a főmondat, melyik a mellékmondat, de senki nem mondja meg, hogyan viselkedjünk, amikor a legjobb barátunknak meghal a felesége. Pedig könnyű lenne megtanulni. „Nagyon sajnálom. Tudok segíteni valamiben?” Ilyen egyszerű. Vagy nem kell semmit sem kérdezni, csak átölelni, néha vinni neki egy kis süteményt, vagy megkérdezni, kell-e vigyázni a gyerekekre.

Ami engem illet, a matematika-, fizika- vagy kémiaórák felét annak szentelném, hogyan kell helyesen viselkedni kényes helyzetekben, hogyan kell bánni az emberekkel. A természettudományi ismereteket nagyon kevesen használják későbbi életükben (ami kell, úgyis megtanulják szükség szerint), az emberi kapcsolatok fenntartása ezzel szemben egész életünkben fontos.

„Ha valamit igazán akarsz, a világmindenség erői összefognak, hogy valóra tudd váltani.” Azt nem tudjuk, hogyan gondolta ezt Paulo Coelho, én viszont ismerek néhány embert, akik nagyon meg akartak gyógyulni, de valahogy mégsem sikerült nekik...

A „hogyan”-t életünk folyamán, idősebb korban, saját tapasztalatainkból tanuljuk meg. Nemcsak azt, mit tegyünk és mondjunk a másiknak haláleset vagy betegség esetén, hanem azt is, mikor kell lelkifurdalás nélkül nemet mondani. Hogyan kell leszokni a jókislányságról, hogyan kell köszönetet mondani, esetleg felismerni, hogy valaki manipulál bennünket.

Pontosan ezek a dolgok tartoznak a manapság gyakran emlegetett „soft skill”-ek, vagyis puha faktorok kategóriájába (melyek magukban foglalják a kommunikációs készséget, a szervezőképességet, a flexibilitást, a mobilitást, az érzelmi intelligenciát, a motiválhatóságot, a kreativitást és így tovább). Ezek nélkül meglehetősen nehéz élni.

minden_reggel_ujno.sk.png

Sokan azt hiszik, jó kommunikációs készséggel rendelkeznek. Nem jelent gondot számukra túlbeszélni a témát a vizsgán akkor sem, ha nem tanultak, vagy egy társaságban fölpezsdíteni a lankadó beszélgetést. Csak negyvenéves koruk után döbbennek rá, hogy ugyan jól megoldják mások konfliktusait, de ha saját maguknak kell kiharcolni valamit – jobb feltételeket, magasabb fizetést –, akkor képtelenek rá.

Tehát a következő feladatunk az életben az legyen, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk hasznára saját magunknak. Micsoda öröm, amikor beköszönt az első eredmény! Ezért azt üzenem azoknak, akik betegséggel küzdenek: nem te tehetsz róla! Úgy éltél, ahogy a körülményeid engedték, kihoztad belőlük a legjobbat. És most szorítok, hogy a betegséggel szemben is sikert arass!

Varga Klára
Cookies