Bizonyára mindnyájan láttak már háborús veteránokról szóló filmet. Olyanokról, akik nem tudták feldolgozni a velük történt borzalmakat. (A Született július 4-én főhőse vagy Forrest Gump barátja, Dan hadnagy kiváló példák.) Mindnyájan a PTSD-ben, poszttraumás stressz-szindrómában szenvedtek.

Rémálmok, fel-feltörő rémképek és számos egyéb súlyos tünetek kínozták őket. A tudomány sokáig nem tudott mit kezdeni a poszttraumás növekedéssel.

teher-alatt-kezdo.jpg

Trauma alatt nem csupán háborús sérülést, hanem olyan krízishelyzetet is értünk, ami alapvetően megrengeti a stabilnak hitt világunk rendjét. Például egy súlyos diagnózissal való szembesülés, a szeretett személy elvesztése, válás. Régóta tudjuk, hogy a szenvedés pozitív változást (is) előidézhet. Rengeteg mítosz, eposz, regény foglalkozik a „lélek nemesedésével”. A pszichológia mégis csak a 90-es években kezdett behatóbban foglalkozni vele. Sok ember beszámolója alapján úgy látjuk: megváltozik a fontossági sorrend.

Az átélt trauma után az ember jobban megbecsüli a megmaradt lehetőségeket, magát az életet önmagáért. (Szép példa erre Mosolyka, Hozleiter Fanny története.) Felismeri, hogy vele is megtörténhet a rossz. Ám ha az ilyen mély gödörből is kimászik, akkor a jövőben bármire képes lesz. Rájön, melyek azok a célok, amelyekért érdemes küzdeni – és mit érdemes feladni. Gondoljunk Nick Vujicicre, aki karok és lábak nélkül született. Sokáig nem látta, mi értelme az életének, még öngyilkosságot is megkísérelt. Mára nemzetközi hírű szónok és motivációs tréner. Fogyatékosságról, a reményről és a hitről tart előadásokat, boldog férj, két gyermek édesapja. A trauma előtt mindenkiben él egy naiv feltételezés: velem semmi rossz nem történhet. Ezt rombolja le teljesen a bekövetkezett krízis.

Ám mivel szükségünk van erre az optimizmusra, elengedése hatalmas stresszt jelent. Nagy erőfeszítést igényel egy új világkép kidolgozása, melyben a bekövetkezett katasztrófa értelmet nyer. A régi életcélok átértékelődnek.

Tímea története

Tímeát gyerekkorom óta ismerem, szüleink jó barátok. Tanúja voltam az életének: férjhez ment, dolgozott, világra hozta gyermekeit, óvta őket. Két szép fiú után nagy örömmel hallottuk a hírt: kislány érkezik a családba. Aztán a szülés után, 2014 tavaszán egy tüdőgyulladás gyanúja miatti vizsgálat dermesztő eredménnyel zárult: rák. Gyógyítható, ám nem ritka a komplikáció.

– Az első alkalommal kinevettem az orvost. Látja itt ezt a babakocsit?! Nekem három gyerekem van, nekem nem lehet rákom! Ám a vizsgálatok egyértelmű eredményt hoztak. Kétségbeesni sem volt időm. Elkezdték a kemót. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Meg fogok gyógyulni, túl leszünk rajta. Aki képes tartani magát, annak örülök, aki nem, inkább ne keressen.

Tímea szervezete szerencsére jól reagált a kezelésre, mindenki bizakodott. Aztán rövid időn belül két infarktust is kapott.

– Ez nagyon sötét időszak volt. Nem tudtam nyelni, járni, két hét kiesett, nincsenek is róla emlékeim. Aztán hétről hétre kezdtem felépülni. Novemberben kaptam az utolsó kemót, decemberben már a saját lábamon hagytam el a kórházat. Szinte magam se tudom, hogyan. A legnehezebb nem ez volt, hanem mikor elment az egyik betegtársam. Őt is Tímeának hívták. Az egyik legjobb ember volt, akit ismertem. Azon a napon indult el a kislányom, nem roppanhattam össze.

fekete-feher-hajvalasztek.jpg

Bár nem teljesen egészséges, Tímea állapota ma jónak mondható. Ránézésre szinte hihetetlen, hogy ez a temperamentumos nő két éve még az életéért harcolt. A fia épp a szülinapját ünnepli, mikor meglátogatom: az udvar minden szeglete tele van élettel és vidámsággal.

– Szeretem a pörgést, mikor zajlik az élet. Igazság szerint azóta lazábban veszem a dolgokat. Azelőtt mindenen stresszeltem. A nyáron például sok év után először kettesben elutaztunk a párommal. A kapcsolataim is átalakultak. Vannak emberek, akik végig velem voltak, együtt erősödtünk. És vannak olyanok, akikkel már nem tartom a kapcsolatot. Régebben sokat foglalkoztam másokkal, szerettem volna megoldani az életüket, de most már erre sincs szükségem sem energiám. Az energiavámpírokat leépítettem.

Nevetve hozzáteszi:

– A diétákkal pedig végleg felhagytam!

Kevés információnk van arról, hogy milyen személyiségű embereknél fordul elő gyakrabban poszttraumás növekedés. Annyi bizonyos, hogy a környezet hozzáállása kulcsfontosságú. Ha lehetőség van az őszinte beszélgetésre, az segíti az új világkép kialakítását.

Terhes lehet viszont, ha elvárjuk a harcos, egy pillanatra sem csüggedő hozzáállást. Viszont a környezet sok esetben azért zárkózik el a betegtől, mert felkavarja őket a saját sérülékenységük és tehetetlenségük. Semmire sincs biztos recept! Arra se, hogyan növekedjünk egy trauma átélése után, vagy hogyan segíthetjük hozzátartozónkat a bajban. A legtöbb, amit tehetünk, hogy odafigyelünk a szeretett személyre. Saját félelmeinken túllépve kapcsolódunk az igényeihez. Nem kritizáljuk, hanem a tudtára adjuk, hogy bármikor, bármiben a segítségére leszünk.

hirlevel_web_banner_1_33.jpg