Székelyföldön, Gyergyóújfaluban vagyunk, Bányász József gazdaságában. A festői képeket lánya, Szász-Bányász Anna készítette.
A festői Gyergyói-medencében* Bányász József teheneket tart és sajtot készít. A Maros mentén széles medence húzódik, ez a Gyergyói-medence az apró székely falvakkal.
Tíz magyar tarkával kezdte, vegyszermentesen gazdálkodik, s csak annyit vesz el a természettől, amennyit vissza is tud adni. Mire elég az, amit a természet iránti alázattal meg lehet termelni? Bányász József igazából erre kíváncsi. A Tejbánya arról szól, hogy akkor merre is menjünk tovább, ha a nagyipari mezőgazdaság nem hozta meg a csodát. József szerint talán egy szerényebb életforma felé kellene elindulni. Az ő gazdasága erre kísérlet.
Ne gondoljuk ám, hogy Székelyföldön a természet és az ember kapcsolata idilli – mert azért szeretünk ilyeneket hinni a távolabb élőkről. Ott is sok minden elromlott az ember és a természet viszonyában, ha nem is annyi minden, mint tőlük nyugatabbra
Bányász József pajtarendszert épített ki, ahol az állatok eldönthetik, mikor mennek ki a szabadba, illetve mikor vonulnak be a pajtába. Az állatokat hagyja szabadon mozogni, nem köti meg őket. Rengeteg törődést kapnak. Tejbányán minden jószágának neve van és külön egyénisége. Vilma és Jutka... Hogy vagytok? Miért is ne lehetne kérdezni az állattól, amelyik finom tejet ad nekünk?! Egyáltalán nem mindegy, mennyit tejel, hisz ebből a tejből készül majd a sajt. A tehénkék a pajtában egy nagy kádból, víztükörből isznak, s annyiszor tíz liter vizet kell meginniuk fejenként, ahány liter tejet várnak tőlük. Van úgy, hogy egy tehén száz litert is megiszik egy nap.
A Tejbánya név a családnévből, a bányászból született
Anna lánya kitalálta, ha már Bányász a vezetéknevük, lehetne Tejbánya a gazdaság neve... Hisz ők is ugyanúgy bányásznak a tej „tárnáinak” mélyéből, mint az igazi bányászok: kibányásszák azt a sok esszenciát, rejtett nyomelemet, fehérjét, ásványi anyagot, zsírt és egyéb finomságot, ami a tejben jelen van. Bányász József sajtjai nyers tejből készülnek, itt nem pasztőrözik a tejet.
József napi tíz-húsz kiló sajtot készít, tíz liter tejből lesz egy nagy kerek sajt. Ezt a sajtot akár másfél évig is lehetne érlelni, a benne koncentrálódó fehérje hosszabb érlelés után még izgalmasabb karakterrel, ízvilággal bírna (ámde addig a falánk ember elfogyasztja).
Tejbányán félkemény, hegyi típusú sajtok készülnek, s a gazda elismeri: igaz, hogy a svájci technológia fejlettebb, mint az övé, de az ő ízei komplexebbek, mert azokat a tiszta természet adja. Jártak nála svájci sajtmesterek, s bizony irigyelték azt a biodiverzitást, azt a sokfajta zöldet, amin az ő tehenei legelnek. (Svájc – pont a fejlettsége okán – monokulturálisabb, nincs már a fajoknak, fajtáknak az a gazdagsága, mint itt, Gyergyóban.) A sajtok azokat az ásványokat is tartalmazzák, melyek az itteni, vulkanikus talajon termett fűből, szénából származnak.
Szász-Bányász Anna is bekapcsolódik a Tejbánya életébe, bár férjével és kicsi fiával most már kissé odébb, Csíkcsicsóban laknak, negyven kilométerre a szülőfalujától. (Férje családja ott skanzent működtet, felvásárolták a régi parasztházakat, majd régi formájukban újraépítették őket.) Anna egyszerre törékeny és kemény: egy különleges tehetséggel megáldott fotós, aki a szénacsinálás fáradságos munkáját fényképezi, de a ganéhányástól sem idegenkedik. Építész férjével Budapesten ismerkedtek meg, ő is ott tanult a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
Írták róla, hogy ő nem az utolsó paraszt a múltból, hanem első a jövőből
Bányász József több évtizedig egy segélyszervezetben dolgozott, s csak utána építette ki mintagazdaságát. Szeretné megmutatni, hogy állatokkal együttműködve is ki lehet építeni élhető, sikeres jövőt. József paraszt is és értelmiségi is, nagy könyvtárral rendelkezik; a közösségi médiában is megosztja gondolatait és benső vívódásait, de azt is, hogy éppen melyik tehénkével volt baj.
Régen az öregek azt mondták, ha a ködök felfelé mennek, eső lesz, de ha lefelé jönnek, lehet hajnalban kaszálni, a nap majd megszárítja a szénát. Ez a mai cifra időjárással már nem működik, ha járnak is ködök, akkor is összevissza.
Ez nem parasztromantika, ez a valóság az ég templomként rájuk boruló kupolája alatt...
Szász-Bányász Anna képein a tehén háta, a tehén szeme
A képeket a kíváncsi ember hosszasan nézi. Aha, ilyen szőke a pillája, ilyen hosszú. Állati az állat, de valahol mégis az emberek birodalmába való. A fotókon és a valóságban ember és állat azt teszi, ami az ő dolga – és az ő valója. Ami neki jó. S Anna úgy fényképez, hogy abból mindez kiérezhető. Fényképezőgéppel jár-kel a tehénkék között, de hasznos kéz a gazdaságban is. Ő az, aki a tehénkéket megszelídíti, megsimogatja, megbarátkoztatja az emberekkel. Amelyik vadóc, azzal úgymond Anna még nem foglalkozott... Anna már felnőtt volt, mikor apja belevágott sajtkészítői missziójába. Ők erről nem sokat beszélnek, Anna inkább a fényképeivel mondja el, amit érez.
– Igazából egy idilli állapotot keresek, és azt az idilli állapotot mutatom meg a nehézségeivel együtt...
Ahogy a képeket nézem, ideképzelem a jászolt a kis Jézuskával, akit körbevettek az állatok. Ezek a gyergyói tehénkék is biztos megmelengették volna a leheletükkel a kisdedet, s nagyokat fújtatva élő sövényfalat álltak volna köré, hogy elfogják előle a hideget.
