Galántán három éve működik a Templars Slovakia Polgári Társulás, a „templomosok” szervezete. Fiatal, többségében harmincas srácok alapították, akik közül páran nem épp arról voltak híresek, hogy „jól fésült gyerekek” – kamaszkorban ilyen-olyan bandákhoz verődve állították fel a szőrt a tisztes polgárok hátán. Most azonban a legtöbb galántai örömmel, talán büszkeséggel figyeli őket.
Ezek a nemrég még lázadó srácok ugyanis munkához láttak. Megpróbálják a város lakóit egy nemes cél érdekében összefogni. Ez a cél pedig nem más, mint az adakozás – elsősorban a város kórháza javára. Vezetőjükkel, a 30 éves (mellesleg civilben férfifodrász) Horváth Tamással beszélgettem.
(Kép forrása: kitsapclean.com)
– Én csak egy egyszerű, hétköznapi srác lennék. Működésünk azonban épp ezért sikeres: nap mint nap rengeteg különféle ember tér be hozzám. A fodrászszalonban mindenki egyforma: legyen dúsgazdag politikus vagy fizikai munkás, akit épp most rúgtak ki a munkahelyéről. Sosem értettem, miért kell különbséget tenni az emberek között, miért van az, hogy a társadalom egyes rétegei nem kommunikálnak egymással. A gazdagok lenézik a szegényeket, a munkások az értelmiségieket – és fordítva. Úgy éreztem – és velem együtt a barátaim is –, hogy a városunk pang. Nem történik semmi, csak azért, mert az emberek előítéleteket táplálnak egymással szemben. Összefogással csodát tehetnénk, hiszen minden csoportban van valaki, aki ért valamihez, vagy akinek a kapcsolatait ki lehetne aknázni. Csak az összekötő kapocs hiányzik... Valami ilyesmi motoszkált a fejünkben, mikor megalapítottunk a társulásunkat.
A jövő a civil kezdeményezéseké. Azoké a bátor embereké, akik nem csak odamondogatnak, hanem tenni is tudnak. Akik, ha változást szeretnének, akkor nemcsak a politikusoktól vagy a hivatalnokoktól várják a megoldást. Hiszik, hogy van bennük elég erő ahhoz, hogy a dolgokat előrébb mozdítsák.
– Miért épp a templomosokat választottátok példaképül?
– Van ebben egy kis romantika is. Csodálattal tölt el bennünket, hogy ez a kilenc ember által alapított szervezet milyen gyorsan milyen nagy dolgokat vitt véghez: imponál az erejük, a hatalmuk, a lovagiasságuk, fizikai és szellemi teljesítményük. A templomosok a 12. században a Szentföldre igyekvőket védték, sőt, annyira megbízhatóak voltak, hogy a királyok is rájuk bízták a kincseiket. A 21. században más, modern feladatok várnak ránk. Ez pedig nem más, mint a szervezett segítségnyújtás a köz érdekében.
– Első akciótok az egynapos Galantafest megrendezése volt. Ez első hallásra a szórakozást juttatja eszembe, nem pedig az adományozást...
– Is-is. Miért ne lehetne együtt a kettőt? Ami kellemes, miért ne lehetne hasznos is? Galántán és környékén rengeteg jó zenekar működik, amelyek számos helyen fellépnek az országban – csak épp itthon nem ismerik őket. Nekik szerettünk volna teret adni. A következő gondolatunk az volt, hogy a rendezvényből befolyt összeg ne a mi zsebünket gazdagítsa, hanem a kórházunkat. Az egészség mindenki számára fontos, és a galántai kórház el van szegényedve. Bizony nincs rendben, hogy a falak lyukasak, a rolók hézagosak, az ágyak elhasználtak, és hogy számos modern műszer hiányzik.
A képen jobbra: Horváth Tamás
– Tapasztalatlanok voltatok a szervezésben. Hogy történt, hogy mégis bele mertetek vágni?
– Rengeteget köszönhetünk a városi hivatalnak és a Városi Művelődési Központnak. Mikor először elmentünk hozzájuk, sokakkal ellentétben hittek nekünk és bennünk. Mindenben segítettek: ingyen biztosították a területet, segítettek ezt-azt megszervezni, ötleteket adtak. Azóta már három, közösen megszervezett Galantafesten vagyunk túl, most készülünk a negyedikre. Sikerült egy színvonalas rendezvényt létrehozni, amely a támogatóknak köszönhetően mindenki számára élvezhető és elérhető. Ha eljön egy négytagú család, nem kell számolgatni a fillérjeiket. Kiteszünk egy dobozt is, és aki akar, adományozhat. A befolyt összeg a kórház javát szolgálja.
– Eddig mi mindent sikerült megvennetek?
– Első évben, azaz 2008-ban a kardiológiai osztályra vásároltunk egy infúziós pumpát 1000 euró értékben. 2009-ben egy férfi keresett meg bennünket, aki egy nagyon beteg taksonyi kislány számára indított gyűjtést egy speciális tolószék megvásárlására. Nem járt sikerrel, ezért minket kért fel az együttműködésre. Nekünk két kerekes széket is sikerült megvenni – pedig már a beszerzés sem volt egyszerű. Az egyiket a kislánynak, a másikat a štrkoveci (Galánta környéke) szociális otthonnak ajándékoztuk. 2010-ben a galántai kórház gyermekosztályának segítettünk: 12 gyerekággyal, két pelenkázóasztallal és egy infúziós pumpával járultunk hozzá működésükhöz. Végül pedig a galántai speciális iskola diákjait ajándékoztuk meg egy bajmóci kirándulással, 260 euró értékben.
– És mi a következő tervetek?
– A hematológiai osztálynak szüksége van egy rendkívül drága, daganatos betegségek diagnosztizálására alkalmas műszerre: 10 000 euróba kerül. Nehéz feladat lesz, ezért a gyűjtésbe a környező falvakat is szeretnénk bevonni. Távolabbi célunk, hogy apránként minden osztályt – elsősorban a gyermekosztályt – felújítsunk.
– És ezt mind a fesztiválpénzből teremtitek elő?
– Dehogy. Sikerült egy jól működő kapcsolatrendszert kialakítani. Nem mindenki tag, aki hozzájárul az adakozáshoz. Támogatóink között vannak MKP-s, hidas és SDKÚ-s politikusok, vállalkozók, kétkezi munkások, magyarok és szlovákok egyaránt. Éppen ez a cél: nem azt keressük, ami szétválaszt, hanem ami összeköt bennünket. Most utasítsam el valaki segítő szándékát, csak azért, mert nem az én osztályomba tartozik? Mi senkit sem nézünk ki. Mondok két szélsőséges példát. Az egyik fesztiválon két ember rakta ki a székeket, és dolgozott a sátrak felállításánál. Az egyikük egy alkoholista, hajléktalan férfi, a másik meg egy szellemileg elmaradott roma. Látták, hogy itt valami készül, és nem akartak kimaradni – nekik is jó érzés volt, hogy szükség volt rájuk, meg nekünk is, hogy ott voltak.
Vagy egy másik példa: egy bőrfejű srác osztogatta az ingyengulyást – a cigányoknak is. Mindenki szívében ott motoszkál az igény, hogy valami jót cselekedjék. Ebből az érzésből nem kell senkit sem kirekeszteni.
– Immár harmadik éve működtök, egyre nagyobb sikerekkel. Te mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy az emberek megbíznak bennünk. Tudják, hogy minden egyes fillér, amit a kezünkbe adnak, a rendeltetési helyére kerül. Nem számolunk le belőle se útiköltséget, se telefonköltséget, se semmit. Ez nem lenne tisztességes. Egyre többen szólítanak le az utcán, hogy havonta szeretnének befizetni egy bizonyos összeget. Nemes dolog az adománygyűjtés a távoli országok katasztrófasújtott területeire, de meggyőződésem, hogy elsősorban a saját ügyeinket kell rendbe tennünk ahhoz, hogy másokat is támogatni tudjunk. Szerintem mindenki ott tud a leghatékonyabban segíteni, ahol él. És ha megtesszük, ami tőlünk telik, és akár tíz eurót adunk évente a kórházunknak vagy más rászoruló intézménynek, előbb-utóbb büszkék leszünk a saját városunkra.
