A testvéri versengés

A sokgyerekes szülők leghőbb kívánsága, hogy gyermekeik ne rivalizáljanak, hanem szeressék és elfogadják egymást. Hogyan kerülhető el neveléssel a versengés? Hogyan érhetjük el, hogy akkor is kedveljék egymást, amikor mi már nem leszünk?

„Anya, Roli megint elvette a legómat!” Az utóbbi időben ez mindennapos probléma. Az egyik fiam folyton panaszkodik a másikra, néha kiabál, néha össze is verekszik vele. Ilyenkor megkérdezem magamtól, nem nevelem-e rosszul a gyerekeimet. Szerencsére vannak nyugodt napok is, például amikor az ötéves elkéri a telefonomat, hogy beszéljen az edzőtáborban levő bátyjával. „Szia, Tomi, hogy vagy? Minden rendben?” S amikor a nagyobbik hazajön, elébe szalad, és a nyakába ugrik.

Úgy látszik, nem mindent csinálok rosszul, de sajnos egyre több a csetepaté. Vagy csak én érzem így? Amikor elmondom a gyerekpszichológusnak, elmosolyodik: ilyen az emberi kapcsolatok dinamikája. A gyerekeknek mindig vannak olyan elképzeléseik és vágyaik, amelyek ütköznek egymással. Az öt- és nyolcéves fiam leggyakrabban a játék miatt (legó vagy kotrógép) vitatkozik, de lehet, hogy tíz év múlva a politika vagy a barátnők miatt fognak összeugrani. Ezt nem tudom megakadályozni. Viszont meg tudom alapozni bennük a szeretetet, a másik tiszteletben tartását és a vágyat, hogy megoldják a köztük levő nézeteltéréseket.

Tőlünk függ

Minden gyerek egyedi, s ezt az egyik családban jobban, míg a másikban nehezebben viselik a testvérek. Ebben több faktor is szerepet játszik: a gyerekek neme (ami nagyobb toleranciát is jelenthet egymás iránt), alaptermészete, a gyerekek száma (két gyerek között erősebb a kapocs, ám ha több gyermek van, nagyobb a választási lehetőség a kapcsolatok kialakítására), de a korkülönbség is sokat nyom a latban. A két év körüli korkülönbség általában több rivalizálást jelent, viszont az érdeklődési területek között nagyobb az egyezés. A nagyobb korkülönbség azzal is járhat, hogy a szülők elvárják a nagyobbik gyerektől, hogy „legyen esze”, holott még ez a gyerek is kicsi.

„Ezek a szempontok is fontosak, mégis az a meghatározó, hogy milyen a hangulat a családban – mondja a pszichológus. – Minél nyitottabbak, elfogadóbbak és tisztelettudók a szülők és a család (ez azt jelenti, hogy a család minden tagja biztonságban érzi magát, szeretik és meghallgatják egymást), annál természetesebben fejlődnek és mélyülnek a családi kapcsolatok. Hiszen a család arról is szól, hogyan birkóznak meg a nyomással és a feszültséggel, és a családtagok mennyire képesek elismerni saját hibáikat.”

A pszichológus szerint érvényes az a szabály, hogy minél jobb a szülők és gyermekek közötti kapcsolat, annál jobb a kapcsolat a gyerekek között is. Ha rossz a kapcsolat a szülők és a gyerekek között, akkor a gyerekek is agresszívan és önzőn viselkednek egymással.

Laura Markham amerikai pszichológus szerint: „A szülő nem tudja uralni a gyerekeit, de tud uralkodni valaki máson. Önmagán.” Ez a nevelés minden fázisában egy kicsit másképp történik. Vegyük sorra, mikor a legnagyobb a lehetősége annak, hogy a családban jó kapcsolat fejlődjön ki szülő és gyerek, valamint gyerek és gyerek között.

A három leggyakoribb hiba

A testvérek közötti viszony már akkor alakulni kezd, amikor a kisebbik gyerek még meg sem született. Nagy a jelentősége a születés utáni első heteknek – a nagyobbik gyerek ekkor elveszíti addigi kivételes státuszát, ami zavart, szomorúságot, feszültséget kelthet benne. A gyerekek ezt különféle módokon élik meg: haraggal vagy megadással. „A harag nem jelenti azt, hogy nem szeretik a kistestvérüket” – figyelmeztet a pszichológus. Elég gyakori az is, hogy a gyerek regresszióba esik, kisebbnek mutatja magát a koránál. Például az ötéves gyerek újra bepisil, nem hajlandó szilárd ételt enni és hasonlók.

A három leggyakoribb csapda:

1. „Ő a testvéred, és a testvért szeretni kell.” A szeretetet nem lehet kierőszakolni, a testvéri szeretet se kötelesség. Vannak olyan gyerekek, akik gyerekkorukban nem jönnek ki egymással, de felnőttkorukban jó viszony alakul ki köztük.
2. „Te vagy az idősebb, neked legyen több eszed. Add oda neki azt a játékot.” Ilyen esetekben a nagyobbik gyerek úgy érzi, félreállították.
3. „Nézd, milyen jó a kistestvéred. Szépen játszik, alszik, eszik.” Az összehasonlítás ilyen esetében a gyerek azt érzi, hogy rossz, és csak baj van vele. 

A pszichológus véleménye szerint ebben az időszakban az segít a legtöbbet, ha nem elnyomjuk, hanem nevén nevezzük a gyerek érzéseit. Már a négyéves gyereknek is lehet azt mondani, hogy „sajnálom, hogy nem lehetek többet veled, mert gondoskodnom kell a kicsiről”. Pár évvel ezelőtt magam is észrevettem, milyen jó megoldás az, ha kijelölünk egy bizonyos időtartamot mindkét gyerek számára, amikor is megmondhatják, mit szeretnének csinálni.

A szokások és a humor szerepe

Fontos, hogy a szülők elfogadják gyermekeik egyéniségét, hiszen minden gyerek más személyiséggel és temperamentummal rendelkezik. A testvéri kapcsolat a kapcsolatok iskolája – előrevetíti, milyenek lesznek az adott gyermek később kapcsolatai. A gyerekek a testvérek között ismerik meg, milyenek ők, megtanulják, hogyan lehet védekezni, de megbocsátani és együttműködni is. Mindez annál könnyebben megy, minél kevésbé címkézik a szülők a gyereket olyasmivel, mint például „Dóri igazi jó kislány”, „Péter egy lázadó”, mert ezek a kijelentések felébresztik aversengést.  

Ebben az időszakban az egész család számára sokat számítanak a szokások: a közös családi vacsorák, az együtt töltött idő. A humor és a jókedv erős kapocs a családtagok között, összekovácsolja a családot. Ezek lehetnek akár egészen kicsi dolgok is – az ölelés és a jóéjtpuszi állandóságot sugall, amelynek segítségével a gyermek tájékozódni tud a világban, megtalálja a maga helyét.

A szokások növelik az együvé tartozás érzését, és elkísérik a gyermeket a felnőttkorba is.

Hagyjuk kiteljesedni a gyerekeket

Egy ma huszonöt éves férfi a nála két évvel fiatalabb öccsével együtt nőtt fel. Hosszú ideig a testvére volt a legjobb barátja. Amikor megkérdeztem tőle, mi az oka, hogy olyan jól megértik egymást, ezt válaszolta: „Amikor gyerekkorunkban veszekedés támadt köztünk, a szüleink mindig az ellenfél szerepébe helyezkedtek, ez pedig összekovácsolt bennünket.” Amikor összevesztek azon, hogy mit nézzenek a tévében, az egyik szülő közbeavatkozott: vagy eldöntik, vagy nem néznek semmit. „Eleinte mérgelődtünk vagy bőgtünk, és szidtuk a szüleinket. És ez volt az, amin elnevettük magunkat, s az összekapcsolt bennünket. Szövetkeztünk ellenük, és azt mondtuk, majd mi megmutatjuk! Olyan műsort kerestünk a tévében, amit utáltak. Akkor pedig nézhették azt” – mondta. A szülők ezzel együttműködésre sarkallták a fiaikat, megtanították nekik, hogyan tartsák tiszteletben egymást, hogyan keressenek kompromisszumot. Ez ugyan nem szokványos módszer, de igen hatékony. 

Mi van akkor, ha megjelenik a rivalizálás, mert az egyik gyerek kimagaslóan jobb valamiben, mint a másik? Vezessék rá a gyerekeket, hogy egy ember értéke nem a teljesítménytől függ. „Említsék meg, hogy minden ember más. Az egyik gyerek csupa egyest kap, és jól megy neki a tanulás. A másik viszont ügyes sportoló. A szülők tegyék lehetővé, hogy mindegyik gyerek kitűnjön valamiben. Ne a teljesítményt dicsérjék, hanem az igyekezetet és a kitartást” – mondja a pszichológus. 

S ha elérkezik a serülőkor? Ez bizony külön fejezet. Normális, hogy ebben a korban megromlik a testvérek közötti kapcsolat – mind a két gyerek érvényesülni akar. Segíteni szokott, ha tiszteletben tartják egymás magánéletét, ugyanakkor tartani a kapcsolatot, és keresni a közös pontokat. Alkalmas erre például a kirándulás vagy a tévésorozatok közös nézése.

Hogyan ismerjük fel a krízishelyzeteket?

Mi legyen akkor, ha a gyerekek nem akarnak részt venni ilyesmiben? Ha nem fordítunk rá megfelelő figyelmet, előfordulhat, hogy nem ismerjük fel a kezdődő válságokat. „Figyelmeztető jel a kapcsolatok gyengülése – a testvérek egyáltalán nem beszélnek egymással, lényegében semmibe veszik egymást. A szülőnek észre kell vennie a féltékenységet, ami gyakori dühkitörésekben, esetleg ijesztgetésben, sértegetésben jelenik meg. Tudnia kell, hogy alkalomszerű összeveszésről vagy ismétlődő támadásról van-e szó” – mondja a pszichológus.

A szülők közbeléphetnek azzal, hogy segítenek megnevezni az összetűzés okát. Mind a két gyereknek adjanak alkalmat arra, hogy elmondja, mi bántja, és tartsák tiszteletben, amit mond. Nagyon kényes helyzetek ezek, és ha a konfliktusok gyakran jelentkeznek, segítséget jelenthet a pszichoterápia vagy a családi terápia. Tudjuk, nem könnyű eldönteni, hogy mikor mit szabad, és mit nem. Nem arról van szó, hogy mindent nekünk kell azonnal és mindig megoldanunk. Ami a legfontosabb – s amit a pszichológus mindig a szülők lelkére köt –, hogy ne akarjunk tökéletes szülők lenni. A gyereknek példaképre van szüksége, hogy hogyan váljon udvarias és kedves emberré, aki el tudja ismerni, ha tévedett, segítőkész, és hajlandó tanulni. 

Sokan vagyunk szülők, akik néhanap hagynánk a csudába az egészet. „Hát igen – mondja a pszichológus –, egy pillanatra fellélegeznénk, de utána sokkal több munka várna ránk, ha rendbe akarnánk hozni a dolgokat.” Ezért írásom végén csak annyit mondhatok: elismerem, hogy minden helyzetben számtalan megoldás létezik, de mégis a legfontosabb a lankadatlan igyekezet.