Egy elvált férfi nehéz családi helyzetéről ír szerkesztőségünknek: idős édesanyjával és kis unokájával él, miközben egyedül próbál helytállni a mindennapokban. Levelében nemcsak társra, hanem egy összetartó, szeretetteljes családi közegre is vágyik.
,,Öt éve egyedül élek. Nem vagyok se magányos, se elégedetlen vagy elhagyatott. Rengeteget kellett tanulnom, hogy a hideg zuhany után össze ne csapjanak fejem fölött a hullámok."
A vészterhes időkben nézegetünk ehhez hasonló képeket: mikor bizonytalanok vagyunk magunkban és a világban. A cédrus tájbeli magányossága rémisztő, a szépsége viszont reményt ad.
Nagyanyám szokta mondogatni, hogy egyszer majd én is férjhez megyek, aztán elkezdődhet az életem. Mert a nő boldogsága attól függ, hogy férje van meg gyereke. Ezek szerint magamban nem is lehetek boldog...
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."