Kiss Bernadett neve bizonyára ismerősen cseng minden zenerajongó számára. Közel egy évtizeden át a Ghymes együttes koncertjeinek állandó vendége volt.
2006 végén jelent meg első szólóalbuma, Túl a láthatáron címmel.
– Otthonról hoztad magaddal a népzene szeretetét?
– Azt lehet mondani, hogy ez a szeretet csak úgy jött. Azért vannak a népzenéhez szorosan kapcsolódó szálak a családban. Anyai nagyapám székely: ő nagyon szépen tudott énekelni, mesét mondani, fafaragványokat, bölcsőt, különböző játékokat készített nekünk.
– Mikor kezdtél komolyabban foglalkozni az énekléssel?
– Az általános iskolában „felfedezték”, hogy engem el lehet indítani versenyeken. Középiskolás koromban is folytattam az éneklést. 92-ben kezdtem meg főiskolai tanulmányaimat Budapesten a Nemzetközi Pető Intézetben. Akkoriban hirdették meg a Ki Mit Tud?-ot, amelyre a családom bátorítására beneveztem, és megnyertem a népzene–népdal kategóriát. Attól kezdve sok felkérés érkezett, meghívtak különféle fellépésekre. Ez minden kategória győztesével így volt: ismert lesz az ember, hirtelen sok-sok lehetőséget kap. Ám ezek száma egy idő múlva megcsappan.
– De te nem panaszkodhatsz, hiszen a Ghymes együttes révén még ismertebb lettél!
– Tulajdonképpen a Ki Mit Tud?-nak köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a Ghymes együttessel. Láttak a televízióban, és megkerestek: lenne-e kedvem velük énekelni. Küldtek egy kazettát, az Üzenet címűt. És én úgy gondoltam: tetszik mindaz, amit csinálnak.
A közös munka tíz évig tartott, évente több koncerten léptem fel velük. 2005 decemberében volt az utolsó közös fellépésünk. Nagyon szép tíz év volt.
– 2006 telén jelent meg első önálló lemezed, Túl a láthatáron címmel. A miértre nem kérdeznék rá: gondolom, minden énekes álma egy saját lemez. De a hogyanok érdekelnek: kik segítettek, kik bábáskodtak az új album fölött?
– A Ghymessel együtt töltött éveknek köszönhetem a Buják Andorral való barátságot. Miután ő kivált az együttesből, elkezdtünk együtt dolgozni. Egy közös ismerősünk vetette fel: miért nem próbálkozunk meg lemezzel? Ezek után születtek meg azok a dalok, amelyek a Túl a láthatáron című albumon szerepelnek. A közeljövőben lesz pár koncertem, ahol népszerűsítem az albumot. Bár ezek nem a hagyományos értelemben vett koncertek lesznek, a lemez körül bábáskodó személyek is megszólalnak: a kiadó, a zeneszerző, a szövegíró.
– Segít-e a népdalnak, ha egy kicsit – nem találok jobb szót – „lightosítanak” rajta?
– Szerintem azok célja, akik ilyen kísérletbe fognak, éppen a népdal megszerettetése. És lehet, hogy segíteni tudnak vele! Vannak, akik ellene, vannak, akik mellette szólnak. Majd az idő eldönti, kinek volt igaza.
– Milyennek látod a népdal jövőjét? Miért van, hogy a gyerek még szereti, de kamaszként általában elfordul tőle?
– Ha a gyerek a szülőtől olyan indíttatást kap, hogy hallgasson népzenét, akkor tartós lehet ez a kapcsolat. Lehet, hogy nem annyira intenzíven, de a népdal ott marad a gyerek életében. Sajnos, azt látom, hogy az értékeinket eldobjuk magunktól, így aztán már a gyerekeink sem találkozhatnak vele. Az én kisfiam például kezdettől fogva azt hallotta, hogy énekelek otthon. Biztos vagyok abban, hogy azért tanul hegedülni, mert mint népi hangszert, a hegedűt hallotta legtöbbször.
– Van nekünk egy világhírű Kodály-módszerünk, amelyet mégsem sikerül maradéktalanul átvinni a gyakorlatba. Saját gyerekemnél látom például, hogy számára az énektanárnő a legnagyobb mumus.
– Biztos, hogy nem jól állunk hozzá. A Kodály-módszert nem mindenki alkalmazza és használja ki úgy, ahogy lehetne. Ám szerintem az oktatás legnagyobb rákfenéje, hogy elfáradnak a pedagógusok. Mert nagyon el lehet ám ebben a munkában fáradni. Egy idő után automatizálódik sok minden, és az órák nem lesznek annyira élvezhetőek a gyerekek számára. Ezért jó dolog például az az Izraelben alkalmazott gyakorlat, amikor bizonyos időközönként szabadságot biztosítanak a pedagógusoknak, amit ők aktív továbbképzéssel töltenek el. Utána szinte újult erővel állnak be a munkába.
– Nem vagy „főállású” énekes, komoly szakmád van. Hogyan tudod összeegyeztetni az énekléssel?
– Konduktorként dolgozom Pécsett a Korai Fejlesztő Központban. Központi idegrendszeri sérült gyerekek fejlesztésével foglalkozom. De olyan gyerekek is jönnek hozzánk, akiknek a mozgásfejlődése késik valami oknál fogva. Nagyon szeretem a szakmámat. Mindig úgy éreztem: az én hivatásom az, hogy mozgássérült gyerekeknek segítsek. Az éneklés mellette olyasmi, ami energiát ad. Borzasztó sok energiát! A munkám közben is folyamatosan énekelek: mondókákat, gyerekdalokat. Van egy gyönyörű kilencéves nagyfiam, szüleim és testvérem, az én csodálatos családom, amely mellettem áll. Mindig biztos támaszt nyújt. Segít abban, hogy a munkám és az éneklés összeegyeztethető legyen. Optimista ember vagyok, bízom abban, hogy amit szeretek – énekelni és dolgozni, együtt a kettőt –, azt meg lehet valósítani. Ettől a lemeztől nem várok világhírt, „sztárságot”. Szeretnék vele örömöt adni. Hadd jusson el mindenkihez, akinek örömöt okoz.
Bernád Emese
