Az elmúlt hónap a Martin Šulík rendezte Cigány című filmtől volt hangos. A film kritikái vegyesek: egyesek a mennybe emelnék, mások meg a pokolba taszítanák. Egyet azonban nem vitat senki: a borzalmas viskókkal teli, Szlovákia legnagyobb romatelepén, többségében amatőr cigány színészekkel, cigány nyelven játszódó történet több mint aktuális.
„A problémát teljes egészében feltárni, vagy megoldani nem tudjuk – nyilatkozták az alkotók. – De ha sikerül szembesíteni legalább egy kis szeletével a lakosságot, már megérte.” A film egyik fontos szerepét, a papot Mokos Attila, a Komáromi Jókai Színház színésze alakítja.
– Majd két hetet forgatott Richnaván, az 1500 lelket számláló cigánytelepen. Feltételezem, ilyesmit nem lát mindennap.
– A Lélek nyugalma (Pokoj v duši) című film készítésekor már jártam cigánytelepen, Feketebalogon. Ám az jóval kisebb volt, mint ez. Létezik ilyesmi ma Szlovákiában? – kérdezgettem magamtól. Élnek így emberek? Összehordtak, ki mit talált: nejlonzsákot, pléhdarabot, kartonpapírt, amit csak el lehet képzelni – és azt is, amit nem. Ezekben a toldozott-foldozott tákolmányokban élnek. Mindenfelé bűz és szemét, szeptember végén mezítlábas, pucér gyerekek az úton.
– Úgy őszintén: a mocsok miatt nem kellett legyőzni magában az undort?
– Ez nem volt fontos. Dolgozni mentem oda. Mihelyst le tudtam vetkőzni az előítéleteimet, jól éreztem magam. 20-30 amatőr cigány gyerekkel forgattam együtt. Egy papot alakítok a filmben, aki szeretné kiemelni a lurkókat a közegből, amelyben élnek. Fontos volt, hogy tiszteletet ébresszek magam iránt, hiszen az amatőrök, különösen a gyerekek, nem rendelkeznek akkora rutinnal, hogy meg tudják magukat játszani. És a kamera mindent leolvas.
Az első két nap csak figyeltem őket – lassan nyíltak meg. Én is zavarban voltam: nem tudtam, mit kezdjek velük. A szemükben égett a tűz, és már reggeltől verték a ritmust.
– Úgy érti, a szünetekben?
– Úgy értem, reggeltől estig, minden üres pillanatot kihasználva. Körülményeik ellenére elképesztő életöröm árad belőlük – egyébként nem csak a gyerekekből. Öröm volt velük együtt dolgozni. Hosszas castingokon válogatták ki őket. Bár már sokszor játszottam gyerekszínészekkel, ilyen fegyelmezett társasággal még soha! Csak ámultam, hogyan ismétlik zokszó nélkül a jeleneteket. Nem véletlen, hogy a főszereplő, Ján Mižigár a Karlovy Vary-i filmfesztiválon külön elismerésben részesült.
– Ön is sok dicséretet kapott az alakításáért.
– A forgatás nagyon izgalmas volt, maga a szerep pedig óriási kihívást jelentett a számomra. Egy szociálisan érzékeny papot kellett megformálnom, aki énekkart vezet, ráadásul bokszedzéseket tart… A „bokszoló pap” képe szokatlan volt számomra: fontosnak tartottam, hogy ne menjen át komikusba. „Előtanulmányokat” is kellett folytatnom, mert előtte soha nem bokszoltam, ezért le-lejártam a komáromi klubba.
– Volt valamilyen különleges élménye a telepen?
– Több is, de talán hármat érdemes elmesélni. Az egyik elég bizarr eset. A telep lenti részén öltözködtünk, a lakodalmi jelenet pedig, amelyet épp forgatni készültünk, fenn volt a magaslaton. Autóval szoktunk felmenni, de ez alkalommal valamiért gyalog indultam útnak: reverendában sétáltam a „főutcájukon”. Tudni kell, hogy a cigányok mélyen hívők. Egyszer csak észrevettem, hogy körülöttem sündörög vagy húsz-harminc falubeli kölök, és kísérnek fölfelé. Nem tudták biztosan, hogy a stábhoz tartozom-e, vagy tényleg pap vagyok. Alázattal szólongattak, hogy pap bácsi így, pap bácsi úgy… És csak jöttek, kavarogtak körülöttem. Egyszerre volt kínos és mulatságos, nagyon nem tudtam, miként reagáljak.
– A másik inkább kellemes élmény volt, és adott egy jókora pofont az előítéleteimnek. Egyik nap elveszett a mobilom a templomban. Én már keresztet vetettem rá, ugyanis másnap forgattuk az esküvői jelenetet, vagy 150 roma statisztával. És láss csodát: harmadnap hozták nekem a mobilt. Megtalálták, és tökéletes állapotban visszaszolgáltatták. A harmadik élményem azt tükrözi, milyen kommunikációs szakadék van köztünk, mennyire értetlenül fogadjuk egymás világát. Felfigyeltünk a telepen egy nagyon szép, csehül beszélő, fiatal nőre, két gyerekkel. Kérdeztük, hogyan került ide. Kiderült, hogy férjnél volt Csehországban, mindene megvolt: tömblakás, autó, nyári kirándulás…
Aztán egyszer csak fogta magát, és visszaszökött a szülőfalujába, ide, Richnavára. Elámultunk: miért? Ezt válaszolta: „Azért, mert a maguk fehér, gádzsó világa velejéig romlott! Visszajöttem, mert itt az emberek jók, és szeretik egymást!” Mi pedig csak néztük ezt a szép nőt, és nem tudtuk felfogni, mitől olyan romlott a mi világunk, hogy érdemes legyen elszökni előle a mocsokba…
– Ön mit értett meg a nagy „romakérdésből”?
– Ha mást nem, azt biztos, hogy ez a film a 24. órában készült. Ma még itt, Nyugat-Szlovákiában nincsenek ilyen pérók, de csak idő kérdése! A romakérdés nem csupán Szlovákia, hanem Kelet-Közép-Európa legnyomasztóbb ügye. A politikusok mindig csak négyéves terveket készítenek, de ezek itt nem működnek. Megértettem, hogy nem dughatjuk bele a fejünket a homokba (nem véletlen, hogy a film egyik visszatérő eleme a strucc). Megértettem, hogy többet tudunk az afrikai éhezőkről, mint a mi cigányainkról. Persze, a filmtől nem lettem sem okosabb, sem bölcsebb, és a megoldás kulcsát sem ismerem. Csak azt tudom, hogy a forgatás mélyen megérintett. Hazaérkezésem után legalább két hétig nem tértem magamhoz.
– A film négy különdíjat kapott Karlovy Varyban, több külföldi filmfesztiválra is meghívták. Ugyanakkor a kritikusok többsége hiányolja belőle a mélységét. Önnek tetszik a film?
– A kritikákat szükséges okoskodásnak tartom – majd ha lesz időm, elolvasom őket. A pozsonyi bemutatón a filmszakemberek sorra gratuláltak. Jómagam soha nem tudom kívülről nézni azt a filmet, amelyben játszom, nem tudom megítélni szakmai szempontból. Én örülök, hogy a Cigány megszületett, és hogy a részese lehettem. Az alkotók bátrak voltak, hogy felvállalták a témát: egy önhibáján kívül a társadalom peremére sodródó roma tinédzser sorsa nem éppen közönségsztori. Az internetes hozzászólások háromnegyede rasszista. Ez azonban csak azt jelenti: Šulík tükröt tart elénk, és ebből a szempontból mindegy, milyen a film. Az a fontos, hogy az emberek elkezdtek beszélni a feszültségeikről. És ha csak ennyi történik, már megérte.
– Amikor időpontot egyeztettünk, kiderült, hogy nagyon sűrű a nyara. Két filmet is forgat, emellett pedig egy szlovák színházban próbál.
– Július elején fejeztük be Prikler Mátyással a Ďakujem, dobre (Köszönöm, jól) című negyvenperces film – amely két éve nagy sikert aratott hazai és nemzetközi szinten is – folytatását. Az akkori rövidfilmhez még két történetet tettünk hozzá. Ebben több felvidéki magyar kollégával dolgoztunk együtt, és a film előreláthatóan decemberben kerül a mozikba. Aztán augusztustól Csehországban forgatok, Kerekes Vicával és Ondřej Vetchývel, az egyik legismertebb cseh színésszel. A rendező Jiři Chlumský, aki többek közt a tavaly bemutatott Nedodržaný sľub (Megszegett ígéret) című filmmel vált ismertté. Jiři Chlumský is bevállalt egy nem túl népszerű témát: a történet a szudétanémet területen játszódik, a háború utáni kitelepítések idején. Negatív figura leszek benne. Ezen túl pedig színházi próbáim is vannak. Juraj Nvota rendezésében mutatjuk majd be szeptemberben Spiró György Prah című darabját az L+S színpadán, Pozsonyban. Ez egy teljesen más előadás lesz, mint a komáromi volt, Tóbiás Szidi a partnerem. Kicsit skizofrén a dolog – ugyanakkor nagyon élvezem, talán éppen ezért.
– Magyar színészként nem olyan egyszerű bekerülni a szlovák kulturális életbe – egyszerűen a felvidéki színész nincsen „látótérben”. Önnek sikerült kitörni.
– Azáltal, hogy kisebbségi színház vagyunk, nem tartozunk sehová. Felvállalja az ember ezt a felszentelt papi feladatot – magyarul játszik Szlovákiában – és onnantól kezdve körbe-körbe megy az egész élete! Egyik darabból a másikba, nagyjából ugyanazokkal a partnerekkel dolgozik. Ebbe előbb-utóbb belefárad az ember. Nekem fontos, hogy új impulzusok érjenek. Ezért mindig hálás vagyok, ha hívnak, és tulajdonképpen mindegy, hogy színházi vagy filmszerepre kérnek fel. Jó érzés kilépni, aztán újult erővel visszajönni. Most már számon tartanak a szlovák művészvilágban. Ezért hálás vagyok a sorsnak.
