Mennyi erő van az emberben, hogy ép ésszel ki tudja bírni a saját horrorisztikus válását...
A válás egy nagy trauma. Amit Isten egybekötött, azt mégis szét lehet választani. Elvált nő vagyok, kamasz gyerekekkel maradtam egyedül, mégsem tudom a választ arra, miért váltunk el. Ilyen a mai világ – mondta egy közeli ismerősöm, olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
(© Willem van de Velde)
Akik ismernek, tudják, hogy elvált ember létemre hiszek a házasságban, sőt abban is, hogy a tönkremenés széléről is vissza lehet hozni egy kapcsolatot. S ez minden munkát, energiát megér. Persze, két ember kell hozzá, akik ezt mindketten akarják, és tesznek is azért, hogy azontúl minden jobb legyen. Egyedül nem lehet még a harcot sem megnyerni, nem hogy a háborút (tapasztalatból tudom).
Iskoláskoromban egyetlen olyan diáktársam volt, akinek elváltak a szülei. S később, a széles rokonságban is csak egyetlen rokon volt elvált. Egy. Ma meg már alig van olyan családi, rokoni összejövetel, ahol ne venne részt legalább egy-két, de akár több elvált ember is. Az elváltak közössége nyilván igazat ad nekem abban, hogy érzelmi szempontból sokféle válás van. Széles a paletta, de a legtöbb esetben a csúnya rá a megfelelő jelző. Hú, de csúnya válása volt! – az emberek szeretik ezt mondani. Igazuk is van. A válás csúnya. Mert mi szép van abban, ha egyre többet veszekszik egy házaspár? Mi szép van abban, mikor valaki külön utakon jár? Hol van ott a szeretet, ahol egymásnak mindig keresztbe tesznek, készakarva rosszat cselekszenek? Továbbmegyek: hol van a megbecsülés, ha oly könnyen el tudnak feledkezni – nem, nem az ígéreteikről, melyeket eskü alatt tettek, hanem – az érzéseikről?
Megalázás, kisemmizés, hajcibálás, egymás becsapása: ezeket a fájdalmas aktusokat kötik a mai válásokhoz. S mindet-mindet olyan kapcsolatokhoz, melyek annak idején nagy szeretettel indultak. Ám a szeretet később gyűlöletbe fordul, s landol is annak a legmagasabb fokán. Tudom, hogy minden forgatókönyv más, sokan szerencsére nem égetnek fel minden hidat maguk mögött. A házasság már nem működött úgy, ahogy szerették volna, s kölcsönös megegyezéssel sikerül elválniuk ágytól, asztaltól... Viszont az „akár maradhatunk barátok”-kitételben nem hiszek.
De miért is ne? Ha a pár le tudja csendesíteni viharzó érzelmeinek a tengerét, csak tessék. A Bibliából is tudjuk, hogy a vihar lecsendesítésének az eredménye a béke.
Tudják, milyen érzés az, mikor 16 év után felbontják a házasságot, s a nő a rideg tárgyalóteremben csak a férjet képviselő ügyvédet látja maga előtt? Én tudom. Annyira egyedül még soha nem éreztem magamat.
Egy portálon azt olvasom: Stresszmentes válás nem létezik, de jól kezelt igen! S hogy a válás nagyobb traumák nélkül menjen végbe, az oldal szakemberek segítségét ajánlja fel. Az ötletgazda egy apa, aki saját elmondása szerint nagyon megszenvedte az elválást a két gyermekétől, s ezért úgy döntött, hogy kiépít egy rendszert, amely valóban hatékony segítséget tud nyújtani váláskor. Én csak ámulok, mennyiféle segítő szakember működik, s a teljesség igénye nélkül hadd említsek párat: természetesen ügyvéd, pszichológus, mediátor, pár- és családterapeuta, intimity mentor, életmód-tanácsadó szülőknek és gyerekeknek, gyermekvédelmi tanácsadó, pénzügyi tanácsadó, szexuálterapeuta és költöztető.
Ha belegondolunk, igen. Nehéz válás esetén a költöztető is egy fontos ember, hisz nem csak jelképesen veszi le a terhet a vállunkról. És a sornak még nincs vége. Ámde. Hol van a család? Hol marad ilyenkor a család, amely felkarolja az elhagyott nőt? Hol vannak a nagynénik, akik ételt visznek neki? Mert a gyereknek olyankor is enni kell adni, ha apa éppen lelépett élete nagy szerelmével, s anya ettől „kivan”. Másnap is tiszta ruha kell az iskolába és vonalzó. Hol az a közeli rokon, aki nem kérdez, csak megy és segít? Hol van a barátnő, aki nem faggat, s aki előtt bőgni lehet? Mert most az ember úgysem képes semmit megoldani, hanem csak patakzik a könny a szeméből... Hol van az eljárásjogban jártas rokon, aki tanácsot tud adni a papírokkal kapcsolatban? Hol vannak ők, a segítők? Remélem, a fizetett szakmai tanácsadók mellett ők is ott vannak, léteznek és éreznek. Hm. Megint ott barangolok, ahol nem ildomos, úgyhogy váljunk is el a témától annyira gyorsan, amennyire gyorsan a házastársunktól lehet.
A válás egy seb. Persze, a seb jó esetben beheged, és nemsokára az életünket teljes értékűen tovább tudjuk élni. De a seb nyoma, a heg megmarad. Mert ahonnan kitépik a húst, ahol szétszakítanak egy artériát, ami együtt pulzált egy másik szívvel, ott jókora heg marad. Hegvonal. Nem tudom, miért pont ez jutott eszembe, hisz nincs ilyen vonalam, mert a válásheg láthatatlan. S már nem is fáj... Szeretem magamat annyira, hogy naponta tegyek azért, hogy ne fájjon, ne sajogjon örökké. Mert nem a fájdalmat érdemlem.
A jó váláshoz érzelmi intelligencia szükséges. Ha mindkét félnél fejlett, akkor valóban sokat tudnak tenni az ügy érdekében, hogy ne egy fröcsögő, pénzügyi forrásokat letagadó, rajtam te nem fogsz meggazdagodni!-sztori váljék belőle. Ehhez viszont tudni kell kompromisszumot kötni, méghozzá nem is kicsit, s jó, ha bele tudjuk képzelni magunkat a másik fél (vigyázz, nem ellenfél!) helyzetébe. Hosszú vagy rövid idősávra vizualizálni kell egy használható jövőképet, immár a másik fél nélkül. Legalább azt tudjuk elképzelni, hogy holnap is lesz nap, s fel fogunk kelni az ágyból!
Igen, erre mindre szükségünk lesz majd, és még sok más ilyen dologra, amiről eddig azt hittük, hogy nekünk ezzel soha nem kell majd foglalkoznunk. De bizony kell. S ami a legfontosabb: nem mások miatt. Saját magunk miatt. Nem azért, hogy az ex elégedett legyen. Nem azért, amit mások mondanak... A gyerekekért igen, de ilyen esetben mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: Miért csak a nő? (Miért csak a nőnek annyira fontosak a gyerekek, hogy miattuk meg kell tegyen dolgokat?) Ezt soha nem értettem, s nem is fogom megérteni, míg világ a világ. Mindegy. Saját magunk miatt kezdjük újra az életet. Ez a legfontosabb.
