Valentin-nap: a boltokat elárasztják a szívek; az újságokban a sztárpárok éltetik a szerelmet; a rádióból és a televízióból pedig dől a romantika. Mi azonban sandán gyanakodunk… Bálint-napkor nálunk az emberek zöme csak a vállát vonogatja (de azért persze megveszi a szívecskés csokit a kedvesének).
„Hülye amerikai cirkusz!” – morogjuk magunkban. És az egész mögött csak a pénzt látjuk: hja, a szerelem nagyszerű üzlet… Úgy érezzük, kikényszerítették belőlünk a „szíves” vallomásokat – márpedig mi azt valljuk, hogy a kényszer a szerelem és a szeretet halála. Mert minket valahogy nem olyan fából faragtak, hogy az érzelmeinkről beszéljünk.
Érdekes, hogy miközben számos dolgot oly könnyedén átvettünk az amerikaiaktól, a szerelmesek ünnepét fanyalogva fogadtuk. Ahogy azt nemrégiben hallottam egy USA-ban élő ismerősömtől: már minden rosszat átvettünk a Nyugattól, ahelyett, hogy inkább a jó dolgokat próbálnánk leutánozni. Pedig lenne mit tanulnunk – csak sajnos mi a „tőzsdecápás”, „valósítsd meg önmagad”, „zabáld betegre magad gyorsétellel”, „szedj antidepresszánst, és lődd le csoporttársaidat”, „légy erkölcstelen és szenzációhajhász mediátor”, vagy épp „szexelj ész nélkül 13 éves korban” őrületeket tartottuk követendőnek.
Vajon – a Valentin-nappal együtt – mit tanulhatnánk mi ettől a kissé lenézett nemzettől? Például hősiességet. A tévében estéről estére amerikai szuperpasik és -nők mennek tűzbe, vízbe és még ki tudja hová – kockáztatva életüket másokért vagy a hazáért. Jókat mosolygunk rajtuk. Nem csoda: mi már azt sem tudjuk, mit jelent a hősiesség fogalma, nem hogy ingyen és bérmentve megtegyünk valami nagyszerűt másokért.
Nálunk nem szokás a tűzzel játszani, szembemenni a hatalommal vagy a többséggel elvekért és eszmékért. Eleve úgy gondoljuk, hogy vesztesek vagyunk…
Aztán tanulhatnánk egy kis egyenes beszédet, őszinteséget, gondolataink, érzéseink és önmagunk bátor felvállalását. Ám a mi kis falunkban nem való ugrálni, kitűnni a sorból. A főnökök sem mondják meg az alkalmazottaiknak, mi bajuk van velük, az alkalmazottak meg talpnyalóként mosolyognak a főnökök szemébe… Majd egyszer csak ott a felmondólevél a kezünkben, és elkezdhetünk nyomozni, ki volt a hunyó. Vigyázni kell a munkatársakkal és a haverokkal is: csak a szép és jó megjegyzéseket viselik el. A kritikát, még ha építő szándékú is, rosszindulatú tolakodásnak veszik. A szomszédok inkább összefirkálják egymás postaládáját, ahelyett, hogy közölnék, mi zavarja őket. Így könnyebb.
Ellenben az amerikaiak – ők bezzeg egyenesen és őszintén kiállnak magukért, a családjukért és a jogaikért. Mi kissé gyávák vagyunk. Úgy is, mint felvidéki magyarság, és úgy is, mint magánember az évek során elfelejtettünk valamit: önmagunk, azaz gondolataink és érzéseink bátor felvállalását és mások önzetlen megsegítését. Be vagyunk gubózva a magunk kis világába. Várjuk a csodát – ami csak nem akar eljönni. Noná, hogy nem! Senkinek nem röpül a sült galamb a szájába.
Ugyanez vonatkozik szerelmi és házaséletünkre is. Nagyon is nehezen fejezzük ki a szeretetünket. Nem tudjuk, hogyan mondjuk el a párunknak, hogy szeretjük: félünk, hogy túltengünk, sok lesz belőlünk. (Bezzeg az amerikaiak!) Mi inkább nem mondunk semmit…
Itt van a Valentin-nap. A ránk zúduló, eltúlzott üzletpolitikát nem tudjuk megváltoztatni. A saját hozzáállásunkat azonban igen. Vajon miért ne tehetnénk egy apró gesztust a párunk felé? Igyekezzünk elhessegetni a gondolatot, hogy no persze, megint csak a pénzemet akarják. Ha már annyi ostobaságot átvettünk Amerikától, próbáljunk meg valami jót is ellesni. Például, hogy hogyan lehet szeretet adni és kapni egyszerűen, könnyedén. Legyen ez az első lépés önmagunk kifejezésében.