Elemért a Facebookon ismertem meg. Bejelentkeztem a Kastélyok, várak, templomok elnevezésű csoportba, ahol ő volt az admin. Mikor bemutattam egy posztban a várkonyi kastélyt, írt, hogy ő jól ismeri az épületet, mert ő ám ott dolgozott, a Nagy úr keze alatt. S ettől én – mi tagadás – hanyatt estem.
Mert nem szokványos, hogy egy kackiás bajuszú, gömöri cigány ember, aki kőművesként keresi a kenyerét, ilyesfajta mély történelmi érdeklődéssel bírjon. Ám vannak csodák a nap alatt! Elemér is ilyen csodálatos ember.
Dávid Elemér idén januárban töltötte be ötvenedik életévét. Gömörben, Nemesradnóton él a családjával. Tizennyolc éves kora óta dolgozik kőművesként. Elemér rajong a régi várakért és templomokért. Öt évvel ezelőtt indította a Facebookon a Kastélyok, várak, templomok elnevezésű csoportot, melynek azóta közel ötezer (!) tagja van. A várkonyi kastély előtt, amelynek felújításában dolgos két kezével is részt vett, kaptuk lencsevégre.
Sőt! Elemérnek ma már rajongói vannak! Elég volt a Facebookra kiírni, hogy szeptember 20-án hozzánk látogat, nagy meglepetésünkre nem csupán mi, a szerkesztőség tagjai vártuk a verőfényes délutánon. Hölgyek érkeztek szépen sorban, annak reményében, hogy találkozhatnak a jeles gömöri férfiúval. Elemér azonban egy nem várt fordulat miatt késett. A rajongók, bár kitartóak voltak, később feladták a várakozást. Elemér végül megérkezett a kedves nejével, akit azzal mutatott be, hogy harminc éve vannak együtt, s ma már négy unokájuk van.
– Öt éve indította a Facebookon a Kastélyok, templomok, várak csoportot. Ma már igazi nimbusza van.
– Igen. Ez a téma már gyerekkorom óta foglalkoztatott. Olyan, mintha mindig is az életem része lett volna. Egyszer láttam egy nagyon szomorú képet egy templomról Torontál megyéből. Az épület borzasztó állapotban volt, mintha senki sem törődött volna vele. Gondoltam, ezzel azért foglalkozni kéne, hogy minél többen tudjanak róla. Meg kéne mutatni az embereknek.
– Sikerült, hiszen rengetegen csatlakoztak a csoporthoz. Honnan szerzi be a leírásokat?
– Van nekem egy nagy segítségem, Borovszky Samu a neve. Egy helytörténész, aki a 19. század második felében született. Bejárta ezeket a helyeket, és mindent szorgosan lejegyzett.
Falvak és templomok történelmét, és ez engem mind nagyon érdekel. Egyszer rákerestem egy településre az interneten, és Samu szövegeire találtam. Olvasgatni kezdtem, és azóta is ő kalauzol engem.
– Járt már arra valaha is, amerre Borovszky Samu?
– Csak lélekben. Ha tehetném, elmennék szívesen megnézni ezeket a helyeket. Ugyanis én látom, hogyan lehetne felújítani az épületeket. Valaki egyszer azt írta nekem, hogy egy művészettörténész szintjén működöm. Mondtam neki, hogy ne írjon nekem ilyeneket. (nevet) Nekem ez a szívügyem.
– Rögtön látja, mit kéne az épülettel tenni, hogyan kéne felújítani?
– Ha az a torontáli templom, amelyet legelőször láttam, közelebb lett volna, elmegyek, és ingyen megcsinálom.
– Azt viszont mondhatjuk, hogy otthonról kutatómunkát végez.
– Csak olvasgatok. Közben albumokba és mappákba gyűjtöm a képeket. Úgy 1100 albumom van, egy mappa pedig 30–50 képet tartalmaz. Ki-kikeresem az egyes templomok és kastélyok történetét.
– Írnak magának az olvasók leveleket?
– Persze, tetszik nekik. Ha pedig olyan templomot teszek fel, amelyet nem renoválnak, akkor sajnálkoznak. Ez az elhanyagoltság inkább a Délvidékre jellemző, a Vajdaságra. Ott igen rossz a helyzet. Ám sok olyan épület is akad, amelyet szépen rendbe tesznek, hála az égnek!
– Meg tudja a környezetében beszélni valakivel ezeket az ügyeket?
– Az embereket ott, ahol én élek, sajnos nem érdekli mindez. Felvettem néhány ismerőst a csoportomba, de vissza sem jeleztek. Már nem zargatom őket ezzel.
– Az interjú kezdete előtt elárulta nekem, hogy nemrég agyvérzése volt.
– Három éve. Vagy túlhajszoltam magam, vagy egy anyai örökségnek „köszönhetem”. Nem tudom. Miután anyám meghalt, engem kapott el a betegség. Azelőtt nagyon tisztán és szépen beszéltem, most pedig akadozva. Zavar, sőt, néha ki is nevetem magam, ahogy megakad a nyelvem.
– Mindig csak kőművesként dolgozott?
– Nem. Volt, hogy felfigyelt rám egy helybéli, és három évre asztalosműhelybe mentem dolgozni. Közben megtanultam a szakmát, illetve ellestem. Hivatalosan nem tanultam ki, akárcsak a kőművességet. Igazából tizennyolc éves koromtól dolgozom. Nyolcan vagyunk testvérek, és hát szegények voltunk. Mikor visszajöttem katonaság után, folytattam a kőműveskedést. Nemesradnóton nőttem fel, a mai napig ott élünk a családommal. Apám elküldött iskolába, küldte utánam a pénzt, de láttam, hogy ő se tud zöld ágra vergődni. Így hazajöttem, és rögtön beálltam a szőlészetbe dolgozni. Attól fogva aztán kicsit jobb volt az életminőség. Harminc éve vagyunk együtt a feleségemmel. Ötvenéves múltam ebben az évben, és már szép nagy családunk van. Nyolc gyerekünk született, hat fiú és két lány. Azóta pedig már unokáink is vannak.
– Milyen az élet a Gömörben?
– Törekednek az emberek, de óriási a munkanélküliség. Ahol én lakom, ott többségben vagyunk mi, romák. Igaz, ott nőttem fel, de az utóbbi időben nem érzem jól magam. Valahogy nem találom a helyem. Talán azért, mert zavar az emberek egymáshoz való viszonya. Nem olyan a helyzet, mint régen. Nem segítenek egymásnak, ráadásul irigyek. De bántás azért mégsem ér minket.
– Régen milyen volt az élet arrafelé, mitől volt jobb?
– Kérdeztem én, hogy anno hogyan viselkedtek egymással az emberek. Hogy viszonyultak egymáshoz, akár cigány a cigányhoz. Erre azt mondták: „Fiam, azt nem lehet elmondani.” Például olyasmi nem volt, hogy valaki nem ment iskolába! Volt, hogy egy idegen csípte fülön a másik gyerekét, ha az utcán ténfergett, és ő maga vitte be az iskolába. Régen fele-fele arányban volt a fehér és a cigány ember a faluban. Most már sokan beköltöztek a városba, mert azt mondják, sok a roma. Harminc család maradt Nemesradnóton, akik ott laknak, és még talán a gyerekeik is ott fognak lakni, mert nincs gondjuk velünk.
Van köztük magánvállalkozó is, aki romákat foglalkoztat. Békés együttélés van. Ez még magyarlakta terület. Egyetlen egy szlovák volt a faluban, az is rendőr volt. De az jó is volt, mert ügyelt a falura. Aki rosszul viselkedett, annak elkapta a frakkját!
– Lehet, hogy azért nem találja most a helyét, mert nincs állandó munkája.
– Pontosan. Máshogy viszonyulok mindenhez. Hiszen mindig az aktuális helyzetünkből szemléljük a világot. Nekem meg most nincs munkám. Viszont azt tapasztaltam, hogy régebben vidámabbak voltak az emberek. Úgy érzem, most nincs minden rendben. Legalábbis a mi környékünkön. Hallottam nemrég egy emberről, aki tájházakat épített. Fel is ajánlottam magam, mert olyan szívesen csináltam volna ezt. Igaz, csavargós munka, de falumúzeumokat építenek. Írtam nekik, hogy szükségem lenne a munkára, s visszaírtak, hogy csak keveset tudnak fizetni. Mondtam, elvállalom. Hetekig írogattunk, de nem lett belőle semmi. A betegségemig mindig dolgoztam. Tettem a dolgom. Sokszor messzire mentem munka után, így kerültem a Csallóközbe, Várkonyra is. Az asszony ilyenkor veszekedett is velem. Hogy túlzásba viszem a hajtást. De kellett a pénz. Most az aggaszt a legjobban, hogy nem tudom a családot feljebb emelni. Dolgozni akarok. Viszont már nem hívnak, mert elterjedt a hír, hogy beteg voltam.
– Változtatna valamit az életén visszamenőleg?
– A családi életem példaértékű a nejemmel. Hál’ isten, mindenki egészséges a családban. Viszont szegények vagyunk. Nincs ezen mit tagadni. Egy idegen ember, aki arra járna, meglepődne a mi környékünkön.
– A szegénység miatt?
– Igen. Kiskoromtól látom és tudom, mit jelent megélni egy szegény embernek. Ez beleevődik az ember agyába és a szervezetébe. Küzdöttem, és küzdök még most is a szegénység ellen. Azért, hogy a feleségemnek és a gyerekeimnek is jobb legyen. Most szociális lakásban élünk, mert a régi családi házból ki kellett költözni, a testvérek maradtak ott a családjukkal.
– Már egyáltalán nem is hívják dolgozni?
– Sajnos nem. Viszont ezen a nyáron kipróbáltam magamat. A nászasszonyom szólt, hogy építkezni szeretne. Megörültem, bökdöstem is az asszony derekát, hogy elvállalom. A feleségem viszont tartott tőle. Értettem én, hogy megvan ennek az oka, de én nem érzem magam betegnek. Fogtam a téglákat, egymásra raktam – és felhúztam a házat. Még képes vagyok rá!
– Jó szakembernek tartja magát?
– Nem kitűnőnek, hiszen nem tanultam ki a szakmát. Ám még senki se jött utánam panaszkodni. Szeretek falat húzni.
– Akkor ezért szereti a kastélyokat, várakat és templomokat!
– Érdekel a történelem, és a felemelő tudást másokkal is meg akarom osztani. Annyi csodaszép templom, vár, kastély van, és messzi távolban is, Horvátország felé, na meg a régi Torontál és Szerém megyében is.
– Mivel telik egy napja?
– Akkor örültem, amikor nászasszonyom építkezni kezdett, hogy elfoglalom magam. Viszont az a ház már készen van.
Van egy kis kertem, abban dolgozgatok. De az csak picike, ideig-óráig vagyok benne. Na meg az unokákkal vagyok, azok mindig zavarkodnak. (nevet)
– Mik a tervei?
– Engem az életben egy dolog nem hagy nyugodni: hogy valami hajlékot tudjak építeni a családomnak. Na jó, meg még egy: a várak és kastélyok csoportot, míg élek, örökké gondozni fogom.
Befejezzük a beszélgetést. Alkonyodik, lassan indulniuk kell, mert még vissza kell érniük Nemesradnótra. Megkérdezem tőle, átadták-e neki a pincérek a rajongók által ott hagyott hűtőmágnest. Csillogó szemekkel rám pillant – és mosolyogva igent int.
