Varázspallót és minden drága pénzen vesztegetett csodát a gyerekeink lába elé rakunk! A hároméves mondja meg, hogy anyuci bemehet-e az üzletbe... A világ legnagyobb csodájából a világ legnagyobb tirannusát neveljük. Túlvédjük a gyerekeinket!

nevtelen_terv_1.png

Ki ne szeretne olyan trendi lakást, olyan okos és édes gyerekeket, mint amilyenek az influencer anyukáéi? Zizi biztosan!
Izgalomba jött, s nosza, összeszervezte a városka anyukáit, akik a száz euróért vesztegetett hullámlemezért esőben-sárban sorban álltak a főtéren. A jelszó „a gyerekért mindent” volt! A csodapallókat a városból szállította egy külön autó (kétórás késéssel), de sebaj! Az anyukák boldogan mentek haza a hintácskával, ám a csemeték már nem voltak ennyire boldogok. Kétszer lecsúsztak a pallón, de amikor odacsípte az ujjukat, mert összevissza billegett, elveszítették iránta az érdeklődésüket. Ma Zizi férje nyújtja rajta a fájós derekát, közben magát átkozza, hogy ebbe a csőbe is behúzták.

Ne védjük túl! Az élet megedzi

Ma az egyik legmilitánsabb népcsoportot azok az anyukák alkotják, akik mindent megadnának a gyerekeiknek. Szellőtől is óvnák, mindentől megvédenék őket, mert meggyőződésük, hogy csak így nevelhetnek belőlük sikeres embereket. Saját tapasztalatokra hivatkozva mindenen képesek összeveszni a babás-mamás csoportokban. Pedig a szülők legnagyobb támaszai pont a szülők lehetnének, ők azok, akik a legtöbbet segíthetnének egymásnak.
A múltkor olvastam egy érdekes könyvet, amelyben a leggazdagabb családok gyerekei (akik szintén sikeresek lettek, de már saját jogon) arról meséltek, hogyan nevelték őket a szüleik. A Rotschildok leszármazottjai például elmondták, hogy otthon kemény regula uralkodott, fényűzésről és kényeztetésről szó sem volt. Tanulni kellett, a zsebpénzt kiszabták nekik, nyáron pedig munkásként kellett dolgozniuk az egyik üzemben. Azért lett belőlük sikeres ember, mert az élet iskoláját csak úgy lehet kijárni, ha megedződünk, és a kisebb megpróbáltatások hatására megszilárdul testi és lelki erőnk.

Zizi az egyik influencer anyuka oldalán látta meg a varázspallót, amely az ígéretek szerint támogatja a szabad játékot, fejleszti az önbizalmat, az egyensúlyérzéket, és ha nagyon akarod, akár bölcső is lehet. Az influencer anyuka – akit több mint százezren követnek, és már egy csodalakást hozott össze a posztokért cserébe kapott termékekből – sok más anyukát is felajzott a csodapallóval.

Taps a kis Petikének!

A mai krízissel példálózva az oltásokat hoznám fel adalékul. Ma a szakértők egy része azt állítja, hogy Közép-Európa a tbc elleni védőoltásnak köszönhetően úszta meg a koronajárványt (ami a nyugati országokkal szemben nálunk kötelező volt). Az oltások ugyanis tréningben tartják az immunrendszert, s ezáltal meg is erősítik. Az oltottak immunrendszere állandó edzésben van, ezért tud azonnal védekezni a támadás ellen. A hasonlat kicsit béna, az élet mégis erre a mintára működik. Az a gyerek, akit kiszolgálnak, aki mindent megkap, akit még a széltől is óvnak, nem állja ki a próbákat, mert nem elég edzett.
Legyél tudatos szülő, ez ma a jelszó! A „tudatos szülőség” ideájának elterjedésével nagy teher nyomja a szülők vállát, akik állandóan azon izgulnak, nehogy elszúrjanak valamit a nevelésben. A kis Zolika körül ott áll apuka, anyuka, nagypapa, nagymama, és ha a kis Zolika csak elhúzza a száját, ők már tapsolnak. Igazából bármit csinál a gyerek, mindig tapsolnak! Az elmélet – miszerint „kösd magadra a gyermeked”, ne hagyd magára, szüntelen figyelj az igényeire – Amerikából indult, és nálunk is tanyát vert. Kis fáziskéséssel persze, mert szülőhazájában már kritika alá vették.

A mai anyuka naponta többször is megkérdezi a gyermekétől: hogy érzed magad? A régi szülők ezt évente, ha tízszer megkérdezték. Nemrég a fiam, aki most 9 éves, így válaszolt az érdeklődésemre: „Nem akarok gonosz lenni, de egyedül hagynál egy kicsit? Ne aggódj! Jól vagyok.” Még a legkisebb tipegő is próbál szabadulni az állandó ölelgetésemből. Rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen közöttük, akivel valami nincs rendben.

Kint csak az élet van, nem kell félni tőle!

Nemrégiben a bostonmagazin.com-on megjelent egy írás, amelyik azt mondja: talán a szüleink mégsem csináltak mindent rosszul. Talán valamiben nekik is igazuk volt. Érdemes elolvasni!
„Amikor tavaly Bostonban hószünet volt, két idősebb gyermekem (8 és 5 évesek) egész nap a házban lustálkodtak pizsiben, időnként a számítógépet nyomkodva – írja az anyuka, Katherine Ozment. – Unatkozunk, mondták a gyerekek egy idő után. Bátorítottam őket, hogy menjenek ki az udvarra, de persze ne túl messzire és ne túl hosszú időre, és persze öltözzenek fel rendesen, különben egészen biztos kórházban végzik a kihűlés miatt. Jaj, tényleg, nem kellene csomagolnom valami harapnivalót is nekik vagy nem kellene előtte elmenniük a mosdóba? Ahogy kivánszorogtak az ajtón, egyszerre éreztem magam felszabadultnak, hogy végre házon kívül vannak, és rémültnek, hogy elrabolják őket vagy elüti őket egy busz. Biztos, ami biztos, odaültem a nappali ablakához, hogy ott fogok dolgozni, miközben szemmel tartom őket, és minden húsz percben kikiáltottam, hogy minden rendben van-e.
Körülbelül egy óra múlva kimentem hozzájuk. Kis kertünkben a gyerekeim panaszosan néztek rám. Hideg van, mondták. Bemehetünk végre? Az eltervezett hóerőd helyett mindössze némi ásás nyomait véltem felfedezni a hóban.
A szívem elszorult. Mennyire megváltozott minden! Még mindig emlékszem, mikor a két bátyám iglut épített az udvarunkon. Az iglu elképesztően kidolgozott volt, domború teteje volt boltíves bejárattal, még egy fejlámpát is kifeszítettek a belsejébe, és beraktak egy kis szőnyeget: órákig el tudtunk benne üldögélni. Most, hogy tanúja voltam a gyermekeim igencsak lanyha erődépítésének, rögtön arra gondoltam: vajon ők mire fognak emlékezni a régi telekről? Hogy kis lyukakat ástak a hóba, miközben az anyjuk a közelben őrködött?

calm-small-ginger-girl-sitting-on-table-and-using-smartphone-3755620.jpg

Szülőségem eddigi kilenc évében mindig is gondos szülő voltam. Felügyeltem gyermekeim összes tevékenységét, napról napra fotódokumentáltam a jelenvalóságukat... S hirtelen belém hasított a gondolat: lehet, hogy éppen azzal vettem el tőlük a gyermekkorukat, hogy ilyen szinten kontrolláltam minden egyes mozdulatukat? Tudatosítottam: ha így haladok tovább, akkor a gyermekeim nemcsak egy iglu megépítésére nem lesznek képesek, de eszükbe sem jut majd, hogy legalább valami hasonlóval próbálkozzanak. Miközben néztem, ahogy ímmel-ámmal ott játszadoznak a hóban, tudtam, hogy változtatnom kell...
Azelőtt számtalan elismert tanulmányt olvastam a gyermek-szülő-kötődésről: ezek mind azt tanították, hogy az édesanyának a kötődést fizikai kontaktuson keresztül kell biztosítania. Így hát a gyermekeinkkel aludtunk, babusgattuk őket a nap 24 órájában, a hét minden napján, és mindenhova magunkra kötve vittük őket. A gyermekeink nőttek, és mi – ha éppen nem focira vagy zeneórára siettünk velük –, akkor „szeretlek” üzeneteket rejtettünk el az uzsonnásdobozukba. Állandóan azon fáradoztunk, hogy átírjuk a belénk rögzült nevelési mintákat, mert csak így tudunk igazán pazar gyermekkort biztosítani a gyermekeinknek...
Ám lassan már semmi spontaneitás nincs bennünk, mert állandóan egy erőltetett tudatosságban cselekszünk. Megrekedtünk valahol félúton...”

A barátod vagyok, fiam!

Richard Weissbourd pszichológus a Szülők, amilyenek lenni akartunk, avagy hogyan ássa alá a jó szándékú szülő gyermeke morális és érzelmi fejlődését című könyvében azt mondja, hogy a történelemben a szülők mindig az engedelmesség, a jó modor és a tekintély elérésére törekedtek a gyermekeiknél. A mai fiatalok az első olyan generáció, amelyik igazából a gyermek barátjává szeretne válni. A mai szülők arra koncentrálnak, hogy megfelelő kötődést alakítsanak ki a gyermekeikkel: ám az erőlködés már aláássa szülői tekintélyüket. Amennyiben a gyermeket egyenlőként kezeljük, úgy elvesszük tőle a lehetőséget, hogy idealizálja a szüleit. A kamaszkorban nagyon is szükséges, hogy leváljon a gyermek a szülőjéről, de ez sokkal nehezebben megy majd neki, ha Anyával és Apával nagy barátságban él.
A közelség ilyen szintű igénye inkább a szülőről, semmint a gyerekről szól – állítja a harvardi pszichológus. Jelenleg a szülőség egy hihetetlenül elhivatott generációja nevel gyereket.

Bármit csinál ma a gyerek, a szülők mindig tapsolnak! Az elmélet – miszerint „kösd magadra a gyermeked”, ne hagyd magára, szüntelen figyelj az igényeire – Amerikából indult, és nálunk is tanyát vert. Kis fáziskéséssel, mert szülőhazájában már kritika alá vették...

„Eddig eszembe sem jutott, hogy pont én lennék az, aki bármiben is gátolná a gyerekét... A férjemmel mindent megtettünk, hogy megfelelő táptalajt biztosítsunk gyermekeink önbizalmának növekedéséhez – írja Katherine Ozment. – Amiben csak lehetett, pozitívan megerősítettük őket. Aztán eljött az este, mikor a fiunk életében először egyedül lejött a lépcsőn. A férjem és én csak álltunk a földszinten, és csodáltuk őt – valahogy úgy, ahogy az udvaroncok csodálják a királyukat. A fiunk megállt félúton, tapsolt egyet, majd azt mondta (nekünk, vagy inkább magának): Olyan büszke vagyok rád!” – fejezi be cikkét a bostoni anyuka.
„Lehetetlen a gyerekeinket minden rejtett veszélytől megóvni, de mi azért megpróbáljuk. Minden egyes felszisszenésünkkel a gyermekünket gyöngítjük, mert egyre félénkebbé válik, és egyre kevésbé mer majd kockázatot vállalni. Ezt erősítette meg a dél-karolinai játszótereken végzett kutatás, ahol a gyermekek 45%-kal kevésbé aktívnak mutatkoztak szüleik jelenlétében, mint nélkülük. Kilencévnyi szülőség után elkezdtem látni, hogy talán a mi generációnknak sincs mindenben igaza, és talán a szüleink sem csináltak mindent rosszul. Itt lenne az ideje, hogy megtaláljuk az arany középutat a nevelésben!” – mondja a cikk zárszavában.

–nagyvendégi–

 

Kapcsolódó írásunk: A gyerek játszani akar!

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg

Új Nő csapata