Mostanra kicsit mindenkinek elege van a koronavírus témájából: nem görgetjük végig óránként az összes híroldalt, nem építünk a kamrában liszt- és vécépapír-piramisokat, és már a maszkot sem tartjuk annyira kényelmetlennek. Kialakítottuk a napirendünket – aki tud otthonról dolgozni, az mindenféle internetes oldalak és lakberendezési boltok tanácsai alapján elkülönített egy kis home office sarkot a lakásban, és talán a kertészkedésbe, a sportba vagy egyéb régóta tervezett hobbiba is sikerült belevágnunk. Mondhatni, berendezkedtünk az otthonlétre. De mi lesz, amikor véget ér ez a nyugalom?

webrekertesz.jpg

Hazafutás

Az utóbbi napokban, hetekben megváltozott a koronavírussal kapcsolatos hírek hangulata: nemcsak hogy úgy tűnik, látjuk a fényt az alagút végén, hanem olyan hatékony a vírus elleni védekezés, hogy az előre eltervezett nyitási fázisokat összevonva kezdik meg, és május 6-tól egyszerre lépnek életbe a második és harmadik szakasz engedményei. Ez nagyon szépen hangzik, azonban nekem és még sok más embernek nem sokat lendít a helyzetén, ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledkezni a határzárról!

Oly sok más ember mellett nekem is döntenem kellett: inkább itthon maradok, és elvesztem az állásomat, vagy elmegyek dolgozni, de nem jöhetek haza. Én pedig maradtam, vállalva ezzel azt is, hogy ki tudja, meddig nem találkozhatok a családommal, akik mind Magyarországon élnek.

Győrben dolgozom egy irodában – vagyis ott dolgoztam…  A mindennapos ingázás abszolút nem jelentett gondot egészen addig, amíg Szlovákia be nem jelentette, hogy lezárja a határait a külföldi állampolgárok előtt. Éppen Győrben tartózkodtam, és mivel abban a pillanatban semmi konkrétat nem tudtunk – melyik naptól, hány órától, kikre érvényes ez a korlátozás –, pánikszerűen hazafelé vettem az irányt. A többi szinte már történelem: mint később kiderült, másnaptól senki nem léphette át a határt, akinek nem volt érvényes szlovákiai lakcíme és munkáltatói igazolása. És nekem – hiába élek itt több mint három éve –, nem volt.

Még nagyobb káosz

A másnap és a harmadnap katasztrofális vívódással, sírdogálással, gondolkodással és rohangálással telt, és persze vertem a fejem a falba, hogy miért nem intéztem még el az itteni bejelentett lakcímet, mikor itt élünk… Eddig ez annyira lényegtelennek tűnt, most pedig már nem lehetett kezdeményezni az eljárást. Oly sok más ember mellett nekem is döntenem kellett: inkább itthon maradok, és elvesztem az állásomat, vagy elmegyek dolgozni, de nem jöhetek haza. Én pedig maradtam, vállalva ezzel azt is, hogy ki tudja, meddig nem találkozhatok a családommal, akik mind Magyarországon élnek. Később (sajnos, nem éppen pozitívan) de engem igazolt a helyzet, ugyanis az ottani munkahelyemen sem dolgoztak tovább, tehát nem is lett volna érdemes átmerészkedni, és ,,ott ragadni”. Azóta itthon vagyok, várom, hogy megnyíljanak a határok, és próbálom a napjaimat produktívvá tenni.

Mire elég 50 nap?

A folyamatos hírfrissítgetés mellett nem sok dolog volt, ami elterelte volna a figyelmemet – a nagytakarításon és rendrakáson gyorsan túl voltam, gyerekek nincsenek, és pár nap után tudtam, hogy valamit muszáj kezdenem magammal, mert azt éreztem, kifolyik az idő a kezem közül. Kertészkedtünk, palántáztunk, metszettünk, elkezdtem az év végi főiskolai vizsgáimra tanulni, a napok és a hetek pedig egyre csak teltek… S ahogy folyamatosan leülepedett a helyzet, nagy meglepetésemre rájöttem, hogy hosszabb távon is képes lennék elviselni ezt.

Bár kényelmetlen a maszk, és jó lenne teljes munkaidőben dolgozni, de van, ami biztosan hiányozni fog ebből az időszakból, ha egyszer véget ér: az egymásra figyelés. Az, hogy végre van időnk egymással, a kerttel, a házzal foglalkozni; nem holtfáradtan esünk be az ágyba minden este, úgy, hogy se erőnk, se kedvünk beszélgetni az egész napos rohanás után.

Nagyjából 50 napja vagyunk itthon. Minden nap időben felkelünk, kávézunk, aztán délig mindketten dolgozunk, tanulunk, intézzük az egyetemmel kapcsolatos teendőinket. Meglocsoljuk a palántákat, a kertet, délben kényelmesen megebédelünk, aztán olyan négy-öt óráig megint dolgozunk. Kéthetente elmegyünk egy nagybevásárlásra (ez a kimozdulás olyan eseményszámba megy, hogy már egy nappal korábban elkezdek készülődni rá), ezen kívül szinte sehova sem járunk el.

Öröm az ürömben

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert sok más emberrel ellentétben – akiket szintén kilátástalan helyzetbe hozott a határzár –, ha nem is most fogunk a legtöbbet spórolni, de fenn tudjuk tartani magunkat. Bár kényelmetlen a maszk, és jó lenne teljes munkaidőben dolgozni, de van, ami biztosan hiányozni fog ebből az időszakból, ha egyszer véget ér: az egymásra figyelés. Az, hogy végre van időnk egymással, a kerttel, a házzal foglalkozni; nem holtfáradtan esünk be az ágyba minden este, úgy, hogy se erőnk, se kedvünk beszélgetni az egész napos rohanás után. Az, hogy akármikor felhív anyukám, hogy segítsek neki megoldani a számítógépes problémáit, egyszerűen csak videochatelünk egyet, és nem kell azt mondanom neki, hogy majd visszahívom, ha éppen ráérek. Igyekszem kihasználni és minél jobban megélni ezt a nyugalmat, a lehető legtöbbet tanulni ebből a helyzetből, mert attól tartok, amint visszamegyünk dolgozni, megint el fogjuk majd felejteni, hogy vannak ezerszer fontosabb dolgok is a mindennapos rohanásnál…

Varga Virág

Kapcsolódó írásunk: Minden kipipálva. Hogyan tovább?

web-bannerek-instagram.jpg

Új Nő csapata