Az aratás régen nagy eseménynek számított. Ilyenkor a falu minden lakosa az új búza betakarítására összpontosított. Aratáskor „... ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire”. Aki csak tehette, a földeken dolgozott, az idősek vagy a kisgyermekes anyák pedig a jószágokról és az aratás résztvevőiről gondoskodtak. Manapság, a klimatizált kombájnok korában ennek az összetartásnak vége. Természetesnek vesszük a lisztet, a kenyeret a boltok polcain.
A nyékvárkonyiak számára azonban fontosak a hagyományok, ezért egy forró nyárvégi szombaton a helyi Napraforgó Polgári Társulás szervezésében a falu határában lévő Réted-dűlőn mutatták be, milyen is volt az aratás a kombájnok kora előtt.
– A Napraforgó Polgári Társulás tavaly szeptemberben, tenni akaró emberek összefogásával alakult – mondja Sóki Mónika, az esemény fő szervezője. – Az adatgyűjtés során házról házra jártunk, és öröm volt látni, mikor mesélés közben fény gyúlt az idősek szemében. Az adatgyűjtésben nagy szerepük volt a helyi népdalkör tagjainak és a bősi önkéntes tűzoltóknak. A szintén bősi Aranykert néptánccsoport pedig a korhű ruhákat biztosította számunkra. Megmutatkozott, hogy összefogással minden elérhető.
Sóki Mónika
A vendégeket kocsikon és pótkocsin vitték ki a dűlőre, de volt, aki gyalogosan, biciklivel vagy éppen autóval araszolt a menet után.
A dűlő tövében a gazda felfogadta az aratókat, akik a megegyezést követően közösen imádkoztak. Ezután kezdődhetett csak a munka. Elől haladtak a kaszások, akik a gabonát a még álló búzára, vagyis rendre vágták. A fanyelű kaszákat Bott András bősi kovácsmester készítette. Andris bácsi a helyi szokásoknak megfelelően a szerszámokra terelőket mancsolt, vagyis kötözött.
A kaszákat általában naponta kétszer, először a hajnali munkakezdés előtt, majd a déli szünetben kalapálták.
A kaszások nyomában marokszedők haladtak, akik a levágott gabonát összegyűjtötték. Vigyázniuk kellett arra, hogy ne hagyjanak dögöt, vagyis egyetlen szál levágott gabonát sem maguk után.
A legidősebb marokszedő a várkonyi Bernáth Marika néni volt, aki 85 éves kora ellenére bámulatos könnyedséggel végezte a munkát. Mikor a nap végén megkérdezték tőle, hogy elfáradt-e, ő csak ennyit válaszolt: Ugyan, mibe fáradtam volna el?
A marokszedők által összegyűjtött búzát a kötözők kévékbe kötötték. A kötők munkája azonban nem csak ebben merült ki. Ők már kora hajnalban, 3-4 óra tájban a földeken voltak, hogy a kévék kötéséhez való kötőket elkészítsék. Ilyenkor még a harmattól könnyen hajlott a zabszalma, mely a kötők alapanyagául szolgált. A kötők készítését a bemutatón bárki kipróbálhatta, s az első látásra egyszerű feladat bizony jócskán kifogott a fiatalokon.
Az elkészült kötőket a kötőterítő a földre fektette, a kötöző pedig rájuk helyezte a gabonát, majd kévébe kötötte.
A kévéket aztán kepékbe rakták. Egy kévét tettek legalulra, hogy a kalászokat megtartsa, majd négyes sorokban összesen tizenhat kévét pakoltak rá, kereszt alakban.
A kepe tetejére az ún. papkéve került, mely a helyi pap jussának egy részét jelentette. Ezt általában szétterítve rakták, hogy az alatta lévő kévéket esőtől, széltől, jégtől védje.
A dűlő szélén nézelődőket a szervezők mangalicazsíros, lila hagymás kenyérrel és borral vendégelték meg. A helyi népdalkör pedig ízes nótáival szórakozatta a nagyérdeműt. A fáradt kaszások is kibontották batyuikat, melyekben háztáji szalonna, hagyma, kenyér várakozott. Ehhez csubullóból (más nyelvterületeken csobolló, lajt vagy vatalé) itták a hűs vizet.
A bemutató után kezdődött a felvonulás, mely a falu főutcáján keresztül a focipályáig haladt. Az aratókoszorút a Kikerics, a nyékvárkonyi gyermek-néptánccsoport tagjai vitték. Utánuk mentek a kaszások, a népdalkör és a bősi néptáncosok. Őket pedig a mai kor technikája, korszerű traktorok követték.
A pályán az aratókat már a gazda várta. A felfogadott munkások bejelentették, hogy a munkát elvégezték, és a gazdának átadták az aratókoszorút. Ő erre áldomásra invitált minden kedves jelenlévőt. A helyiek jobbnál jobb finomságokkal vártak minden éhes vendéget: volt szilvás lepény, hajtovány, szilvás gombóc meg görhöny, ami egy régi kukoricaétel.
Ugye, észrevették, hogy ezek mind húsmentes ételek? Nos, az aratóknak nem járt hús, a leggyakrabban káposztás vagy krumplis tésztát ettek. Hús csak a kaszások tányérjába kerülhetett!!!
Minden aratáson jelen voltak a tűzoltók. Itt most a bősi tűzoltók tartottak korhű bemutatót. Régi egyenruhákban, veterán oltókocsival mutattak be tűztámadást.
Kicsinek és nagynak, idősnek és fiatalnak egyaránt élmény volt ez a nap.
További képeinket az aratástól az alábbi galériában találják!
↓↓↓
