A világ másik felén

Két fiatal filmes, akik kézikamerával a kezükben járják a világot, és olyan helyekre is bejutnak, ahova egyetlen külföldi stáb se. Hogyan sikerül nekik? Bátrak. Kalandvágyók. Kíváncsiak. Két fiatal magyar filmes, S. Takács András és Cseke Eszter nevét a világ több mint kétszáz országában ismerik, köszönhetően a Spektrumon látható On The Spot című dokumentumfilm-sorozatnak.

Az On The Spot azt meséli el, ami a hírek mögött van. Olyan témákról forgatnak, ahol a felelősök igyekeznek eltitkolni a valóságot, mert nem akarják, hogy a világ tudomást szerezzen róla. A burmai diktatúra sem véletlenül tart már ötven éve, hanem azért, mert Kínának érdeke, hogy fennmaradjon. (Így ugyanis olcsó ásványkincsekhez jut.) Vagy például az etióp kormány sem veri nagydobra a „női körülmetélést”– éppen ezért kellett a párosnak a sivatagba utaznia, ahol egy poros kunyhóban filmezték le, hogyan csonkítanak meg egy kislányt. Jelenleg a világon kb. 130 millió megcsonkított nő él.

– Mindketten a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jártatok, televíziós újságírás szakra.

Cseke Eszter: – András már 11 éves kora óta riporternek készült, rovatot vezetett, könyvet írt, ezek után került a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Kettőnk közül az ő útja volt az egyértelműbb.

S. Takács András: – Eszter többévnyi televíziós műsorvezetés, majd pár év szünet és rengeteg utazás után került az egyetemre, ahol először a dokumentumfilmezés fogta meg, majd a közös munka során vált riporterré.

Sokszor nem hiszik el nekik, hogy tényleg ott voltak, és csak ketten voltak. Minden webes lehetőséget kihasználnak, ők kameráznak, kérdeznek és vágnak. Mindig azon gondolkodnak, hogyan lehet egy ezerszer meginterjúvolt embertől úgy kérdezni, ahogy mások nem.

– Hogy jött az ötlet, hogy együtt fogtok forgatni?

Cs. E.: – Az egyetemen találkoztunk, osztálytársak voltunk. Már másodikban portréfilmet forgattunk Wim Wenders német filmrendezőről, és közösen készítettünk interjút Salman Rushdie íróval is. Nagyon jó volt együtt dolgozni, ezért folyamatosan műsor- és filmterveken gondolkodtunk. Közben András gyakornokként dolgozott a CNN-nél és a BBC-nél, amiből egy díjnyertes dokumentumfilm is született, majd részt vett a New York Film Academy digitális újságírókat képző kurzusán.

S. T. A.: – Eszter Libanonban forgatta az első filmjét, majd egy hónapot töltött egy nemzetközi dokumentumfilmes rendezői kurzuson, amit meg is nyert. Az On The Spot első részét Gázában forgattuk, és akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ebből egy sorozat és egy új stílus születik majd... A gázai filmet leadtuk a Spektrum TV portáján. A csatornánál éppen egy magyar sorozaton gondolkodtak. Bizalmat szavaztak nekünk: így született meg a műsor.

– A tanáraitok hogy reagáltak a távolmaradásaitokra?

Cs. E.: – A tanáraink a kezdetektől fogva biztattak bennünket. A legtöbb útravalót és építő kritikát Fekete Ibolyától és Vitray Tamástól kaptuk, de Rangos Katalin és Bárdos András is sokat segített. Látták, hogy mennyit dolgozunk, így a távolmaradással nem volt gond.

– Az egyes felmérések szerint a magyarországi nézők nem igazán igénylik a külpolitikai híreket. Elszomorító, hogy a kereskedelmi tévék ehhez olyan szinten alkalmazkodnak, hogy még a moszkvai terrortámadásról szóló tudósítást is az utolsó helyen adták le.

S. T. A.: – Tisztában voltunk vele, hogy a nézettség csökken, ha külföldi hírek vannak terítéken. Az emberek egy része kiábrándult a televízióból, mert túl sokszor verték át őket. Másrészt: akit a világ érdekel, az hiába is nézné a magyar tévét – így aztán már régóta nem nézi. Nagy kihívás volt belevágni egy olyan sorozatba, amely ötvözi a televíziózást és a dokumentarizmust, és olyan történeteket mesél el közel egy órában, amelyeket Magyarországon eddig még nem láthattak. Ma már vannak, akik csak az On The Spot miatt kapcsolják be a tévét.

– Az On The Spot sorozat célja az, hogy az embereknek megmutassátok azt, ami a hírek mögött van. Bemutatható mindez közel ötven percben?

S. T. A.: – Ötven perc néha kevés, de legtöbbször pont elég arra, hogy elmeséljük és megértessük a hírek mögött zajló történeteket. Közben blogot és cikkeket írunk, folyamatosan jelen vagyunk a műsor Facebook és Twitter oldalán, és a filmekből kimaradt jelenetek is fönn vannak a különböző hírportálokon és a műsor weboldalán.

Nemrégiben olvashattuk a hírt, hogy brutálisan molesztálták a kairói Tahrír téren a Spektrum TV riporternőjét, Cseke Esztert, aki kollégájával, S. Takács Andrássaal forgatott volna. A támadást szerencsére ép bőrrel megúszták. („Olyan szorosan fogtak közre minket a férfiak, hogy se előre, se hátra nem volt menekvés… Egyre többen fogdostak, fogyott a levegő. Tudtam, hogy nem szabad pánikba esni, nem szabad hagyni, hogy elsodorjanak minket egymástól. Ha elsodornak, a tömeg rám veti magát, és a forgatás első napján úgy végzem majd, mint a CBS riporternője, akit gyakorlatilag nyilvánosan megerőszakoltak.”)

– Mi alapján választjátok ki az úti célt?

Cs. E.: – Hosszú repülőútjaink során olvassuk a nemzetközi sajtót, tudjuk, melyikek azok a történetek, amelyek a világot foglalkoztatják. Ehhez jön még a személyes érdeklődés és a Spektrum TV-vel való közös ötletelés.

– Első utatok Gázába vezetett, majd Afganisztán, Etiópia, Nepál, Dél-Afrika, Bolívia, Mauritánia következett. Mennyire nehéz bejutni ezekbe az országokba? Vagy minden esetben turistaként utaztok?

S. T. A.: – Néha kifejezetten jól jön, hogy magyarok vagyunk. Burmába és Iránba például nagy nemzetközi stábok nem jutnak be, újságírókat csak propagandarendezvényekre fogadnak. Ezekbe az országokba turistaként utazunk, inkognitóban dolgozunk, és reménykedünk benne, hogy magyarként kevésbé keltjük fel a titkosszolgálatok figyelmét, mint az amerikai kollégák. A többi helyszínünkre viszont hivatalosan, újságírói vízummal érkezünk.

– Veszélyes helyeken járkáltok: Ciszjordániában az izraeli hadsereg gázgránátjai elől menekültetek, bemerészkedtetek Burmába is. Nincs bennetek félelem?

Cs. E.: – Persze hogy van. A legtöbbször a forgatás után jön ki. Amikor Afganisztánban járőrözünk az amerikai katonákkal, és bármikor ránk lőhetnek, vagy leereszkedünk a gázai csempészalagútba, amely beomolhat vagy lebombázhatják: próbálunk „csak” a munkára koncentrálni. Nem tudnánk dolgozni, ha közben rettegnénk.

– Feltételezem, az egyetemen nem tanítják, hogyan kell a világ veszélyes pontjain viselkedni, miben különbözik az elfogadott testbeszéd, hiszen minden országban másak a szokások. Ezekre hogy készültök fel?

S. T. A.: – Nem lehet felkészülni. Ha az ember kiereszti a csápjait, és alkalmas erre a munkára, előbb-utóbb ráérez, hogyan teremthet megfelelő atmoszférát egy őszinte beszélgetéshez. Legyen szó a volt tálib külügyminiszterről Afganisztánban, az etiópiai törzsről a sivatag közepén vagy a gázai anyukáról, aki nemrég vesztette el a gyerekét...

– Az európai kultúrában a halál szinte tabu téma. Hogy hatott rátok, amikor a Gangesz partján lévő Varanasiban (India) forgattatok, ahová emberek ezrei zarándokolnak el meghalni, abban a reményben, hogy így a nirvánába jutnak?

Cs. E.: – Európában a halál tragédia – Varanasiban harmónia. Mindig a miérteket próbáljuk megérteni. Végignéztük, ahogy az emberi test hamuvá válik a máglyákon, beszélgettünk azokkal, akik várták a halált. Láttuk, hogy egy néni békésen haldoklik, és a családja csöppet sem szomorkodik. Sokkal félelmetesebb itthon egy temetés, mint a Gangesz partján egy nyilvános halottégetés.

– Nepáli utatokon – miközben Eszter felmászott a Mount Everest alaptáborába, hogy bemutassa a serpák mindennapjait – András a katonai kiképzőtáborban filmezett. Gyakori, hogy „külön utakon” jártok? Ilyenkor nem aggódsz Eszter biztonságáért?

S. T. A.: – Dehogynem! Ő a legbelevalóbb nő, akit ismerek. Persze, ha nincs térerő, ráadásul két frontvonal és négy-öt aknamező választ el bennünket egymástól, legfeljebb imádkozhat az ember. Többször előfordult, hogy külön is forgattunk – például Dél-Afrikában, Afganisztánban vagy Nepálban.

– Hogyan éritek el, hogy az emberek megnyíljanak nektek, és őszintén beszéljenek a gondjaikról, mint például a mauritániai nőhizlalásról vagy éppen az iráni nők a titkos, illegális fotóstúdióról, ahol erotikus fotókat készítenek egymásról?

– Az őszinte kíváncsiság sokat segít, bárhol jársz is a világban.

– Eszter, az arab országokban te is kendőt viselsz. Biztonsági okokból, vagy így próbálsz „beolvadni” az ottani világba? Milyen érzés?

– A kendőt legtöbbször tiszteletből viselem, igazodnom kell a helyi szokásokhoz. Iránban egy hétig nem vehettem le a kendőt, állandóan aggódnom kellett, hogy véletlenül se csússzon le, és nem foghattam kezet férfiakkal. Ha viszont ezt nem élem meg, hogyan érthettem volna meg az iráni lányok történeteit?

Nemrégiben például Mauritániában forgattak, ahol még intézményes a rabszolgaság, annak ellenére, hogy már a törvény tiltja. Másik témájuk itt a női „hizlalótáborok” voltak. Mauritániában hizlalják a nőket, mint a libákat, mert e nélkül ott nem lehet őket férjhez adni. Újabban teheneknek és tevéknek való hizlaló gyógyszert szednek, amely gyors hízást okoz, de roncsolja az idegrendszerüket, hatalmas fejük lesz tőle, és ideggyógyintézetbe kerülnek. Az európaiakat lenézik, mert vékonyak.

– Nemegyszer szegénynegyedekben, katonai sátrakban, viskókban szálltok meg. Nem zavar benneteket, hogy le kell mondanotok a kényelemről?

– Ez is munka része. Van, hogy betegek leszünk, víztől, ételtől vagy szimplán a stressztől. Legalább megtanuljuk értékelni az itthoni ágyunkat és azt, hogy Európában jólétben és biztonságban élhetünk.

– Több újságíró-tudósító körül volt már botrány, ami jelentősen aláásta az újságírók hitelességét. Még soha nem kérdőjelezték meg, hogy tényleg csak ketten voltatok-e, stáb nélkül?

S. T. A.: – Voltak, akik kételkedtek, de aki nézi a műsort, látja azt is, hogyan készül. Ha nem csak ketten lennénk, két kis kamerával, nem sikerült volna ennyire közel kerülni a történetekhez. Egy nagy stáb valószínűleg nem költözhetne be a johannesburgi gettóba a gengszterek közé.

– Tizennégy műsor, tizennégy út a világ legelmaradottabb, legveszélyesebb helyeire. Ha összehasonlítjuk a forgatások helyszínein élők életét a miénkkel, miben látjátok a különbséget?

– A harmadik világban az emberek még tudnak együtt élni, és a nagy szegénység ellenére sokszor boldogabbnak tűnnek, mint az európaiak. Sokkal több mosolygó arcot látni Afrikában, mint Budapesten...

– A műsor meghozta nektek a nemzetközi sikert, hiszen volt olyan interjútok, amelyet a BBC kétszáz országban vetített. Nem gondoltatok arra, hogy egy külföldi tévéállomásnál helyezkedjetek el?

S. T. A.: – Szerencsére a Spektrum nemzetközi csatorna, a filmjeinket nemcsak Magyarországon, hanem Csehországban és Szlovákiában is vetíti. Együtt gondolkodunk azon, hogy hova fejlődjön és hova jusson el az On The Spot a következő években.

– Együtt jártatok egyetemre, együtt vállaljátok a veszélyeket. Soha nem érzitek úgy, hogy elegetek van egymásból? Vagy a magánéletben is egy párt alkottok?

– Kollégák vagyunk, és barátok. Rengeteg időt töltünk együtt, s ha nagy ritkán elegünk van egymásból, zöld teát iszunk, megbeszéljük, majd folytatjuk a munkát. A sok élmény összeköt.