Lassan egy éve, hogy a világutazók is célok nélkül maradnak. Vajon hogyan viseli a bezártságot az, akinek nem térkép a táj? Bokor Klára (62, Szőgyén) Föld körüli útjairól vaskos könyvet írhatna, hiszen a szavak embere. Klára hivatását tekintve ugyanis újságíró. Emellett világutazó, akiben ott motoszkál a hívás: indulj el, fedezd fel a Földet! Vágyait pedig célokká tudja alakítani, miközben a kalandot keresi. Ám az ilyen típusú emberek soha nem érezték magukat annyira korlátozva, mint most, járvány idején. Hogy is van ez akkor?

Miért dönt valaki úgy, hogy beleveti magát az ismeretlenbe, és világutazó lesz? És milyen kalandokkal kecsegtethet az, ha sutba dobjuk a kényelmet és a biztonságot?

sziberia-vilagutazo-kezdo.jpg
Az orosz tél! Vajon milyen lehet a szibériai tél, a mínusz 40 fokos hideg? 2018 telén aztán sikerült eljutnom a Jamal-félszigetre, a rénszarvastartókhoz. Páratlan élmény volt!

Klára bejárta a mexikói piramisokat, járt Chilében az Atacama-sivatagban, Marokkóban pedig egy hétig karavánnal járta a Szaharát. Eljutott Etiópiába a mursi törzshöz, akik a tányérajkukról híresek. Volt Bruneiben, Malajziában, Borneóban pedig az őserdőben éjszakázott. Bevallása szerint útjai során sosem volt beteg, bár sok mindent megkóstolt. Azt tartja, hogy az utazás visszaadja a szabadságunkat, amit a sok kötelesség és muszáj uralta világunkban szüntelenül elveszítünk.

– Miben gyökerezik az utazási szenvedélyed?

– Már gyerekkoromban nagyon szerettem útleírásokat olvasni. Az újságokból kivágott tájképekkel pedig kitapétáztam a szobám falát. Nézegettem, nézegettem őket, miközben nagy utazásokról ábrándoztam. Ám ennek a szocializmusban, a vasfüggöny mögött nem sok realitása volt.

A rendszerváltást követően, ahogy kinyílt a világ, azonnal útra keltünk a családdal, körbe üdültük Európa országait. Ám én nem akartam itt megállni, egyre azon gondolkodtam: ha ez ilyen könnyen megy, akkor akár távoli tájakat is bejárhatnék.

– 2020 a járvány éve volt, és még mindig nem lehet utazni. Hogy éled ezt meg?

– Tavaly év elején már kitűztem az úticélt: Kongó. Egy ismerőssel és annak férjével, aki Kongóból származik, utaztunk volna. Igazság szerint a járvány első hullámát kalandnak fogtam fel. Újszerűnek hatott a „ma sem megyünk sehova” érzése. Naivan azt hittem, hogy gyorsan lecseng, de lassan rá kellett döbbennem, hogy ezentúl semmi nem evidencia. A nyitott határok sem azok. Ha normalizálódik is itthon a helyzet, attól még nem biztos, hogy eljutok Kongóba. Hisz a történelem már bizonyította, hogy egy-egy világjárvány évekig is elhúzódhat.

vilagutazo-bokor-klara-szafarin-portre.jpg
Bokor Klára

– Melyik volt az első kalandos utad?

– Az egyiptomi, 16 évvel ezelőtt. Ez egy nagy nílusi körút volt. Egyedül vágtam neki. A férjem nem szeret annyira utazni, hogy a kényelmetlenségeket is vállalja érte, a gyerekek pedig már nagyok voltak, ők akkor már a barátaikkal szórakoztak. Egy cseh utazási irodával utaztam, és csak Hurghadában találkoztam az utastársaimmal. Életemben először repültem egyedül, az út során még a pénzem is ellopták: de ez sem szegte kedvem. Végre megnyílt az igazi világ, és kicsikét bekukucskálhattam. A következő úticél már India volt, ami életre szóló élmény lett. Azóta kétszer visszatértem. A sors úgy hozta, hogy még a dalai lámával is találkoztam. Az indiai Ladakh régióban jártunk – amit Kis-Tibetnek is neveznek –, amikor megpillantottunk a plakátot, ami a dalai láma előadását hirdette. Később pár méterre ültünk tőle. Fantasztikus volt!

– Mi a fontos számodra egy utazás során?

 – Számomra minden út egy zarándokút. Sokszor már a választást is rábízom a jóistenre: adassék meg, amit látni enged. S mindig bebizonyosodik, hogy a világ egy varázslatos hely! Mindenhol az ősiséget keresem, a régi életmódokat: vonz az egyszerű élet, az ősi vallások nyomai. Szeretek a helyiekkel együtt lakni, ezáltal a helyi vagy a természeti népeket mélyebben megismerni.

Mi, európaiak nagyon felpörgetett életet élünk: jó érzés pár napra visszavenni a tempóból, jólesik lelassulni. Továbbá szeretem megtapasztalni – ahogy egykor az őseink is tették – az Istenre hagyatkozást. Lesz, ahogy lesz, s biztos jó lesz.

– Hányszor utazol évente?

– Évente egy utazásra tudok félretenni. Legalább két hetet, de többnyire három hetet vagyok úton. Az utazásaim során a legnagyobb tétel a repülőjegy, szállásra nem költök sokat. Fontos számomra a felfedezés, a rácsodálkozás az új dolgokra – de főként a kalandot keresem. Bár Amundsen, a nagy felfedező azt tartotta, hogy a kaland mindig a rossz tervezés eredménye, de én nem bánom. Történt már olyan, hogy nem azt láttuk, amit elterveztünk, valami közbejött, és más útvonalon kellett haladni. A többieknek nagyon nem tetszett, de én azt tartom, ez is a megismerés egy fajtája. Az út a fontos és nem a cél: ahogy a zen tanítás mondja.

vilagutazo-marokko-satrak.jpg
Sátrazás Marokkóban

– Általában magad szervezkedsz?

– Van, amikor utazási irodával indulok útra, van, hogy régi útitársakkal szervezünk új utakat a világhálón. A legfontosabb, hogy az idegenvezető lelkes, kíváncsi és nyitott személy legyen. Továbbá legfeljebb 8 fős csoporttal megyek. Minél nagyobb az utazócsoport, annál több a hátráltató tényező. Az utazásokon pedig azért látok többet, mint az átlag, mert mindig fogadok helyi vezetőt. Ő pedig elvisz a családjához és számtalan különleges helyre, ahova a turistacsoport már biztosan nem jut el. Így jutottam el Etiópiában például a helyi börtönbe. A helyi vezető ismeri a helyi szokásokat, bírja a helyi nyelvet – nem kell tájékozódni, keresgélni, amivel rengeteg időt és pénzt spórolunk meg. Az utazások során számtalan érdeklődő utazótárssal is megismerkedtem, akikkel tartjuk a kapcsolatot, majd nem egyszer összefogunk, és együtt indulunk útnak. Nekem nem az a fontos, hogy minél több országot kipipálhassak, hanem egy országot alaposabban megismerjek. Ezért is szeretek a helyiekkel együtt lakni.

hirlevel_web_banner_1_130.jpg

– Mennyire szoktál felkészülni az utazásokra?

– Az utakat mindig megtervezem, olvasok, keresgélek előtte, milyen látnivalók lehetnek érdekesek – először képzeletben utazom. Volt már, hogy megszólták: ha ennyit tudok róla, minek megyek oda. Ám én szeretek mindenről a saját szememmel meggyőződni. És hiába készülök fel előre, a valóság mindig mellbe vág, annyira lenyűgöző. Utazás előtt persze sok dolgom van, gondolnom kell például a 95 éves édesanyámra is, akinek a felügyeletét mindig megszervezem.

Jó elmenni, de jó épségben visszatérni, mikor a többieket is épségben találom otthon.

– Útjaidon milyen nyelvet használsz?

– Alapfokon tudom és értem az angolt. A falvakban, a világtól elszigetelt helyeken élőkkel sokszor nincs közös nyelvünk, így vagy a helyi törzs vezetője, vagy az idegenvezetőnk segít ki minket. Többször készítettem riportot is, Nepálban a május elsejei felvonulókkal, a Fülöp-szigeteken pedig beszéltem egy önkéntes áldozattal, aki húsvétkor maga jelentkezett, hogy keresztre feszítsék. A hivatalos egyház ellenzi a rítust, de az embereket ez láthatóan nem érdekli, húsvétkor többen lógnak a keresztfán, kezükön-lábukon szögeket ütnek keresztül. Igazság szerint eddig minden utamról készítettem kis útleírást. Eltart majd egy évig, mire a képeket feldolgozom, és kisfilmeket készítek belőlük. Ezeket Szőgyénben és a környék könyvtáraiban szoktam bemutatni vagy meghívnak a helyi iskolákba előadni – az emlékeket így tartom életben.

– A számtalan kalandból mi gyakorolta rád a legmélyebb hatást?

– A Fülöp-szigeteken önostorozókat is láttam, az önkéntesek üvegszilánk végű bambusz ostorral korbácsoltatták a hátukat. A vér pedig fröcsögött mindenfelé. Döbbenetes látvány volt. A húsvéti szentmisén fantasztikus összetartozást éltünk meg. A vallás már többször segített abban, hogy tudatosítsam: a világ összetartozik. Van egy másik keresztény közösség a világ másik pontján, a liturgiájuk különbözik a miénktől, de a lényeg ugyanaz: egyek vagyunk a hitben. Egy perui templomban annyira elérzékenyültem, hogy sírni kezdtem. Egy helyi pedig odajött és átölelt, hogy vigasztaljon, ami még jobban meghatott.

vilagutazo-keresztek.jpg
Húsvéti áldozatok! A Fülöp-szigeti önkéntes áldozatok: évente huszonvalahányan élik át Krisztus kereszthalálát, akiket az önostorozók hada kísér...

– A helyiek hogyan fogadják a turistát?

– Szinte mindenütt nagy szeretettel, nyitottsággal. De volt egy kirívó eset is, Bolíviában. Másutt ilyet nem tapasztaltam. Az Andok hegységben utaztunk, május volt, de hirtelen havazni kezdett, és a buszunk elakadt a hóban. Egy helyi kis falucskában kaptunk ideiglenes szállást. Amikor a plébánián a szentmiséről érdeklődtem, a pap csak annyit mondott, hogy mañana, holnap, s rám csapta az ajtót. A kihalt faluban pedig egy asszony rám szabadította a kutyáját. Az ujgurok viszont a legnagyobb szeretettel fogadtak, róluk azt tartják, hogy a magyarok rokonai. Kína nyugati részében élnek, és amikor megtudták, hogy magyar vagyok, hatalmas ölelést kaptam. Elmeséltük egymásnak Attila történetét, együtt néztük a térképen, hogyan jutottak el őseink a Kárpát-medencébe.

banglades-vilagutazo.jpg
Az utolsó utam Bangladesben volt. Három útitársammal ellátogattunk az összes helyi törzshöz. Érdekesség, hogy eddig mindig csak mi fotózkodtunk a helyiekkel, itt pedig bennünket fényképeztek: itt mi számítottunk szenzációnak.

– Kerültél már veszélybe, éltél át meleg helyzetet?

– Kirgizisztánban egy hétig a 3000 méter magas hegyekben a helyi pásztorokkal éltünk. Az egyik nap kimentünk lovagolni. Balgán úgy gondoltam – az itthon egyetlen lovaglásom után –, hogy nekem az már megy. A lábam beakadt a kengyelbe, és legalább 15 percig lógtam a lovon, mire rám találtak. Közben a ló nyugisan legelészett. Izzasztó helyzet volt. Norvégiában pedig a Rago Nemzeti Parkban egyszer csak egyedül maradtam a szakadó esőben. Egy óra bolyongás után találkoztam az egyik útitársammal, aki szintén elveszett. Ketten már könnyen megtaláltuk a csoportunkat.

– A végső kérdés, amivel igazából indítani szerettünk volna: tervezel utazást az idei évre?

– Idén mindenképp útnak indulok. Most úgy néz ki, hogy egy szafari utazás összejöhet. Meglátjuk, hogyan alakul a járványhelyzet. Mindenesetre a sárgaság elleni védőoltást már megkaptam. Hozzá kell tennem azonban, hogy itthon is lehet nem mindennapi élményekre szert tenni. Pár éve egy hétre beköltöztem az egyik apácakolostorba Iglón, és az apácákkal éltem. Különleges élmény volt...

M. Ando Krisztina
Kapcsolódó írásunk