Nagymamám mindig az erdőket benépesítő tündérekről mesélt, akik tavasszal csodálatos virágokat hagynak ott a gyerekeknek. Hóvirágot, kökörcsint, csillagvirágot, néhol ibolyát, tavaszi héricst. Amikor kék az ég, és kisüt a nap, induljunk sétára az erdőbe.
Akinek háza van, annak kertje is van, s abba mostanság tujákat ültet, nem díszfát. A fa szemetel, mondja a mai ember... Pedig igazán boldogságos, madárbarát...
Az avarral fedett bősi parkerdőben ballagunk, szemerkélő eső illata frissíti a levegőt, évszázados fák magasodnak fölénk. Reggel van, az esőfelhők szürkére...
A világ félt és rettegett, közben pedig virágoztak a fák... Habszoknyás balerinák táncoltak, még szebbek, mint tavaly, vagy csak nekem tűnik úgy, aki nem érti...
