Mokos Attila sokoldalú színész, akivel éppúgy találkozhatunk a Jókai Színház színpadán, mint a filmvásznon. Láthattuk Shakespeare III. Richárdjaként, Jerryként Harold Pinter darabjában, az Árulásban, vagy éppenséggel Apaként a Made in Hungária című népszerű musicalben.
És íme, néhány film a hosszú sorból: Pokoj v duši (Lelki béke), Marhuľový ostrov (Barackliget), 7 dní hříchů (A bűn hét napja) vagy Prikler Mátyás filmje, a Köszönöm, jól (Ďakujem, dobre). A Pokoj v duši (Lelki béke) óta, amelyben Tóno szerepéért IGRIC és Nap a hálóban (Slnko v sieti) díjat is kapott (az utóbbit idén másodszor is megkapta a Köszönöm, jól című filmben nyújtott alakításáért), évente – néha többször is – forgat.
– A főiskola – ma színművészeti egyetem – befejezése után Stanislav Párnický filmjében játszottam egy katonaszökevényt – meséli Attila. – Akkor szerepeltem először játékfilmben. Azután sokáig csend volt. Elkerültem Komáromba, a Jókai Színházba, és mintha elvágódtak volna a szálak, amelyek Pozsonyhoz kötöttek. Rá tíz évre megint kaptam egy kis szerepet, majd megint csend lett. Később többször hívtak vizsgafilmekbe. Ez részemről annyiban volt tudatos, hogy ki akartam magamat próbálni a kamera előtt. Akkoriban a kollégáknak is ajánlottam. Az én tapasztalatom az, hogy a legjobb casting az iskolai film (a színművészetis hallgatók vizsgafilmjei). Az iskolai filmeket a tanárok – aktív filmrendezők, díszlettervezők, színészek – is megnézik. A filmes szakma itt, Szlovákiában, de egész Kelet-Közép-Európában jellemzően zárt, kicsi közeg, ahova valahogyan be kell kerülni, és onnantól az a feladat, hogy az ember jelen legyen.
– Csupa szlovák és cseh filmben játszol. Voltál már magyar a filmbeli szereped szerint?
– Nagyrészt szlovák filmekben játszom, de Csehországban is forgattam. Most a nyáron egy cseh–szlovák–lengyel koprodukciós filmben fogok szerepelni. Magyar, felvidéki magyar a Barackligetben voltam.
– Nagyon jellemző a hangod, senki máséval össze nem téveszthető, ezért nekünk, akik a magyar színpadról ismernek, idegen a szinkronhangod. Jól beszélsz szlovákul, muszáj, hogy szinkronizáljanak?
– A magyar fülnek is feltűnik nyelvjárás, másképp beszél a pesti, a szegedi vagy a debreceni. A cseheknél ez a különbség nagyon erős, és a szlovákoknál is az. A nyelvjárással zamata lesz egy történetnek. A néző lokálisan be tudja mérni, ki lehet a figura, honnan jött. Egy idegen anyanyelvű nehezen tud nyelvjárásban beszélni. Ezért ott, ahol a bármilyen enyhe akcentusnak sincs helye, szükséges a szinkron.
Ha a szerepem szerint eredeti cseh, morva vagy szlovák vagyok, akkor annak a pluszát csak szinkronnal tudják érzékeltetni. Mondták is, hogy nagyon nehéz rám szinkront találni (valószínűleg hadarok).
– Film vagy színház?
– Évente általában egy-két filmben szerepelek, a színházban is vannak kisebb-nagyobb szerepeim. Most jellemzően kisebb szerepek. Nekem fontos történet a film, más, mint a színház. Ha a színházat már régebben csinálja az ember, akkor beáll a „bányalóvakság“. Monotonná válik – és kellenek az új impulzusok. A film minden esetben nulláról kezd: majdnem mindenhol új kollégákkal, új helyeken forgatunk. És ez mindig felüdülés. Kellenek a kihívások, amiket egy kőszínházban nem kap meg a színész. Az évek hosszú során a szövegkönyv, a rendező, a szereposztás alapján már az elején nagyjából tudja az ember, hogy milyen előadás fog születni. A színházon kívüli tevékenység abban segít, hogy ne fásuljak bele. A filmezés után, ha visszajövök a színházba, azt vettem észre magamon, hogy több energiám van, nagyvonalúbban tudom kezelni a feszültségeket. Ilyen módon a filmezés a színpadi munkámra is visszahat.
– Ki a legfontosabb ember az életedben?
– A fiam, Marci, aki tizenöt éves lesz, és felváltva neveljük az édesanyjával, Holocsy Krisztinával. Amióta kamasz, nehezebb megtalálni azt, ami érdekli, de azért alkalomadtán még kijárunk horgászni. A hétköznapokban – és emiatt sokszor lelkiismeret-furdalásom is van! – nem tudok vele annyit foglalkozni, segíteni a tanulásban, amennyit szeretnék. Most, nyáron a szünidő alatt többet vagyunk együtt.
– Hogyan fér meg egyetlen személyben a Lelki béke Tónoja és Shakespeare III. Richárdja, hogy a két legsarkítottabbat válasszam ki a szerepeid közül?
– Erre nehéz felelnem. Hol találom meg egy-egy ilyen szerep igazát? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mikor elolvasok egy forgatókönyvet vagy szövegkönyvet, mindjárt azon kezdek gondolkodni, hogy milyen lehet az az ember. A mondatok le vannak ugyan írva, de minden szerepnek megvan a maga belső pszichológiája, amit nekem kell felfedni. Mitől olyan a szereplő, amilyen? Milyen környezetben van? Nekem mit jelent ez a környezet? Számomra ezek a helyzetek mit jelentenek? Megéltem-e hasonlót? Ebből próbálom összerakni – a megélt emlékeimből és a látott vagy olvasott élményeimből –, próbálom igazzá formálni a szerepet. A kamerák előtt ez egyrészt könnyebb, másrészt kicsit nehezebb is. A színházban hat hetem van arra, hogy a szereplő bőrébe tudjak bújni. A kameránál már egy jó beállítás is beszédes lehet. A film jóval kevesebb színészi játéknak ad teret, de a megszólalásnak hitelesnek kell lennie.
– A film és a színház gyakran mutatja be az ember és a hatalom viszonyát. Milyen a színész és a hatalom viszonya?
– A színészek egyre kiszolgáltatottabbak, nagy a létbizonytalanság, ahogy az élet más területén is. A hatalmi helyzetben levők pedig a bizonytalanságot erősítik. Az ilyen közeg nem kreatív. Nem tud szabad lenni az ember, ha azt érzi, hogy állandóan nagyon meg kell felelnie. Ez nyomasztó – és ferdíti a gyengébb jellemet. A színész nem meri felvállalni magát. A másik oldalon viszont – és ezzel mindjárt cáfolom is az előbbit – a krízishelyzetek mindig megmutatják, hol van valódi érték. A nagy átlag beszürkül, de az alagútban megjelenik a fény. Ott, ahol megmaradt a gerinc – és nem arctalan színészek futkosnak a színpadon, akik izzadságszagúan teljesítenek. Sajnálom a fiatal generációt. Ha egy fiatal bekerül egy ilyen deformált közegbe, akkor könnyen torzulhat. Ha egyáltalán esélyt kap arra, hogy színpadra kerüljön. (Nagyon szorítok nekik!) Az új generációnak fel kellene vennie a kesztyűt, és meg kell találnia a saját arcát. A régi struktúrák már nagyon billegnek. Az öregeknek pedig az volna a dolguk, hogy teret adjanak a fiataloknak, mert különben zsákutcába jutunk.
– Volt egy nehéz időszak, amikor a színház élén álltál: az intendatúra korszaka. A színház elvesztette jogalanyiságát, és félő volt, hogy lassan leépítik. Most, így visszatekintve, hogyan látod ezt a korszakot?
– Ezt a dolgot úgy látom: ha valóban nincs más, aki a színház élére álljon, akkor csinálom. Egyébként ilyen jellegű ambíció nincs bennem. Kényszerhelyzet volt, és úgy éreztem, hogy ezt a vezető szerepet kutya kötelességem elvállalni. Emberileg eléggé megviselt. Németh Icát mindenképpen megemlíteném, aki abban a krízises időszakban sokat tett a színház megmaradásáért. A legnagyobb tapasztalás az volt a számomra (lehet, hogy ez most szentimentálisnak tűnik, de ezt érzem), hogy a társulat, sőt, a színház minden dolgozója azokban a percekben, amikor Damoklesz kardja lebegett a fejünk fölött, önzetlenül tudott gondolkodni, és egységesen kiállt. Végig tette a dolgát annak érdekében, hogy a színház megmaradjon. Ez az összetartás számomra példaértékű. Nehéz volt, de nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egyszer ezt is kipróbálhattam.
– Nem titok, idén ötvenéves leszel. Mi mindent szeretnél még megvalósítani?
– Utam felét lassan lejárom, és az ember így, középkorúként, akarva-akaratlanul visszatekinget. Van még valami időm, jó lenne még valamit megtapasztalni. Gondolok itt szerepekre, de egyéb kihívásokra is, amelyeknek majd – akár a tanításnak, akár a rendezésnek – eljön az ideje.
